Kedves Soma!
Nagyon szeretem a rovatodat, és minden eddigi cikkedet elolvastam. Sok kérdésemre kaptam már ilyen módon választ, de van egy olyan problémám, amellyel nem tudok mit kezdeni. Ebben szeretnék segítséget kérni.
Rólam csak annyit, hogy a húszas éveim közepén járok, enyhe művészi vénával megáldva, és néha világmegváltó mániában szenvedek. Egyébként a családi hátterem egyes pontjait leszámítva az élet minden területén szerencsém volt.
Több olyan barátnőm is van, akikkel kapcsolatban azt érzem, hogy a barátságunk nem működik rendesen. Én mindig csak hallgatok, ők pedig minden problémájukat rám zúdítják. Viszont ha olyat teszek vagy mondok, ami nekik nem tetszik annyira, akkor én vagyok mindennek az oka, a gonosz, aki nem törődik velük. Nekem ez sok. Lelki szemetesládának használnak, és nem igazán értem, hogy jutottunk el idáig. Pedig én csak kedves vagyok velük.
Nem tudom, az ilyen eseteket hogy kell kezelni, vagy hogyan lehet védekezni ellenük, de ehhez hasonló dolgok már más emberekkel kapcsolatban is értek. Nem értem, miért vonzom be őket, miért velem csinálják ezt? Mit tehetnék azért, hogy ez jobb vagy más legyen?
Válaszodat előre is nagyon köszönöm, és további sikeres munkát kívánok!
Üdvözlettel: Sarah
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Sarah!
Lelki szemetesládának azt használhatják, aki saját magát teszi azzá. Véleményem szerint mindenki csak a saját portája előtt söpörhet, épp ezért ha bajunk van valakivel vagy egy adott élethelyzettel, akkor három dolognak van értelme: 1. Kiszállni. 2. Változni, változtatni a saját hozzáállásunkon, a másikhoz való viszonyunkon. 3. Elfogadni.
Ebben az esetben neked magadnak kell változnod ahhoz, hogy a többiek másként viszonyuljanak hozzád. (Istenem, mennyi ember választja az eleve keserűségre és bosszúságra rendelt irányt: miszerint a másikat akarják megváltoztatni ahhoz, hogy nekik jó legyen. Fordítva: a másik reakcióitól, viszonyulásától, milyenségétől teszik függővé a saját önértékelésüket vagy boldogságukat, jó közérzetüket.)
Van valami zavaros abban, amit mondasz. Azt írod, hogy te csak hallgatsz, és a barátnőid minden problémájukat rád zúdítják. Ez jólesik neked? Vagy mi a célod ezzel, mért választod ezt a helyzetet? Milyen elgondolás, érzés „kényszerít” arra, hogy te csak hallgass? Miért teszed ezt? Nem mered azt mondani, hogy nem érdekel, vagy fáraszt, amit a másik mond, vagy nem tudsz visszakérdezni, hogy mi lenne ebben az esetben a konstruktív megoldás? Nem tudsz beszállni, hogy hallgatás helyett beszélgetésben, eszmecserében legyen részed? És mit érzel közben? Talán meg akarsz nekik felelni? Talán azt hiszed, hogy így jobban fognak szeretni, vagy kötődni hozzád? Mert ha ez így van, akkor legbelül komoly önbizalomhiánnyal küzdesz. Az is ezt igazolja, hogy saját magadat lelki szemetesládának tartod. Nagyon sok problémának az önbizalomhiány az alapja.
Gondolj csak bele: mire való egy szemetesláda? Az ember beledobja a mocskot, a szemetet, a hulladékot, és rácsapja a fedőt, s amíg nem kell kiüríteni, nem is foglalkozik vele. A szemetesláda szolgál, ez a feladata. Az emberi kapcsolatokban is létezik szolgáló-uralkodói viszony, az, hogy ki melyik oldalra kerül, sok mindentől függ. Viszont a barátság (az igazi) nem hatalmi kapcsolatra épül, hanem a totális egyenrangúságra, aminek a lényege: egymás tisztelete, szeretete (tehát feltétel nélküli elfogadása) és az adok-kapok viszony egyensúlya. Leveledből az derül ki, hogy nálatok ez utóbbi teljesen felborult. Tehát te nem kapsz annyi figyelmet, megértést, amennyit adsz. Ilyen esetekben elgondolkodtató, hogy az mennyire őszinte, amit te adsz, vagy mennyire fakad megfelelni akarásból, kompenzálásból, önbizalomhiányból? Mennyire érzed magad ezekben a helyzetekben őszintének, önazonosnak, önérdek-érvényesítőnek? Mert ha nem, akkor itt a bibi, ugyanis előbb-utóbb mindig kiborul a bili.
No de menjünk tovább a leveledben. Azt írod, hogy ha olyat teszel vagy mondasz, ami nekik nem tetszik, akkor te vagy mindennek az oka, a gonosz, aki nem törődik velük. Bár kissé zavarosnak hat, ahogy leírtad, de értem, mire gondolsz. Emögött megint a másiknak való megfelelés problémája van. Tehát akkor ezek a „barátságok” nem egyenrangú kapcsolatok, és nem feltétel nélküli szeretetre épülnek. Tehát: nem igazi barátok. Hogy miért nem vonzol be igazi barátokat, és miért borul fel a kapcsolataidban az adok-kapok egyensúlya, ez nagyon személyre szóló, nem tudhatom a te konkrét sztoridat.
Az biztos, hogy az önbizalmadat fejleszteni kell (ajánlom a Lehet önbizalomra is gyúrni című írásomat). A módszereket, amelyeket ajánlani szoktam, le sem írom. Azért fontos, hogy „felhozd” az önbizalmad, mert akkor mersz őszinte lenni másokkal, akkor mered majd megmutatni az igazi arcodat, azokat a gondolatokat, érzéseket is, amelyek nem feltétlenül csak a másik dicséretéről és a fejbólogatásról szólnak. Egy barátságba ennek is bele kell férnie. Akkor el fogod hinni, hogy úgy vagy szerethető, ahogy, amilyen vagy. Vizsgáld még meg a különféle emberi kapcsolataid a motivációit és az adok-kapok egyensúlyát.
Az életed izgalmas önismereti szakaszához értél, kívánok hozzá bátorságot, éberséget, támogató külső-belső erőket!
Minden jót:
Soma Mamagésa
