Kevesen tudják, hogy már 1780-ban is volt cirkusza a fővárosnak, a Deák téri evangélikus templom helyén. Onnét hamarosan átköltöztették a mostani Szent István-bazilika területére, majd megszüntették őket tűzveszély miatt. Sokáig csak külföldi vándoregyüttesek vertek sátrat a Városmajorban, a Gellérthegyen, a Népligetben és a Városligetben. Majd miután az Állatkert otthont adott a nagy állatsereglettel érkező társulatoknak, felépülhetett az első több mint kétezer embert befogadó fémvázas, immár állandó pesti cirkusz. Itt lépett fel Gerard, a világ egykor egyik leghíresebb bohóca, aki ugyan holland-francia szülőktől született, de Pesten telepedett le, és magyarnak vallotta magát.
Az erőművész és a levegő királynője
Cirkusz. Zene, csillogás, fűrészpor, illúzió, attrakció! Szenzációóóó!… Világhírű színészek, rendezők merítettek – merítenek – ihletet a manézs varázslatos világából. Valamikor, a hatvanas években világsikert aratott a Trapéz című amerikai film, az isteni Lollobrigidával, Tony Curtisszel és Burt Lancasterrel a főszerepekben. A film olyan mély hatást tett Kristóf Istvánra, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójára, hogy akkor határozta el: légtornász lesz, és nem állatidomár, aminek az édesapja szánta. Története, csakúgy, mint sok más cirkuszi dinasztiáé, kész filmregény.
 |
| Kristóf István, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójára |
Nagyapja bornagykereskedő volt, és kivándorolt Amerikába. Felesége halála után visszajött Európába, Franciaországban telepedett le, újra megnősült, és a fiát – Kristóf István édesapját – nevelőszülőkre bízta. A nevelőapa történetesen kovács volt, tőle tanult meg bánni a vasakkal, de jött egy vándorcirkusz, és a gyerek megszökött vele. Erőművész lett, vasakat hajlított, emelgetett és „francia Herkules” néven aratott világsikert. 1939-ben először jött haza Magyarországra. Itt ismerte meg a Richter-cirkusz tulajdonosának lányát, a levegő királynőjét. Mivel a szépséges légtornásznőnek is megtetszett a jó kiállású erőművész, összeházasodtak.
A cirkuszigazgató, mint minden cirkuszos gyerek, lakókocsiban jött világra.
– Folyton úton voltunk, vándoroltunk egyik helyről a másikra, országról országra. Először mi is lakókocsit vettünk a feleségemmel, csak utána házat. A lakókocsi a legfontosabb. Abban éljük le az életünket. Nem sírnám vissza a fiamnak, hogy ő is lóval húzott lakókocsiban élje le az életét, de nekem ez még természetes volt. Most már hiányozna a fürdőszoba. Gyerekkoromban megfelelt a lavór, amiben anyám megmosdatott.
– Szülei története úgy hangzik, mint egy tündérmese. Vérbeli cirkuszi románc. Én emlékszem édesapja egyik világszámára, Aidával, a borotváló elefánttal.
– Aida úgy került hozzá, hogy az idomárja nem boldogult vele. Ezt mi úgy mondjuk, ráfordult az idomárjára. Apámat elfogadta. Kijárt vele sétálni a Városligetbe. Nagyon szerette tördelni az ágakat, és egy korsó sört is felhajtott, ha megszomjazott. Apám utánozhatatlan volt erőművésznek éppúgy, mint idomárnak. Ezért nem akartam folytatni a mesterségét. A húgommal inkább a trapézt választottuk.
Ám közben Kristóf István beleszeretett a híres Sallai artistacsalád álomszép egyensúlyozó nőjébe. Feleségül vette, és ezután vele párban léptek porondra egy úgynevezett pézs számmal. Vagyis az ifjú férj, homlokán nyolcméteres rúddal egyensúlyozott, miközben felesége lélegzetállító mutatványokat produkált a pózna tetején. Egyik este bekövetkezett az, amitől minden artista retteg. Rövidzárlat. Kialudtak a fények. Pont akkor, amikor a feleségét forgatta a feje fölött. Nem látott semmit, csak hallotta a borzalmas zuhanást. Ha rágondol, ma is kirázza a hideg, pedig azóta eltelt több mint húsz év. Felesége csodával határos módon megmenekült a biztos haláltól. Ma is együtt dolgoznak, a férj igazgató, a felesége művészeti titkár. Sőt, itt van velük Krisztián fiuk, aki gentleman-zsonglőrként szerzett világhírnevet, és alig akarták elengedni Las Vegasból. Itthon ő rendezi a nemzetközi cirkuszfesztiválokat, mellette kreatív menedzser, és a zsonglőrködéssel sem hagyott fel.
Cirkusz vagy revü?
– Az a fajta cirkusz – mondja Kristóf István -, amelyik régen volt a Városligetben, sokat változott az utóbbi húsz-huszonöt évben. Régen a Liget volt Budapest vígadóközpontja. Itt volt az állatkert, a cirkusz, a liliputi színház, a Luna-park, amelyet akkor Angolparknak hívtak, és ha kiszórakozták magukat, beültek a Gundelbe. Én még emlékszem a tizenkét forintos bécsi szeletre.
– Más lett a cirkusz is. Kezd olyan lenni, mint egy káprázatos revü. Ez lenne a jövő?
– Most már hozzánk is beszivárognak a show-elemek, és a mi közönségünket is fel kell készíteni arra, milyen lesz a jövő cirkusza. A jubileumi gálán is érezhető némi változás. Egy-egy produkció már komplett kis műsor, mint például az orosz légtornászok száma. De a hagyományos cirkuszban is kötelező már a jó fénytechnika, az igényes jelmez, a kifogástalan zenekar. Szép volt az elmúlt százhúsz év. Nem tudom, mit hoz a következő évszázad, de bízom benne, hogy a cirkusz örökké élni fog.
– A kis unokájából is artistát nevel?
– Arra ott van az édesapja. A nagypapa inkább kényezteti. Elmegyünk együtt a Vidám Parkba, az állatkertbe, beszélgetünk, néha átviszem a Játszóházba, aztán majd meglátom, mihez lesz kedve. A fiam is maga választotta a zsonglőrséget, én is magamtól lettem légtornász akrobata.
Még több az e heti Nők Lapjából:
