Már nem sokáig szöknek

Annak idején nagyon vártam az első évadot, az előzetes hírek, a promók mind-mind azt üzenték, hogy ez nekem való, látványos és agyalós sorozat lesz. Hát… így is lett, meg nem is.

Mitől volt jó, mitől működött a dolog?

Az alapötlet kiváló volt – és most egy pillanatig még ne foglalkozzunk a logikátlanságokkal és a képtelenségekkel. A börtönszubkultúráról már az HBO első saját gyártású sorozata, nagy kedvencem, az Oz bebizonyította, hogy kiválóan alkalmazható tévére, évadokon keresztül is érdekes, izgalmas tud lenni. Az egybenyakú dúvad bátyó és nagyon okos öcsikéje A szökésben saját erősségeik, képességeik alapján foglalják el a közösséget, és látnak neki (növekvő számú résztvevővel) a szökésnek.

Hasonlóan dicséretes, hogy a sorozat forgatókönyvírói eleinte egyáltalán nem estek a Lost hibájába – az utóbbiaknál ugyanis állandóan azt érzem, hogy már úgy összekavarták az időutazással meg gombnyomkodással a szálakat, hogy csak holnapig látnak előre, és sokszor csak borzasztóan blőd megoldásokkal vagy épp falbontással tudnak kijönni az alagútból. Ehhez képest A szökésben tényleg kitalálták az elején, hogy Michael Scofield bal lapockáján van az átjáró tervrajza, a jobb vese fölött meg a titkos kód – nem volt az az érzésed, hogy utólag firkáltak még rá három szobát a hátára.

Végül az epizódszereplők jó részét is csak dicsérni tudom – a buffó Bellick fegyőr, a meglepően friss maffiózófigurát hozó Abruzzi vagy épp a második évadot a hátán cipelő Mahone ügynök a műfaj legjobbját tették az asztalra.

És akkor mi a baj a sorozattal? Mert van, olyannyira, hogy bár a negyedik, egyben záró évad első részét ugyan megnézem, de korántsem fogok úgy rákattanni, mint az elsőre. Emlékszem, akkoriban egy-egy fordulatot még gyorsan SMS-ben is megbeszéltem másokkal, muszáj volt minden egyes részt megnézni… aztán valahogy az egész elgörbült.

Szó se róla, voltak dolgok, amelyek a legelejétől kezdve zavartak. Ott van rögtön az a minden részben elsütött effektus, amikor Michaelnek valamelyik butábbra írt szereplő felteszi a kérdést, hogy – mondjuk – „miért kell neked két mázsa faszén és három darab megnyálazott százas szög?”, mire ő csak sejtelmesen-okosan néz, amiből tudnunk kell, hogy a szökéshez kell, és ő egy zseni. Én meg ott ülök a tévé előtt, és a huszadik ilyen alkalomnál a papucsot dobálom hozzá, hogy ne már. És ha már Michaelnél tartunk: azért azt, ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy egy vékonydongájú, korábban tervezőasztal fölött rajzolgató fiatalember a legdurvább helyeket – előbb egy szigorú amerikai, majd egy panamai börtönt – egyetlen karcolás nélkül túlél? Mit túlél, rövid időn belül mindenki az ő utasításait hajtja végre! Ismét csak kedvencemre, az Ozra utalok: abban a sorozatban bizony az ilyeneket legkésőbb a harmadik részben megerőszakolják, megverik, meggyilkolják – ahogy az egyébként a valóságban is történne.

A realitás nem erőssége A szökésnek – de oké, klingonok sem léteznek a valóságban, mégsem kéri senki számon az életszerűséget a Star Treken. De akkor is: miért retteg valaki a kifejezetten nyápic T-Bagtől, főleg azt követően, hogy annak egy baltával levágták a fél kezét? Vagy a panamai hőség közepén, a naiv női, és egyes jól értesült fiú nézők legnagyobb bánatára miért mászkál a cuki főhős hosszú ujjú pólóban? (Tudom, így nem kellett mindig újrapingálni az áltetkókat – de ez akkor is idétlen.)

Jól érezni egyébként, hogy az alkotók muníciója az első évadig volt dús és újszerű. Találó, hogy a sorozat magyarul A szökés címet kapta – hiszen az az első évad végén meg is történik, és aztán a nézők épp olyan tanácstalanul néznek körbe, mint a forgatókönyvírók: oké, megszöktek, és most? Hát… meneküljenek. Oké, menekülnek egy évadon át. És most? Hát, most megint kerüljenek börtönbe. Pff… a harmadik évadot már csak ímmel-ámmal követtem.

Ez a sorozat picit úgy járt, mint a mozifilmek közt a Mátrix: ha az első adag után befejezik, az arányérzék és a minőség szép példája lehetett volna (az általam mélyen tisztelt John Cleese is azért forgatott csak 12 részt a Waczak Szállóból, mert tudta, hogy a mennyiség és a minőség nem túl közeli barátok). A szökés negyedik évadjára már csak matatunk a maradékban – túlélte magát, mint Kádár János. Kár érte.