Túl korai szerelem? – Soma Mamagésa válaszol

Kedves Soma!

Huszonhárom éves főiskolás lány vagyok. Két éve vagyunk együtt a barátommal, ő is huszonhárom éves. Nagyon szeretjük egymást, nagyon mély a kapcsolatunk. Mind a ketten tudjuk, hogy le tudnánk élni együtt az életet, mert annyira jó minden.

Egy a gond. A barátom elég független ember. Szüksége van a kis saját életére a haverokkal, vagy éppen egyedül, amikor csak elmélkedhet az élet nagy dolgain. Én már régóta félek attól, hogy túl fiatalok vagyunk még egy ennyire mély kapcsolathoz, és hogy nekünk később kellett volna találkoznunk, amikor már kiélte magát.

Be is következett, amitől féltem: a múlt héten – már másodszor a két év alatt – azt kérte, legyen vége, mert ő csak egyszer ilyen fiatal, és élni szeretne. Emellett azonban láttam rajta, és mondta is, hogy nem tudja, mi legyen, mert nagyon szerelmes, és minden annyira jó velem, de meg is ijeszti az, hogy már most megtalált engem. Teljesen megértem őt, ez nem csak duma, hogy lerázzon.

Most arra jutottunk, hogy mivel nehéz vizsgáink lesznek, még együtt vagyunk kb. egy hónapot, aztán újra összeülünk, és kitaláljuk, mi is lenne a jó. El tudom képzelni, hogy mire oda jutunk, megint maradni akar, és akkor minden nagyon jó lenne, de lehet, hogy el kellene engednem, és megmondani neki, hogy próbálja ki, milyen nélkülem élni.

A kérdésem: ha megtaláltam az igazit, akkor engedjem el, hogy megélje azt a másik életét, és reméljem, hogy visszatér? Van ennek értelme? Mert ez a nyár, amely előtte áll, az utolsó szabad nyara, hiszen utána már mi is dolgozni kezdünk.

Köszönöm a segítségedet!

Egy vívódó lány

Kedves vívódó leány!

Úgy tűnik, te jelenleg csak végletekben gondolkodsz: mindent vagy semmit. Vagy együtt, sülve-főve a pároddal, és teljesen a tiéd, vagy szakítotok. Én huszonnégy éves voltam, amikor megtaláltam a páromat, szerelmemet, férjemet, gyermekeim apját, társamat, másik felemet, és áprilisban volt tizenkilenc éve, hogy együtt vagyunk. Nyilván sok mindent átéltünk, voltak hullámvölgyek és -hegyek, de amikor az ember megtalálja a valódi párját-társát, akkor olyan erős szálakkal kötődik a másikhoz, hogy az meg nem ingatható, legfőképpen el nem szakítható.

Ma, negyvenhárom évesen (és úgy gondolom, egyre bölcsebben) már nemcsak vágyom, hanem sok mindenben élem is az arany közép igazságát. Azt tapasztaltam, hogy a hosszú távú jó párkapcsolat egyik titka a függetlenség-elkötelezettség balansza. Tehát hagyni kell, hogy a másik is megélje a saját független életét, de amellett szükség van a párkapcsolat melletti elköteleződés kölcsönös érzésére is. Másképp nem működik – vagy legalábbis egészségesen nem működhet – egy hosszú távú kapcsolat.

Hogy a barátodnak szüksége van az egyedüllétre vagy a barátokkal töltött időre, az nagyon is egészséges. Szerintem azzal, aki nem így gondolkodik, bajok vannak. Azok a társfüggők, akik folyamatosan egy másik emberbe kapaszkodnak, a múltban élnek. Ők pici gyermek korukban attól rettegtek, hogy anya elmegy, eltűnik, és ki tudja, visszajön-e még, és ha igen, mikor? Saját lelki wellnesseimen vezetett meditációban vissza is viszem az embereket a kisgyermekkori, sőt csecsemőkori időszakra, mert az a tapasztalatom, hogy ez nagyon sok szorongásnak, rossz beidegződésnek az időszaka. Szóval tudom, nem olyan könnyű e helyett a görcsös ragaszkodás helyett laza, önbizalommal teli emberként megélni egy kapcsolatban a bizalmat. De aki tapad-ragad a másikra, az egy idő után vagy taszító lesz, vagy alárendelt a kapcsolatban. (Ezúton ismét ajánlom a Mitől vonzó a másik? című írásomat.)

Hogy mit választasz, választotok, mire vagytok képesek, nyilván rajtatok múlik. Azért fölsorolok néhány alternatívát:

1. Megbeszélitek, hogy ideiglenesen felfüggesztitek a kapcsolatotokat addig, amíg ki nem élitek magatokat. (Ebben az esetben összekötve maradtok, elképesztő feszültségekkel és folyamatos adrenalintúltengéssel, ami kiváló a szexhez.)

2. Bevállaljátok (akárcsak egy időre) a mingliéletformát, ami azt jelenti, hogy továbbra is összetartoztok, nem szakítotok, csupán külön háztartásban éltek. Ennek két fő variánsa lehet: vagy beszéltek egymásnak a kapcsolataitokról, vagy nem. Ez utóbbi szerintem bölcsebb megoldás, felesleges egymásnak fájdalmat okozni. Maga Bert Hellinger is azt mondja, túl nagy kérés és elvárás egymástól az egy életen át való hűség, és ha az egyik fél megcsalja a másikat (nyilván itt nem a hosszú távú szeretősdiről, hanem az alkalmi kapcsolatról van szó), akkor arról ne beszéljen a másiknak, helyette inkább tegyen kiengesztelésül valami jót.

3. Szakítotok, és utána vagy újra összejöttök, vagy végleg vége a kapcsolatnak.

4. Együtt maradtok továbbra is, csak kölcsönösen jóval nagyobb szabadságot adtok egymásnak, és nem kutakodtok egymás magánéletében. (Egyébként nem is vonzó és nem is illendő a másik privát szférájába és magánéletébe belenyúlni. Nem vagyunk egymás birtoktárgyai.)

Fiatalok vagytok, nyilván sok tapasztalatra, önismeretre van még szükségetek, de ebben a helyzetben is sokat számíthat az éberség, a pillanatnyi adottságokhoz viszonyított legjobb döntés. Biztos azt választjátok, amire szükségetek van, amit meg kell élnetek, tapasztalnotok. Mindenesetre javaslom, hogy ne csak fekete-fehéren gondolkodj, és tudd azt, hogy az a legmagasabb rendű szeretet az, amikor annak is tudunk örülni, hogy a másik örül. Tudom, ez nem a te életkorod szintje, de az is valami, ha elképzeled, eljátszol egy kicsikét a gondolattal.

Szerintem most úgy tudsz leginkább vigyázni erre a kapcsolatra (amire – úgy tűnik – mindenképpen érdemes), ha nem vagy radikális.

Minden jót:

Soma Mamagésa