Coco Chanel élete utolsó éveit a párizsi Ritz Szálloda egyik fényűző lakosztályában töltötte. Reggel kilencre érkezett hozzá a sminkes, aztán a Mademoiselle átsietett a Ritz hátsó frontjához közeli Cambon utca 31-be, ahol a Chanel ház 1921 óta áll, és belevetette magát a munkába. Alkalmazottai féltek tőle, néha reszkettek, csodálták, hízelegtek neki, keresték a kegyeit. Ahogy elsöprő egyéniségek alávetettjei szokták. Egy biztos: tisztelték, hiszen látták, hogy a Kisasszony – így szólították – hogyan és mennyit dolgozik. Modelljeit nem papírra, hanem a levegőbe rajzolta széles gesztusokkal. Nyírt, mért, tépett, húzott, kiabált – így alakultak ki a korszakokat meghatározó Chanel-modellek, bomlottak le a fűzők, egyszerűsödtek a vonalak, így szabadult ki a nő a századelő gúzsba kötő ruhadarabjaiból.
Zárdából a színpadra
 |
| A fiatal Gabrielle óriási ambícióval és kitartással dolgozott |
De térjünk vissza a kérdésre: miért pont ő? Nem mintha esélyünk volna megválaszolni, de legalább végighaladhatunk ezen az igencsak izgalmas életúton. Ami ugyan egy kórházban kezdődik, de az előcsarnokban. Ott szülte meg az alig húszéves anya a kis Gabrielle-t, akit testvéreivel együtt a könnyelmű és felelőtlen apa az asszony halála után az obazine-i árvaház apácáinak gondjaira bízott. – És belehaltam – mondja később szűkszavúan Chanel arról, ami tizenkét éves korában történt vele. Pedig nem bántak velük rosszul a Mária Szent Szíve Kongregáció nővérei, egyszerűen arról van szó, hogy egy szabadságra született ember nehezen viseli az ilyesfajta szorítást. Amikor pár évvel később nagynénjéék jóvoltából a moulins-i Notre-Dame Intézetbe kerül, egy fokkal javul a helyzete. Unokatestvérével, pontosabban a nála is fiatalabb nagynénjével, aki a bizalmasa lett, együtt tanul, később együtt állnak be egy kelengyeboltba dolgozni. Gabrielle nagyon tud dolgozni! És nagyon szép. Hollófekete haj, villogó sötét szemek, karcsú, vékony, és van neki olyanja, amit a szépségversenyeken „kisugárzásnak” szoktak hívni…
Még valamije van, ami a siker elengedhetetlen feltétele, a tehetségnél is fontosabb: ambíciója. Ki akar tűnni, sikert akar, csak még azt nem tudja, miben. Énekelni jár a helyi kávéházba, ahol a „hivatásos” művészek után bárki felléphet. A tisztek persze rajonganak érte, akkor ragad rá a Coco becenév egy általa énekelt dal után. Talán ez lehetne – gondolja a lány, de téved. Aztán találkozik a fiatal és nagyon gazdag Étienne Balsannal, aki elhívja a kastélyába, ahol minden a lovak és a nők körül forog. Ne szépítsük, Coco a férfi kitartottja lesz, de egy pillanatra sem feledkezik meg a saját jövőjének tervezéséről. Virginia Woolf saját szobára, Coco Chanel saját pénzre vágyott. Saját sikerre. A kastélyban kedveli meg a férfias ruhadarabokat, és dönti el, hogy nem fűző kell a nőknek, hanem erős izomzat. Itt kezd kalapokat készíteni, méghozzá óriási sikerrel, úgy látszik, kortársainak is elegük van a fejükre tűzött hatalmas alkotmányokból. Chanel kalapjai merészek, praktikusak és – mások.
Az a bizonyos kis fekete…
 |
| Kedvelte a férfias ruhadarabokat is, gyakran járt nadrágban |
De hogyan tovább? – tipródik, míg végre megkapja élete legmeghatározóbb válaszát. Méghozzá Arthur Capel személyében, akit mindenki csak Boy-nak szólít. Ő Chanel életének egyetlen, igazi szerelme. Az angol férfi érti és támogatja mindenben. Ő segíti hozzá, hogy megnyissa első igazi kalapszalonját a Cambon utcában, de még nem a 31-es szám alatt… Aztán üzletet nyit a fürdőhelyen, Deauville-ben, később Biarritzban. Közben két fontos dolog történik: kitanulja az üzletvezetés mikéntjét, és néhány ruhát is kitesz a kirakatba. Ezek az öltözetek egészen mások, mint a domborulatokat hangsúlyozó erőteljes, nehézkes darabok. Chanel laza, hurkolt anyagokkal dolgozik, és sosem a díszítésre, mindig a vonalakra koncentrál. Ott dől el minden, vallja, és persze igaza van. Ruhái elegánsak és kényelmesek, a század szellemét hordozzák. Levágatja gyönyörű haját, és bár ezt más is megteszi előtte, ő az, aki divatot tud teremteni a tettével. Ő kezd el napozni, szaténpizsamát hordani, sötét autóval járni, megérteni az avantgard művészetet, Picassót, Cocteau-t, Serge Lifart, Sztravinszkijt, Ravelt.
Már több száz alkalmazott dolgozik neki, a világháború sem rengeti meg a céget, csak egy baj van: Boy gyereket, családot akar, olyan feleséget, aki segíti diplomáciai karrierjében. Chanel egy régi abortusz miatt nem tud szülni, és nem „jó családból való”. A férfi megnősül, de a kapcsolat zavartalanul tart. Egészen 1919 karácsonyáig, amikor Boy autóbalesetben szörnyethal. Ez a legnagyobb veszteség, de nem az utolsó. Egy Romanov családból való nagyherceg, majd Westminster hercege is társául választja – vagy inkább ő választja őket… -, aztán beleszeret Pierre Reverdybe, a költőbe, a második világháború alatt pedig egy német tisztbe.
De ezzel még várjunk! Hiszen mielőtt e románc miatt hazaárulással, nácibarátsággal vádolnák, még megéli pályája sikerkorszakát. Az elsőt. Odaadja a nőknek a legendás „kis fekete ruhát”, amely azóta is alapdarab minden nő ruhatárában, és megalkot(tat)ja a Chanel N°5-öt, a parfümök parfümjét. Ernest Beaux parfümvegyész elsőként használt szintetikus anyagot, Chanel pedig kiváló érzékkel egyszerű üvegtestbe töltötte, és a világ legegyszerűbb nevét adta neki. Ez a tanulatlan, de rendkívül intelligens nő ismerte a sikeres üzlet titkát. Ment előre szakadatlanul, akár egy cápa, mert tudta, hogy aki egy helyben áll, annak vége.
Második aranykor
Ha nem is a vég, de kényszerpihenő következett a háborús évek és a háborús viszony után. A megvetés és a düh elől Svájcba megy, de ott csak sétálgatni lehet, márpedig ő dolgozni akar. Szabni, tépni, kiabálni, megbocsájtani, majd a szalon lépcsőjére kucorodni, onnan figyelni láthatatlanul, hogyan fogadják a kollekciót. Vagy inkább: hogyan sikerült a kollekció… A parfüm bevételéből él, és szomorúan nézi, hogy a divatot már nem a nők diktálják. Az új tervezők már férfiak, még ha nem is annyira… „Dior? Ő nem öltözteti, hanem kárpitozza a nőket” – mondja megvetően. Talán ez, talán a kiölhetetlen ambíció viszi rá, hogy újra nekiveselkedjen.
1954-ben nyit ki újra a Chanel-ház. Elképesztő! Amikor elkezdte a szakmát, Blériot akkor repülte át a Csatornát, az újrakezdés évében már az első atom-tengeralattjárót bocsájtják vízre. És a Mademoiselle már hetvenegy éves. A kollekciót fagyos csend, aztán gúnyos megjegyzések fogadják. Másnak elég lenne ennyi, sőt, sok is, de neki nem. Folytatja, megy a saját feje, hite, akarata, hibátlan stílusérzéke után. Mintha a jövőből súgnának neki. 1955-ben küldi a kifutóra a legendás szegélydíszes kosztümöt, ezt a bélés nélküli, könnyű és laza alapdarabot, amely a mai napig klasszikusnak számít.
A világ kénytelen meghajolni előtte. Amerikában mindig is imádták, ő öltöztette Greta Garbót és Marlene Dietrichet, sőt, Marilyn Monroe-t is, már ha annak számít, hogy a szőkeség, saját bevallása szerint, éjjelente csak pár csepp Chanel No5-öt viselt… Ő ragyogtatta fel a bizsut, saját magán is örökké láncok, karkötők tömegét csilingeltette. Egyre jobban a munkába temetkezett, de ez mégsem torzította az ízlését, talán csak a személyiségét. Magányos volt, sokszor türelmetlen, boldogtalan, de nagylelkű is. Érdekes, izgalmas, gyönyörű, elviselhetetlen és vonzó. Mindez egyszerre.
A Ritzben halt meg 1971-ben, 88 évesen. Kívánsága szerint Lausanne-ban temették el. A Chanel-divatház pedig él tovább, új aranykorszakát (egy férfinek) Karl Lagerfeldnek köszönheti.
Még több az e heti Nők Lapjából:
