Tehetségkutató műsorok – Népmesék a 3. évezredben

A brit énekes exkluzív interjút adott lapunknak, egy budapesti étterem különtermében találkoztunk vele nemrég.

Paul Potts

– Miután világhírűvé vált – mindössze néhány hét alatt -, hogyan kezelték önt?

– Azt hiszem, ha rám néz, egyértelmű, hogy ma sem vagyok az a klasszikus sztártípus… Megmaradtam annak, aki voltam, és senki sem próbált rákényszeríteni valami másra.

– Azért nem lehet nem észrevenni, hogy megcsináltatta a fogait…

– Ez, mondjuk, igaz… – mosolyog büszkén. – Muszáj volt megtennem, egyszerűen azért, mert korábban miattuk nem mertem soha mosolyogni. Még a saját esküvőmön sem… Képzelje, életem legboldogabb napjáról egyetlen olyan felvétel sem készült, amelyen mosolyognék! Ahelyett, hogy sugároztam volna a boldogságtól, azzal voltam elfoglalva, hogy csúnya a fogsorom… Ezen most már szerencsére túl vagyok. Mást azonban nem változtattam magamon. Sosem voltam az a típus, akinek fontos az imidzs. A feleségem így szeret.

– Ez így nagyon meggyőzően hangzik, de mindketten tudjuk, hogy a showbizniszben számítanak a külsőségek.

– Ebben azért nem vagyok olyan biztos. Nézze, természetesen én is igyekszem minél jobban kinézni, de magamat áltatnám magam, ha arról álmodoznék, hogy fiatal lányok az én képeimmel tapétázzák ki a szobájukat. Én inkább a hangomból élek. Az egyetlen dolog, amivel „fel tudom dobni az összhatást”, az, hogy manapság már magamra szabatom az öltönyöket, nem pedig konfekciót viselek. Korábban minden zakó és öltöny rosszul állt rajtam. Belülről szűknek éreztem őket, miközben a külső szemlélők úgy érzékelték, hogy túl nagyok rám…

– Sosem tervezte, hogy elkezd fogyókúrázni?

– Folyamatosan próbálkozom – nevet -, de tudom, hogy valószínűleg sosem fogok lefogyni. Tudja, hormonális problémák… A súlyom egyébként összevissza ugrál, de nem tehetem meg, hogy ne figyeljek rá – túl sok volt a cukorbeteg a családomban.

– Egy évvel ezelőtt készült el az első lemeze.

– Pusztán egy hét alatt énekeltem fel a dalokat. Napi tizenkét órát álltam a mikrofon előtt – őszintén szólva azóta sem értem, hogy bírta a hangom…

– És az első kirobbanó siker után itt a második. Szinte az összes dalt – beleértve az angol dalokat – olaszul énekli. Miért?

– Szerintem olaszul könnyebb énekelni – jóval szenvedélyesebb nyelv, mint az angol. Melodikus, varázslatos… Tudja, én tényleg szívből imádok énekelni. Ha valaki megkérdezi, mi a különbség az énekes és a mobilárus Paul Potts között, azt felelem: az előbbi csupán kedvelte a munkáját, az utóbbi szenvedélyesen szereti azt. Azt hiszem, emiatt adtam az új lemezemnek a Passione (szenvedély – a szerk.) címet.

– Hány éves?

– Harmincnyolc.

– Talán ez a legjobb életkor arra, hogy valaki sztárrá váljon.

– Alapvetően igaza van, de hadd tegyem hozzá, hogy én fiatalkoromban sem voltam bohó és szertelen. Sokkal érettebb voltam a többieknél, valószínűleg azért, mert a könyvekbe menekültem a csúfolódó osztálytársaim elől. Nyolcéves koromban például már a felső tagozatosok kötelező olvasmányait olvastam, mert addigra kifogytam az összes alsó tagozatos ajánlott irodalomból…

– Igaz, hogy a sztároknak hirtelen sok barátjuk lesz?

– Magányos gyerekként korán megtanultam, hogy óvatosan válasszam meg a barátaimat. Az elmúlt két évben csak kevés névvel bővült a lista. Tudom, kik fontosak, és velük igyekszem annyi időt tölteni, amennyit csak lehet.

Susan Boyle és a többiek

Susan Boyle

A mobiltelefonárus-operaénekes sikerével újabb gát szakadt át, és a „nemzetközi sztár” státusz megnyílt az előnytelen külsejű, ám aranytorkú énekesek előtt. Alig hat hete egy negyvenhét éves, Susan Boyle nevű skót asszony, aki eddig csak a falusi kórusban énekelt, ugyanazt vitte véghez, mint az operaénekes három éve… Bár a verseny még lapzártánk idején be sem fejeződött Angliában, Susan már most világsztár. Hírnevét az internetnek köszönheti, amelyen az elmúlt hetekben több mint nyolcvanmillióan nézték végig mennybemenetelét. Az asszonyt azóta a stylistok átfazonírozták, Amerikában szerepelt Oprah Winfrey műsorában, és a hírek szerint Simon Cowell cége már alá is írta vele élete első lemezszerződését… Ettől kezdve igazából már nem is számít, hogy megnyeri-e a műsort. Az embereket megnyerte, a műsorban pedig mások is kapnak esélyt a bizonyításra: például a félénk, ám gyönyörű hangú pizzafutár, vagy a kopasz, pufók, de végtelen jó humorú görög táncos a fiával.

Csalás az egész?

Ilyen mennyiségű tehetség láttán sokakban merül fel a kérdés, hogy az új sztárokat valóban ott és akkor fedezik-e fel. Az utóbbi hetekben több oknyomozó újságíró járt utána az új csillagok mesebeli történeteinek, és több alkalommal kiderült, hogy valami nem stimmel. A félénk énekesek közül sokan már több helyen próbálkoztak életük során, csak nem arattak babérokat, feltehetően előnytelen külsejük miatt…
Állítólag Angliában és Amerikában ma már úgy készülnek a tehetségkutatók, hogy már nem bízzák a véletlenre a műsort: amellett, hogy hivatalosan meghirdetik őket, és jelentkezik rájuk, aki akar, fizetett emberek járják az országot új csillagokat, szép emberi történeteket kutatva. Olyanokat, amelyeket később jó pénzért el lehet adni a népnek…
Lehet ezen felháborodni, mondván, a készítők csalnak, és manipulálják a nézők érzelmeit, mégis, nem biztos, hogy ez a lényeg. Egy ilyen aprócska csalással ugyanis mindenki jól jár: a szervezők meggazdagodnak, a tévénézők jófajta műsorokat és fantasztikus hangú énekeseket láthatnak-hallhatnak, az olyan emberek, mint Paul Potts és Susan Boyle pedig egy lehetőséget arra, hogy a szépség-fetisiszta 21. században is befussanak. Most már csak az a kérdés, meddig maradhatnak sztárok. Az első lemez után ugyanis jön majd a második, azt pedig már nem lehet eladni az „alacsony sorból jött tehetség elérte a csúcsot” történettel. A második lemeznél már csakis a zene számít…

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »