D. Tóth Kriszta: Legszépebb lettem

Soha nem voltam az a nő, aki órákon át próbálgatja a legelőnyösebb mosolyát a tükör előtt. Vagy aki mindenféle praktikák birtokában sikeresen hangsúlyozza előnyeit és leplezi hátrányait. Amikor vastag fehér lakkövet volt kedvem tenni az anyám által kötött buggyos zöld mellényre, hát föltettem. Szerencsére 1986-ot írtunk, így nem lógtam ki túlságosan a tömegből. Néhány kamaszkori elbizonytalanodástól eltekintve, nagyjából-egészében barátságban voltam a testemmel. Azt nem állítom, hogy elégedett (ugyan, melyik nő az?), de jól elvoltunk, mi ketten – a testem meg én. Egészen 2005 tavaszáig.

A várandósság kilenc hónapjában a mennyet és a poklot is többször megjártam. Egyik pillanatban úgy éreztem, hogy én is olyan vagyok, mint azok a kismamák, akik a filmekben és a szerelmes regényekben tíz centivel a föld fölött járnak, bőrük kisimulva, hajuk csillog a napsütésben, teli addig nem ismert energiákkal. Aztán egy kényelmetlenül eltöltött, pocakot ide-oda helyezgetős éjszaka után belenéztem a tükörbe, és elkeseredtem. A csillogó haj helyett kezelhetetlen kóchalmaz, a kisimult bőrön pedig újonnan szerzett májfoltok és szeplők éktelenkedtek. Az intenzíven növekvő csípő- és derékbőségről, valamint combkörkerületről nem is beszélve. A mélypontot akkor éltem át, amikor, a terhességem utolsó hónapjában, írd és mondd: egyetlenegy pár cipőbe ment bele a lábam. A lelket Lola tartotta bennem, aki megállás nélkül bökdösött odabentről, mintha arról akarna meggyőzni, hogy belülről igenis gyönyörű vagyok. Hát, képzelem.

Aztán megszületett, és közvetlenül azután, hogy kigyógyultam a szülés okozta harctéri sérüléseimből, rögtön meg kellett küzdenem a következő kihívással. A női szervek legnőiesebbjének átlényegülésével, mellből – anyamellé. Táplálékforrássá. Ráadásul eltelt néhány hét, mire Lola és én egymáshoz szoktunk, így aztán a szoptatás, khm, annak idején még nem biztosította azt a földöntúli és leírhatatlan boldogságos gyönyört, amelyet fönt említett film- és olvasmányélményeim alapján vártam. És hát, lássuk be, kedves anyatársak, a fejés sem a legjobb testtudatformáló foglalatosság…

Nem emlékszem pontosan, mikor kezdett javulni a helyzet. Kilenc hónapig szoptattam Lolát, és megkönnyeztem az utolsó, sikertelen próbálkozást – ebből arra következtetek, hogy addigra már 1. egyáltalán nem fájt, 2. egyáltalán nem zavart, 3. megtaláltam valamit a legendás gyönyörűségből. Ráadásul azon szemtelenül szerencsés édesanyák közé tartoztam, akikről a szoptatás idején „leolvadtak” a kilók. Az a megtiszteltetés ért, hogy én szerepelhettem a Nők Lapja Évszakok magazin 2006. áprilisi címlapján, és a végeredmény engem is meglepett. Arról persze csak én tudtam, hogy az Hugo Boss ruha alatt szoptatós melltartó volt rajtam, csípőtájékon pedig még nem ért össze rajtam tökéletesen a selyemcsoda, így aztán a stylistok kénytelenek voltak hátul összekötözni… De jólesett, hogy kilenc hónap terhesség és fél év szoptatós kismamalét után címlaplány lehetek, legalább másfél órára.

A régi, viszonylag problémamentes testtudatomat viszont soha többé nem kaptam vissza. Helyette megtanultam értékelni a testemet egy új szempontból: megfogant, cseperedett és világra jött bennem, belőlem egy ember, akit aztán hónapokig én és csak én tápláltam. A testem életet adott, ez a tudat pedig elvehetetlen önbizalommal látott el. Ha jól megnézem magam a tükörben, látom, hogy van, ami egy centivel lejjebb van, van, ami nem olyan feszes, és van, ami azelőtt nem volt ott. Egy nőt látok, egy feleséget, egy anyukát. Egy embert, aki mostanság kicsit nehezebben adja le, ha karácsony tájékán felkúszik rá egy-két kiló, és akinek már a legelső, óvatos tavaszi napsugarak kihozzák az arcán a szabad szemmel alig látható, de azért a tudatban nagyon is ott lévő májfoltokat. És, aki mostanság egy leheletnyivel több korrektort kényszerül fölhelyezni a szeme alá reggelente. De ugyanez az ember a nap végén bemegy a gyerekszobába jóéjt-puszit adni, leül a három és fél éves magzat ágya szélére, és lehajol. Lola pedig a nyaka köré fonja két puha karját, jó mélyet szippant a mamaillatból, sóhajt egyet, és ékes óvodás magyarsággal azt mondja: „Mamikám, te vagy a legszépebb ember az egész világon.” Én pedig, májfoltok, pluszcentik és -kilók ide vagy oda: elhiszem neki.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Hernádi Judit: Mindig féltek tőlem a férfiak! » • A mindent elnyelő lepény » • 10 dolog, amiért érdemes felnőni… » • Tippek tévézéshez és számítógépes munkához » • Kedvenc mesehősöd majd kihúz a bajból » • Éljen a 120 éves Fővárosi Nagycirkusz! »