…Még a legjobb esetben is, mert ide is magunkkal cipeljük a „szüleinket”. Legalábbis a szavaikat, a múltbéli tetteiket, az érzéseiket, a vágyaikat, vagyis mindazt, amit születésünktől fogva belénk plántáltak. Ez, ha jól számolunk, minimálisan is hat fő… A szüleinken kívül is megjelenhetnek az ágyunkban különféle emberek, azok például, akiket a képzeletünkkel teremtünk. De talán róluk majd később. Most kezdjük az alaphelyzettel! Amikor a szüleinket hurcoljuk magunkkal a hálószobába.
Nehéz velük. Ebben talán egyetérthetünk. Hiszen bizonyos, hogy véleményt alkotnak majd a partnerről, a szituációról, arról, hogy mikor, hol és hányszor, hogy mit szabad és mit nem… egyszóval mindenről. Feldmár András pszichológus Szabadság, szerelem című előadásában azt mondta egyszer, hogy azoknak van szerencséjük, akiket ténylegesen szeretett az édesanyjuk gyerekkorukban, ők azok, akik szerelmesek lehetnek abba, akivel igazán jó lenni. A maradéknak viszont fontos feladata volna, hogy „kirúgja” a szüleit az ágyából – és önmagából. Mert különben rettenetes emberekbe szeretnek bele, olyanokba, akik éppolyan finoman „kínozzák” majd, mint ahogy az édesanyjuk tette ezt csecsemőkorukban.
Vannak nagyon egyértelmű helyzetek, amikor magunk is rájövünk, hogy a szüleink élete csöppet sem követendő. Például, ha olyan családban növünk fel, ahol mindennapos az erőszak. Ilyenkor tudatosan is mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne kerüljünk hasonló helyzetbe.
Andrea szülei nagyon sokat veszekedtek, az apa mindent megengedett magának, olyannyira, hogy az édesanyja egészen addig nem mert elválni tőle, amíg a gyerekek fel nem nőttek. Andrea mindennél jobban tartott az erőszakos férfiaktól. Ezért olyan társat keresett magának, aki csöppet sem hasonlít az édesapjára, akiben az agressziónak a csírája sincs meg, szelíd és igazi jó apuka. Talált is egy sokkal jobb apukát – talán önmagának is. Nem is volt semmi baj addig, amíg meg nem születtek a gyerekek. Mert ettől kezdve „apu” őbenne is csak „anyut” látta – ezért ritka vendég lett az ágyukban a szerelem.
A szüleink hatása a legnagyobb
A gyermek születése szinte törvényszerűen hívja elő ismét a „rég elfeledett” szülői mintát. Hirtelen anyák leszünk és apák, és többnyire így is kezdjük el szólítani egymást. Dr. Pándy Mária szexuálpszichológus szerint ekkor hibát követünk el. Mert anyával és apával tilos ágyba bújni.
 |
| Dr. Pándy Mária szexuálpszichológus |
– A gyerek előtt persze egyáltalán nem baj, ha a szülők így szólítják egymást – mondja. – De ha a kicsi már megtanulta megszólítani őket, akkor ez inkább hátrány lesz, mint előny. A szerep ugyanis rájuk ragad, és hatással lesz a szexuális életükre is. A nevekhez való visszatérés segíthet visszatalálni a férfi és női szerephez is. Nagyon hatásos, ha ezt házon kívül, egy randevún beszélik meg, ha ismét átérzik a találkozás örömét, és ha gyerekek nélkül nőként és férfiként csodálkoznak ismét egymásra. A saját gyerekeink számára is fontos, hogy ne csak anyaként és apaként legyünk jelen a családban, mert a gyerekeknek igen érzékeny antennáik vannak, és pontosan „tudják”, hogy anya azért mosogat állandóan, hogy ne kelljen apával ágyba bújnia. Mi, felnőttek csak szeretnénk hinni, hogy nem tudnak semmit rólunk, de valójában pontosan érzékelik, hogy milyen viszony fűz minket egymáshoz. Ebben valóban a szüleink hatása a legnagyobb. Láthatják a szeretet megnyilvánulásait vagy ezeknek épp a hiányát… Láthatják, mi a jó a házasságban – egy kapcsolatban. Ez az, amit az elvált szülők gyerekei nem tapasztalhatnak meg. A szülői minták pedig generációról generációra öröklődnek. Vannak családok, ahol nincs ölelés, puszi, érintés, ez szinte tabu – az itt felnövekvő gyerekek felnőttkorukban valószínűleg hárítani fogják a szexet. Ahogy azok is, akik túl korán találkoznak a szexualitással. Mert gyerekként ez félelemérzetet kelthet bennük. A szülők szexualitása számukra a verekedés látszatát keltheti, és megrettenhetnek tőle.
– Sokszor okoz gondot a párkapcsolatban, hogy a férfi és a nő viszonya egész más az érintéshez. Ha az egyikük olyan családban nőtt föl, ahol nem volt szokás a gyereket ölelgetni, a másikban viszont ez mindennapos volt, akkor ez konfliktusforrás lehet. Érdemes volna még a házasság előtt tisztázni, kinek mire van szüksége, s hogy a másik fél arra hajlandó lesz-e. Már csak azért is, mert ez ösztönös dolog, az ehhez való viszonyunk felnőttkorunkban már nem változik.
Vagyis anyát és apát teljesen nem tudjuk száműzni sem az ágyunkból, sem a lelkünk mélyéről. Kompromisszumokat azonban köthetünk velük.
Eric Berne amerikai pszichiáter – aki az Emberi játszmák című könyvéről vált ismertté – szerint igazi szerelemre, intimitásra, amelynek az egyik legmélyebb formája a szex, csak a gyermeki énünk képes. Ahhoz, hogy a bennünk lakozó gyermek szabadon szerethessen, el kell hallgattatnunk nemcsak a szülői (ítélkező) énünket, hanem a felnőtt (okoskodó) énünket is. Mindez nem jelenti azt, hogy a bennünk élő felnőtt és szülői énünk felesleges. Sőt. Nélkülük nem tudnánk létezni. Baj inkább csak akkor van, ha soha nem tudunk visszatérni „gyermeki” állapotunkba. Mert csak ebben az állapotban tapasztalhatjuk meg igazán az emberi kapcsolatok mélységét, élhetjük át igazán önfeledten és örömtelien a szerelmet és a szexet is. „A Gyermek szabadsága az intimitás legfontosabb eleme, mely napostól, holdastól és csillagostól együtt felforgatja és megédesíti az egész világegyetemet” – írja.
A hetedik szoba
A szüleinken kívül egyéb „nemkívánatos” szereplők is „megjelenhetnek” az ágyunkban – a képzeletünk szülöttei. Pándy Mária szerint ezekről azonban jobb, ha hallgatunk. Nem kell minden titkunkat megosztani az őszinteség jegyében a párunkkal. Ha ugyanis elmondjuk neki, hogy a szomszédot, a munkatársunkat, Angelina Jolie–t vagy Brad Pitt-tet képzeltük a helyébe, akkor bizonyosan porig romboljuk az önbizalmát. Ez a hetedik szoba, amely csak ránk tartozik. Mert lehet, hogy a képzeltbeli szereplő épp a kapcsolat megmaradását, a szexuális vágy fenntartását szolgálja.
Minden azon múlik ugyanis, hogy milyen célból vetjük be a képzeletünket. Azért, hogy támogassunk egy helyzetet, vagy azért, hogy legalább lélekben kilépjünk belőle. Amennyiben azért tesszük, hogy azzal legyünk, akit szeretünk, akkor valójában csak a gyermeki énünket engedjük magunkban szabadon, hogy szárnyaljon kedve szerint. Ha erre képesek vagyunk, akkor jó helyen járunk, a szeretet földjén. Mert a képzeletünk csak eszköz. A valóság nem ez, még csak nem is az, amit magunk körül látunk, hanem, ahogy Feldmár vallja, az egyetlen igazi valóság a szeretet.
Még több az e heti Nők Lapjából:
