– Töprengtem, hogy vajon milyen ruhában lesz? Mert van, aki egy kicsit hangsúlyozza azt, hogy gyermeket vár…
– …van, aki meg nagyon nem…
– …és inkább takarja. Éppen ezért töprengtem, hogy maga most miként fog megjelenni. Hát, ebben a lenge, fekete trikóban, éppen a kettő között…
– Nem nagyon lehet már ezt eltakarni, de hangsúlyozni sem akarom. Azért nem szeretem a feszülős ruhát vagy pólót, mert az ember tolja maga előtt a hasát, és a pocija előbb ér be a boltba, mint ő maga. Szóval azt inkább nem… Nem azért, hogy szégyellem, dehogy szégyellem, csak én nem érezném most jól magam egy sztreccsfelsőben vagy sztreccsruhában.
– Csak magára mindig jellemző, hogy nem hangsúlyoz semmit. Hanem csak jelen van, létezik, él, és ezzel hat. A tévések jó része kitalál magának valami sajátosságot, hogy egyéniségnek tűnjön, maga pedig inkább ügyel arra, hogy ne legyen.
– Nem mondanám, hogy ez tudatos volna. Inkább csak így érzem jól magam. Egyszerűen így jön. Bár azért, ha a legelső találkozásunkra visszagondolok, akkor még a hajam elég feltűnő volt…
– Maga szokta nézni a mamája fiatalkori képeit?
– Persze. Ha látom a régi képeket, akkor egyre inkább azt veszem észre, hogy a részletekben nem, de az egészben valami döbbenetes hasonlóság van közöttünk… Észreveszek egy mozdulatot, egy szájrándítást, és abban előjön az anyu vagy előjön az apu… Ránézek a kezemre, és anyu jut eszembe, mert ugyanilyen göcsörtösek az ujjai, vagy ha elkezdek mosolyogni, akkor megjelenik egy apró vágás a szám szegletében, ami csak apunak volt.
– Valószínűleg nincs titokzatosabb, mint a szülő-gyermek kapcsolat…
– Sejtem… Na de az azért még sokkal odébb van, amikor már az jön, hogy én mit szeretnék majd a gyerekemmel, meg én hogy szeretném.
– Ne reménykedjen! Ott kezdődik, hogy majd kiköpi a harmadik nap a cumit, és jön a megválaszolhatatlan kérdés, hogy visszaadjam, ne adjam vissza?
– Nem tudom még, hogy lesz-e egyáltalán cumi.
– Újabb probléma: szopja-e az ujját a gyereke, vagy cumizzon?
– Ilyenekkel én még nem is foglalkozom!
– Jó, most még nem, de a megszületése pillanatától belekerül egy olyan örvénybe, amikor folytonosan az vetődik fel: most vajon jól csinálom?
– Szerintem ezeknek a kétségeknek mindenkiben benne kell lenniük. Hiszen honnan tudnánk, hogy valamit jól csinálunk, vagy sem? Most megint visszatérek anyura… Ő is azt mondja időnként, ha sikerül valamit megoldanom, hogy „na jó, azért úgy érzem, hogy nagyon nem rontottam el!”. Szóval, jöhetnek ilyen visszaigazolások is, de hol van az még?! Mindjárt negyvenéves leszek, és nem tudom eldönteni, hogy egy-egy ilyen visszaigazolás kevés vagy sok, vagy elég egy szülőnek. Nyilván voltak olyan pillanatok is, amikor anyu azt érezte, hogy csődöt mondott, hogy nem tud velem mit kezdeni.
– Ezek a vadabb időszakai voltak? A főiskolás évek talán?
– Nem! Korábban… A főiskolás évek alatt értettük meg és fogadtuk el mind a ketten, hogy én már felnőtté váltam. A mi nagy vitáink inkább a középiskolás éveim alatt voltak. Akkoriban sok olyan dolgot tettem, ami anyu értékrendjébe nem fért bele. Nem megyünk be egy órára? Az nem történhet meg! Igazolatlan hiányzásunk van? Elő nem fordulhat! Ma már persze azt mondja, hogy milyen fölösleges volt ennyit idegeskednie!
– Csak akkor, közben éppen nem tudjuk…
– Persze! Érzelemmentesen nem tudta ezt végig csinálni, mint ahogyan nyilván én sem fogom tudni.
– Nekem nagyon imponált, hogy akárhányszor beszélgettünk eddig, az egész gyerekkérdést imponáló fegyelemmel, okossággal, tapintattal el tudta elhárítani. Soha nem éreztem magán, hogy kétségei vannak, keserűségei vannak.
– Lehet, hogy nem is voltak.
– Nem?! Hogy lesz vagy nem lesz?
– Ezek csak a feltételezések, azért, mert nem huszonöt évesen szültem. De nem voltak se drámák, se kétségek!
– Mindig valami olyat mondott, amikor eljutottunk ide, majd, ha itt lesz az ideje…
– Na de nem így történt?!
– Ezt honnan a csudából tudta, tudhatta?!
– Hát, ezt nem tudom magának jól elmondani. Vannak dolgok az életben, amikre nincs magyarázat… Jó, van, akinél ezek véletlenszerűen történnek meg, egyszer csak „véletlenül” lesz gyereke úgy, hogy nem is akarta. De az, hogy ki mikor jut a döntésre, hogy igen, én igazán szeretném, az teljesen egyéni. Mi nem hiányérzetként éltük meg, amit kellene pótolni. Én meg valószínűleg azért nem is éreztem a sürgetést, mert a mi kapcsolatunk a kezdetektől stabil, jó, és nem merült föl, hogy kifutunk az időből… Tényleg most éreztük úgy, az utóbbi egy-két évben, hogy most tényleg jó lenne egy gyerek. Végre van egy kétszobás lakásunk, tehát van egy hálószoba meg lesz egy gyerekszoba. Mostanra éreztük azt, hogy tényleg jó lenne. Persze nyilván ott van az életkor, mert nem lehet a számításból kihagyni, és valóban sokkal tovább nem is lehetett volna várni. De ezzel együtt szerencsések vagyunk, mert maga az érzés is, hogy szeretnénk, és a körülmények, hogy most már becsülettel vállalhatjuk, körülbelül egy időben érkezett el.
– Mondja, hogy jön el ez az állapot két ember életében? Leülnek egy vacsora mellé, és azt mondják: „Kedvesem, olyan jól vagyunk együtt, de most már lehetnénk akár hárman is?” Hogy alakul ez ki?
Antónia válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…
Még több az e heti Nők Lapjából:
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja június 17-én megjelenő, 25. számából: Beszéljünk a szexről! Utazás Divat Nők Lapja 60 A heti szerkesztő, Papp Diána ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! |
