| Ghana |
Accra, Cape Coast, Kakuum, Accra
Heló, Afrika!
Kicsit nehezen megy az iras, mert egyreszt nagyon meleg van, és semmi frappans nem jut az eszembe, masreszt meg, ugye, nincs magyar nyelvu billentyuzet, es ugyesen kell(ene) fogalmaznom, ami, ugye, nem megy… Mindegy. (Magyarországon persze utólagosan javítottam az élvezhetőség kedvéért.)
A napom nagy részét egyedül bolyongva töltöm, néha taxizom, de Cape Coast nem olyan nagy city, ugyan egyes részein még nappal sem érdemes nagyon elcsatangolni…
Séta közben jobbra-balra kapkodom a fejem, mindig mindenhol történik valami.
Kis utcai sütödékben a halaktól a helyi különlegességekig minden kapható. Fura dolgokat esznek… olyan zöldségeket és gyümölcsöket, hogy őrület, és mindent hasznosítanak, így vagy úgy.
*
Kakuum (fufu)
Heló, Afrika!
Nem telik úgy el nap, hogy ne történnének csodák.
Ma elutaztunk egy nemzeti parkba (Kakuum National Park), ahol, miután elfogyasztottunk egy fufut, felmentünk a fellegekbe. A dzsungelben 100-150 méterre a földtől van egy másik világ, ahol függőhidak kötik össze a fákat, és ezeken közlekednek az emberek, ma már inkább látványosság, de isteni, és félelmetes; itt reggelente ornitológusok lesik a pompázatos madarakat, és be lehet fizetni éjszakai túrákra is, amikor aktívabbak az esőerdő állatkái (erdei elefánt, majmok stb.). Láttam kígyót.
És hogy mi is az a fufu?
A fufu a nemzeti eledel… kaszavából készül, ami hasonlít a banánhoz, de inkább sós, mint édes, na ezt, kérem alássan, megdarálják, és olyan puliszkaszerűt kotyvasztanak belőle, aztán főznek hozzá különböző szószokat, leveseket, ez eddig rendben is van, de a fufut képtelenség megrágni, kvázi egyben kell lenyelni, és kézzel kell enni, mert elvágni sem lehet… Kicsit olyan az állaga, mint a frissen kelesztett tésztának rágógumival, de tényleg finom. És van még kenkey, jollof rice („bácskai rizseshús”), red-red ragu, chop meg ilyenek.
Az evés nemigen megy a nagy melegtől, de semmi gáz, mert a sör megteszi azt, amit meg kell tennie. Izzadok, mint a… (tetszőlegesen: kutya, ló…) szóval, izzadok, mint a terhes hal. Ez egy helyi mondás, ami tetszik… „like a pregnant fish”.
Na jó. Elkezdett villogni a lejár az időd gomb, be kell fejeznem.
Ölelés.
Puszi.
Pampalini.
*
Különleges a köszönésük is (majd megmutatom), kezet fognak, és végighúzzák egymás tenyerében az ujjukat, amíg a mozdulat egy csettintésben véget nem ér. Nem egyszerű, de nekem már működik.
Tegnap belenéztem a Chelsea-Barca meccsbe egy egyetem udvarán, ahol rajtam kívül még 5000 diák bámulta a teljesen átlagos méretű televíziót, és mivel már csak hátul kaptam helyet, csupán egy zöld pontot láttam és a néha felhördülő tömeget hallottam… az első félidő után megkérdeztem a szomszédomat, hogy mennyi az eredmény. Tudta! (Lehet, hogy bennem van a hiba?) Sarkon fordultam. Majd egy szálloda halljában egy üveg forró sör társaságában végignéztem a másodikat. És nem is volt jó a meccs, lúzer Győző.
*
Next stand: ruhát varratok magamnak, 5 $ nem nagy pénz egy nadrágért, és én választom ki az anyagot, holnapra meg is van. Az itt használatos fizetőeszköz a cedi… (10000 ghánai cedi (GHC) = 1 amerikai $)
A kamerázás miatt néha kisebb zűrökbe keveredem, de no problem. Tegnap volt a függetlenségnapi buli; először felvonulás, majd a végén egy focipályán csinnadratta, katonazenekar meg minden, persze 45 fok, és ez nem vicc… Gyorslábú fekete szanitécfiúk szedegették hordágyakkal a szabályos ütemben kiájuló embereket, és az ájultak helyén, hopp, máris új emberek pótolták a sort. A kókuszdió isteni finom, és a helyi sörök is (Star, Club, Guilder stb.).
*
Na szóval, tegnapelőtt indulok kis macskajajjal reggel, elfut előttem egy zöld csirke, hoppá, aztán rögtön utána egy lila, gondoltam, alejkum szálem, napszúrás, de 10-es fokozatú!, kérek a boltban egy üveg vizet, aztán dezinficiálni egy kis Alamo bittert, majd megyek tovább. Hát az utcára egy házból fura zajok szűrődnek ki, én meg kíváncsi ember vagyok, odamegyek, bekukkantok az ablakon, tudom, hogy nem illik, de odabent mintha embert ölnének, üvölt valaki, mint a sakál, belesek, és látom, hogy egy ember a földön fetreng, és dobálja magát tébolyultan, körülötte pedig helyi maskarákba öltözött fekete javasasszonyok szórják rá a blablablát (vagy olyasmit).
Hú, mondom: „ördögűzés”! ÖRDÖGŰZÉS!…
Apám, na, ilyet se láttam még, bepörgök, majd hirtelen észrevesznek, megint a blablabla, de már felém… az anyját, lebuktam, sosem iszom többé Coca-Colát Magyarországon, villan be, aztán meginvitálnak, én hülye meg bemegyek. Akkor már három pokolfajzat pogózik a padlón, körben gyertyák meg egyéb spirituális kellékek, az ördögöt meg a hajánál fogva osztják körbe-körbe. Jelzik nekem, hogy eljött a pillanat. Mondom: ok. (!?) Csekkolom, hogy mindenki az égnek emeli a kezét és becsukja a szemét, mutatják, hogy én is csukjam be, hu, már remeg a lábam, dehogy csukom, hadd gyűjjön, már szigorúbban néznek rám: „Close your eyes, it is very dangerous!” Na, ha déndzsörösz, akkor csukom, nem kell kétszer mondani, hol a bánatba van a kijárat? Körülöttem a sok boszorka, csak nők voltak… sötét… semmi… sötét… megkocogtatják a vállam… tudod, ki nyitja ki, gondoltam, engem se ma szedtek le a falvédőről… de csak kocogtat… na jó, kinyitom. Megkérdezik, hogy elmondhatnak-e értem egy imát, erre én: „Köszönöm, talán majd legközelebb”, és ki onnan!
Huh, gyorsan valami erőset. Megittam, lassan lenyugodtam, erre nem megint egy zöld csirke meg egy piros bárány!?
Hihetetlen színeik vannak az állatoknak.
Mindenesetre csodálatos itt.
Nappal 45-50 fok, nemigen lehet magamat sehogy lehűteni, mert mire kifolyik a hideg vizes csapból a víz, langymeleg lesz, nyitom a meleget, hátha fordítva kötötték be, de nem; ugyanaz a hőfok folyik abból is, akkor meg, kérdem én, minek ide hideg-meleg? Szereztem hűtőt, amiben mindig van víz és sör, a folyadék nagyon kell…
*
Na heló, Afrika!
Na szépjónapot, olyan 50 fokosat… ó jaj, megbuggyanok…
Megmondom a frankót, kezd egy picit elegem lenni már, szóval most bejött egy kis depi… lehet, hogy a Malaron miatt, nem tudom; ez állítólag a maláriapirula mellékhatása, amit mindennap szednem kell, különben kampó. Piciszunyi megcsípi a nagyfehérembert, és lapát.
Egy kis búskomor séta. Jólesik a jéghideg Fanta.
Megyek.
Megállítanak: hogy vagyok?, kedvesek, mondom: jól; honnan jöttem?, mondom, honnan; aha, mondják, adjak már 5 dolcsit, mondom: aha, értem; nem vagyok vicces kedvemben… megtaláltál, kiscsákó, de gyorsan relax, a gyerek kap még egy esélyt, kedvesen mondtam: sorry és továbbséta. Nyugi. Erre jön a másik, kezdődik a második felvonás… függöny… megyek… harmadik felvonás… függöny… Be cool! Take it easy! Erre odalép a kis feka, aszongya, ismer engem, hoppá, ez új, bátor vagy, kiscsávó. Aszongya: „You’re Hungarian actor!” Az anyád, te kis oviguru, ez betalált, nem kamuzik. „Dzsozof”, mondja a nevem, na, gondoltam, itt már félreüzent valamit a nagyszellem a kölyöknek, de mindegy, nagyobb volt a döbbenet, mintsem hogy ezen filózzak – persze, a kiejtési nehézségek!
„Hello, hello!”, így lettem Joseph, és úton-útfélen megismernek. Ott van Joseph, a magyar színész, lényeg a lényeg: ugyanaz, mint otthon.
(Részelt Szabó Győző: Supertravel című könyvéből, Athenaeum Kiadó)
Még több az e heti Nők Lapjából:
