Egy gyerek – két nyelven (1)

A magyar és az angol nyelv együttes jelenléte kicsit furcsa családunk életében ugyanis a gyerek minden életszakaszában újabb kérdéseket vet föl. Kisded korában még csak azon kellett elgondolkodnunk, ki, mikor, milyen nyelven beszél, dalol hozzá. Neki magának esze ágában sem volt válaszolni – sem angolul, sem magyarul. Aztán elkezdett gügyögni, univerzális babanyelven. A nagyobbacska kihívások a hangutánzás időszakában kezdődtek. Szembesülnünk kellett például azzal, hogy a legtöbb állat teljesen mást mond magyarul, mint angolul. A kutya ugat, a dog azt mondja: „woof”. A malac röfög, a pig meg úgy szól: „oink”. Brekegés helyett a béka a briteknél „ribit ribit” formába önti gondolatait, a lóról (nyihaha vs. „neee”) és a kakasról (kukurikú kontra – ezt figyeljék: „cock-a-doodle-doo”) nem is beszélve. Lolánk ekkor érzékelte először, hogy itt többről van szó annál, hogy a mama magyar, a daddy meg angol. Itt, kérem szépen, komoly kulturális és szemantikai szakadék tátong a család két fele között.

Szóval, voltak mulatságos helyzetek az elmúlt nagyjából három és fél évben. Meg bosszantóak és kétségbeejtőek is. Azzal ugyanis, hogy mi, szülők kiválasztottuk, az interkulturális gyereknevelési kánon mely fősodrát fogjuk követni, a problémák nem oldódtak meg maguktól. A gyerek pedig nem tanult meg egy csapásra mindkét nyelven. A disztingválásról nem is beszélve. Én magyarul beszéltem hozzá a kezdetektől, az apja angolul, ha pedig hárman együtt voltunk, akkor mindketten angolul. Ez egészen addig működött, amíg meg nem jelent, mondjuk, a magyar nagypapi, akinek a jelenlétében én megint csak magyarul beszéltem. Lola meg csupán nézett egy ideig. És nem beszélt. Majd kétéves volt, amikor úgy érezte, hogy megkötött a beton a szabályok körül, és megpróbálkozik időközben felgyülemlett gondolatai közlésével. Második születésnapja előtt nem sokkal hirtelen egész magyar mondatok buggyantak ki belőle – a mama nagy örömére és a daddy még nagyobb kétségbeesésére. A gyerek ugyanis úgy döntött, hogy köszöni szépen, a túléléshez neki éppen elegendő angolul érteni és magyarul beszélni. Így aztán, amikor az angol nagymama kérdezett tőle valamit, ő választékosan válaszolt neki magyarul. Ha az apja angolul megszidta, ő magyarul feleselt. Ha pedig a polcról kellett neki valami otthon, amikor én dolgoztam, addig nyaggatta magyarul az apját, amíg az föl nem hívott, hogy fordítsak. (Lássuk be, a gyerekmagyart még nekünk, tősgyökereseknek is nehéz olykor megérteni, hát még egy konyhanyelven épp hogy próbálkozó külföldinek…) Azért néha persze porszem került Lola jól olajozott nyelvi szabotázsgépezetébe. Ha minden kötél szakadt, és a mama sem volt kapcsolható, azért képes volt angolul beszélni, nem is akárhogy. Ezt látván, igyekeztünk minél gyakrabban helyzetbe hozni őt, aki végül szép lassan, észrevétlenül valódi kétnyelvű gyerekké nőtte ki magát. Azzal azonban nem számoltunk, hogy az ellenálláskorszak milyen mély nyomokat hagy az apja lelkében…

Tavaly karácsonykor volt a mélypont. Angliában voltunk, és a gyerek három napja azzal szórakozott, hogy tolmácsnak használt engem. Egyik este egy pohár borral a kezünkben Lola nyelvi képességeiről beszélgettünk, amikor egyszer csak kibukott Alexből, hogy mennyire aggódik. A megelőző hónapok kálváriája nyomán attól félt, hogy bárhogy trükközünk, Lola mindig is jobban, könnyebben és szívesebben beszél majd magyarul, mint angolul. Hiszen nemcsak a mamája magyar, hanem az óvodája is. Noha a szakvélemények jó ismerőjeként igyekeztem megnyugtatni azzal, hogy Lola pusztán egy-két lépés hátrányban van az angollal, és mire iskolába megy, utoléri magát – hiába. Alex egészen komolyan tartott attól, hogy ha – tegyük föl, szigorúan elméleti alapon – úgy döntünk, valamikor Angliába költözünk, a gyerek hátránnyal indul majd az új iskolában. Arról nem is beszélve, hogy igazán tarthatatlan, hogy az anyját használja szinkrontolmácsnak a nagyszülői házban (teszem azt, ezzel én is egyetértettem).

A történetnek nem értünk a végére… Két hét múlva elolvashatjátok, milyen megoldást találtunk ki az esti borozás közben – és hogy miért is nem lett szükség végül a Nagy Családi Beavatkozásra…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Lilu: Néha úgy megválnék a hasamtól! » • Tamással, sülve-főve: Üvegbe zártuk a nyarat » • Michael Jackson titokzatos halála » • Gyógyulj lélekmasszázs-terápiával! » • Tompos Kátya Piaf-dalokat énekelt Párizsban » • A fuzárium-ügy folytatódik – fertőzött liszt a polcokon »