Az a bizonyos kabriófeeling…

„A kabrió, az olyan ciki – mondta egyik barátnőm, amikor  lelkesen meséltem közös ismerősünk legújabb autócsodájáról, egy Mercedes-Benz kabrióról. – A kabrióban tönkremegy az ember frizurája, az állandó huzatban arcüreggyulladást lehet kapni, parkoláskor mindent kilopnak belőle. Nézz körül, kabriót csak macsó férfiak vezetnek, s ha véletlenül egy nő ül volánnál, az embereknek biztosan megvan róla a véleményük” – folytatta a kabrió elleni érvek felsorolását, melyek az átlag nő ismereteit és véleményét tükrözik erről az autófajtáról. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy barátnőm még soha sem ült kabrióban, s az irigység, ez a kellemetlen tulajdonság nem áll távol tőle. Az elmúlt néhány hét számomra teljesen véletlenül a kabriózás jegyében telt, és segített megérteni, miért válnak oly sokan a tető nélküli autók rabjaivá.

Kabrióval országúton

Állítólag a kabriózást városon kívül kell először kipróbálni, lehetőleg csendes vidéki úton, tavasszal, napsütésben, amikor a friss, illatos levegő, a kellemes langymeleg csak fokozza a kabrió nyújtotta élvezeteket. Az autó egy Peugeot 307 CC kupé-kabrió volt, kisérőtársam egy kedves volt kollegám, akit néhány éve fertőzőtt meg a kabriókór. „A motortól félek, túl veszélyesnek tartom, ugyanakkor tetszik a szabadság érzése, amelyet a száguldás és a szabad levegő, a természet közeli élménye nyújt. Ez már a második kabrióm, az első kisebb és egyszerűbb volt, vele tanultam meg legyőzni saját gátlásaimat a kabriókkal szemben. Ma már 10 fok felett, ha nem esik, azonnal leeresztem a tetőt, és nem érdekel, ki mit gondol rólam.” Akár egy kisgyerek, azonnal látni akartam, hogy nyílik a tető. Egy gombnyomás és 25 másodperc múlva máris éreztük arcunkon a nap simogató sugarait. (Még szerencse, hogy reggel fényvédő krémmel bekentem az arcom, egy kabrió esetében jó az óvatosság.) A frizuráról csak annyit, ha az ablakokat nem húztam le, semmi baja sem lett. A felhúzott ablakok, valamint az autóban található szélterelő oly mértékben huzatmentessé tették a kocsit, hogy egyetlen szellő sem árthatott hajtincseimnek, s a fülem és a torkom sem fázott meg. Persze néhány perc múlva már nem bírtam tovább: „Le az ablakokkal, a száguldás igazi élményét akarom! Érezni szeretném, ahogy a szél összeborzolja hajszálaimat, és jól esne egy kis libabőr is!” Végül százharminccal repesztettünk a Dunakanyar elhagyatott útjain, lehúzott ablakkal, dübörgő zene kíséretében. A kocsi istenien vette a kanyarokat, úgy éreztem magam, mint egy világsztár valamelyik romantikus filmben.
Következtetés: a kabriózás tényleg fantasztikus élmény a városon kívül.

A cikk folytatásához kattints ide!