Mi 3-an, Ők 3-an: Altass, ha tudsz! – 3. rész

Hajni: Végtelen történet

Az „Átalussza-e már az éjszakát?”-kérdés, Barninál sokáig nem volt értelmezhető. Ő ugyanis átaludta volna az éjszakákat és a nappalokat is, de a pici (2500 gramm körüli) súlya, a sárgasága és a nagyon-nagyon lassú szopása miatt mi szigorúan háromóránként keltegettük. Hiszen enni kell, hízni kell, a tejtermelést fokozni kell éjjel-nappal csatasorban állva. De ez akkor nem volt probléma: bármikor üdén ugrottam ki az ágyból, természetesen melltartóban aludtam, bele a tejgyűjtő kagyló, peluscsere, és irány a nappali, ahol ülve, kislámpánál dudorászgatva etetés, nehogy belealudjunk. Aztán lassan elmaradt az üdeség, majd a peluscsere (max. kaki esetén), végül a nappali is, hiszen kiderült, ugyanolyan jó, ha a nagyágyban, fekve szoptatok, legalább nem lázasodom be újra és újra a kimerültségtől, Barni meg szépen növekszik. Ekkoriban az esti altatással sem volt gond (társaságban is), cicin elszunnyadt, és könnyedén be tudtam tenni az ágyába.

Később viszont, ahogy a káoszból napirend kezdett alakulni, úgy jöttek a kötelező körök. Egyes számú: három, majd két napközbeni alvás kizárólag a babakocsiban – ebben azért biztos benne volt az is, hogy én úgy éreztem, ha szép az idő, minek üljünk a lakásban, nekem is jó, ha sétálok, nyomás! Rászoktattam. Viszont nem számoltam azzal, hogy napfényes szeptember után jön még január is, plusz, ha állandóan az utcán keringek alvásidőben, nem marad egy szabad percem sem másra. Anyósom mentőötlete: mózeskosár az erkélyen egy széken, kis rázogatás, és már alszik is a gyerek. Aha, csak aztán tél végére kinőtte a babakocsi mózeskosarát. Én akkor már végleg megundorodtam a sétától, így elkezdtem napközben is szoptatva altatni. Hurrá, rengeteg időm lett – otthon! Amíg nem jött rá a gyerek, hogy bizony a cici egyszer kikerül a szájból, és úgy már nem olyan szuper aludni, szóval, amint kivettem a szájából a mellem, felébredt. Napközben is, este is. Következő lépés: könyörtelen sírni hagyás?

Könyörtelennek azért nem mondanám, de (kis) sírás volt. A férjem kezdte, hiszen nála szóba sem jöhetett a szoptatás, mint alternatíva. A „hárompercenként bemegyek” módszer nálunk nem jött be. Inkább úgy indítottuk a saját ágyban altatást, hogy betettük, melléültünk, meséltünk, énekeltünk. Barni meg sírt. Kivettük, megnyugtattuk, visszatettük. Sírt. Kivettük, járkálással kicsit kómásítottuk, de csak annyira, hogy még érezze, visszatesszük, mert „mindenki a saját ágyában alszik”. Egyre kevesebbszer kellett kivenni, míg végül sírás nélkül abszolváltuk a feladatot: napközben is, este is – este apa énekelt hozzá, én felsoroltam a rokonokat, akik már alszanak, „és ott várnak az álom kapujában”.

Minden jól ment, majd érkeztek az újabb és újabb anyai gyomorgörcsöt okozó, megoldandó alvás-problémák. Például a hálózsák-undor: előfordult, hogy éjféltől hajnali négyig szórakoztatott minket azzal, hogy öt perc alvás után megkezdte a hálózsákból való menekülést, és ha elakadt, segítséget hívott. Na, nem telefonosat. A végén már az apjával együtt sírtak, az egyik azért, hogy nézegessék még az utcai lámpák beszűrődő fényénél az Állatvilág csodái című könyvet, a másik azért, hogy hadd aludjon végre. Ilyenkor indult a műsor: mellkason való altatás, visszahelyezés, nagyágyba bevevés, visszahelyezés, kis sírni hagyás, alvás. Felkínáltunk vagy tíz lehetőséget, de ha nem élt velük – végül sírni hagytuk, bár ott voltunk mellette, és biztosítottuk, hogy semmi oka a sírásra, egyszerűen aludni kéne, ha sötét van.

Amióta viszont úgy hisztizik, hogy simán fejre esne a kiságyból, ha nem kapnánk el, nem hagyjuk sírni. Inkább kivesszük, és vagy köztünk, vagy az apjával alszik az ágya mellett lévő pokrócon. Kudarc? Egy időben már ment, de most úgy tűnik, egyre távolabb kerülünk attól a misztikus egyedül elalvástól…

Mónika: Álmodj, bátran!

Megértem Hajniék következetlenséggel fűszerezett következetességét. Mi is majdnem valami hasonlóba gabalyodtunk, hiszen mindenre fel voltunk készülve, amire esetleg mégsem, arra meg felkészítettek minket… Szóval, mi megszeppenésünkben lettünk ilyen bátrak: mindenki ott és akkor alszik, ahol és amikor elálmosodik. S „vakmerőségünk” jutalma egy kipihent, jókedvű család!

Két hét múlva kismamáink arról mesélnek, mikor támadt fel bennük először a vágy, hogy babájuk mellől moziba, vacsorázni, netán bulizni mennének, külön töltenének egy napot, egy éjszakát.