Segítség! Beleszerettem a tanítványomba! – Soma Mamagésa válaszol

Kedves Soma!

Nagy tisztelőd vagyok, csodálattal olvasom párkapcsolati tanácsaidat. Most nekem lenne rájuk szükségem.

Nem mindennapi a történetem, ezért nincs is kivel megosztanom a titkomat. 33 éves középiskolai tanárnő vagyok, a diákjaim 16–19 évesek. A sors úgy hozta (én nagyon hiszek a sorsszerűségben), hogy lassan beleszerettünk egymásba az egyik tanítványommal. Nyolc hónapba telt, mire megtudtuk egymástól, mit érez a másik. Én soha nem akartam kimutatni, próbáltam lebeszélni magam róla, hisz tudom, milyen következményei lehetnek. Aztán a tanév vége felé írt nekem egy levelet, hogy nem bírja tovább, annyira szeret, hogy belepusztul. Sajnos elgyengültem, és válaszoltam neki, hogy nem viszonzatlanok az érzelmei. Ezután telefonon tartottuk a kapcsolatot két hónapig, rettenetesen szenvedett miattam, olyan szavakat kaptam tőle, mint még soha senkitől. Megható volt az őszinte, szókimondó, szenvedélyes rajongása, és egyre jobban beleszerettem. A koránál érettebb, bölcsebb, gondoltam én. Aztán egyszer találkoztunk egy lakásban, csókoknál nem történt több (már azt mondom: szerencsére). Ezután egyre zaklatottabb, türelmetlenebb, idegesebb, szerelmesebb lett, és megbeszéltünk egy randevút, egy „igazit”. A randi előtt három nappal a szokásos telefonálás közepette hirtelen zavarodottan közölte: be akarja fejezni, mert rájött, nem bírja, nem tudja ezt így csinálni. (Előtte egy nappal még semmi gond nem volt.) Próbáltam mondogatni neki, hogy megértem, és tudomásul veszem, de nem hallgatott végig, letette a telefont. Nem próbáltam visszahívni, azóta egyikünk sem keresi a másikat.

A kérdéseim a következők: Mi zajlott le a lelkében egész idő alatt? Nem ismerem túlzottan a kamaszok szerelmi „pszichéjét”. Elmúlhat egy szerelem egy nap alatt? Ehhez tudni kell, hogy hatalmas érzéseket táplált. Én nem erőltetem, hisz tudom, nem szabad, nem helyes, én nem próbálkozom, csak félek a továbbiaktól… Nyáron tábor, szeptembertől iskola, ahol együtt leszünk nap mint nap. Mit tegyek, hogy viselkedjek? Még mindig nagyon szeretem, de ezt nem fogja rajtam észrevenni.

Kérlek, írd meg, mi játszódik le benne! Nem visszaszerezni akarom, csak ismerni az érzéseit.

Köszönettel: Nóra

Kedves Nóra!

Az egyik érdekes dolog az, hogy benne mi zajlik, a másik pedig, hogy benned mi zajlik. Én úgy gondolom, hogy mindkettőtök részéről megjelentek a legtipikusabb védekező-elhárító mechanizmusok: az idealizáció és a projekció, vagyis a mozi, a belevetítés. Mindkettő csodálatos arra, hogy elemeljen a szürke hétköznapokból, és hogy a lélek megélje a maga gyártotta mesét, és az érzéseket, amelyekre szomjazik. Épp ezért egy ilyen plátói szerelem gyakorta többet ér, mint egy realizált, megélt kapcsolat. Feltehetően ez történt a diákod esetében is.

Elég tipikus, gyakorta előforduló történet, hogy egy tizenéves diák beleszeret fiatal vagy fiatalos, csinos tanárnőjébe. Ezzel nincs is semmi gond, teljesen természetes érzések ezek. Sok mindent kaphat ettől a fantáziálástól. „Lemozizhatja” belül azt, hogy ő komoly, vagány pasi, aki ki mer törni a saját korosztályából, felvállalja az érzelmeit, és saját érettsége bizonyítéka az, hogy az imádott, érett felnőtt nő viszonozza az érzéseit, partnerré emeli őt. Vagyis – mivel rólad van szó – partnerré emelted őt. Ezáltal viszont elvetted az álmait, mindazt, amiről eddig naphosszat ábrándozhatott, ami elemelte a valóságból. Megfosztottad attól, ami által nagynak, erősnek, bátornak, érett férfinak élhette meg magát. Profán módon (persze egész más stílusban, most a kontraszt kedvéért vagyok nyers) közölted vele: akkor tessék, drágám, itt vagyok, ez már nem álom, ez a valóság. Csak ez az „öcsisajt” bármennyire is érettnek tűnt a feladathoz, nem volt az – a tettei ezt bizonyítják. Mert neki igenis az álmodozás, a „mozi”, a belevetítés kellett, nem pedig maga a valóság: a te ölelő karjaid.

A történet másik oldala, hogy a tanárnők valamelyest anyaszerepet is betöltenek. A gyermekeim tanítóira és női osztályfőnökeire kicsit anyatársként is tekintettem. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány olyan anya van, aki kevesebb időt tölt a gyermekével, mint egy gyakran órát adó tanár. A tanár-diák és a szülő-diák kissé hasonló helyet foglal el egy kapcsolati hierarchiában, hiszen ha belegondolsz, mindketten felelősséget vállalnak a gyermekért. Hogy mi mindent élhetett meg ez a srác általad, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy a „házinyúlra nem lövünk” alapigazsága egy tanár-diák viszonyban még inkább igaz. Persze mint mindenben, itt is vannak kivételek (olyanról is hallottam már, hogy idővel elvette feleségül az illető a volt tanítványát), de alapvetően úgy gondolom, egy tanárnak, tanárnőnek ilyen esetben érdemes meghagynia diákjait az álmodozó szerepben. Nem szabad beleesni abba a csapdába, hogy elhitesse tanítványával és saját magával a partnerség illúzióját, ahogy a történtek is ezt mutatják.

Emlékszem, gyermekkoromban nekem is volt több, rendszeresen visszatérő „mozim”. Arról álmodoztam, hogy hős leszek. Olyan dolgot teszek, amellyel sok emberen segítek, vagy amellyel megmentek valakit, és elismerik nagyvonalú jótettemet. A másik kedvenc visszatérő álmodozásom az volt, hogy művésznő leszek, és jómódúan térek majd vissza egykori városkámba, elismeréstől övezve. Aztán egy alkalommal (amikor egy fotózás során megéltem, hogy valóra váltak az álmaim) nagyon nagy ürességet éreztem. Hát ennyi az egész? Ilyen, amikor valóra válnak az álmok? Mire megvalósul munka, és feladat lesz belőle. Persze van benne sok-sok öröm is, de mikor belekerülsz, lefoszlanak a belevetítések, és kihívássá, feladattá válik a dolog, amelyet lépésről lépésre a legjobb tudásod szerint kell megoldanod. Már nem tudod tovább felruházni az álmod, mert benne vagy, és rájössz, hogy ennek is van millió előnye és hátránya. Persze ráébredtem én is, hogy újabb álmokat kell szőnöm, de már valódibbat, nemesebbet, igazabbat.

Szóval, kedves Nóra, a jövőre vonatkozóan az a javaslatom, hogy hagyd meg a diákjaidnak az álmodozás szabadságát, kívülről figyeld, milyen „mozira” használ föl a diákod. Ne kergess és ne is táplálj illúziókat, és ha mégis kell, hogy legyen valami köztetek, várd ki azt a kis időt, amíg leérettségizik a gyermek, és elhagyja az iskolát. Ha még akkor is lobog benne a láng, akkor legyen a szeretőd. Biztos, hogy mindkét fél jól jár egy ilyen esetben, a srác is, és az érett nő is. Sok ilyen történetet hallottam mindkét oldalról: a fiú számára hatalmas élmény volt a vágyott érett nővel együtt lenni, a nő pedig dicsérte az ifjú szenvedélyét és energiáit. No de ezt a nagyszerű élményt kár elrontani különféle iskolai feszültségekkel, amikor ezt szabadon is meg lehet élni. Az, hogy hónapokon át te is belevetítettél ebbe a kapcsolatba, számomra az éhségedről tanúskodik. Ezek szerint ki vagy éhezve a szerelemre, a szenvedélyre, talán a szexre is (mondjuk, a jó szex mindig jól jön). Ha mindezt megkapnád – vagy megkaptad volna –, nem hiszem, hogy ilyen helyzetbe keveredtél volna, hogy éppen olyan „mozizós” gyermekként viselkedtél, mint a srác.

A valódi, erószminőségű szerelem szerintem igen ritka madár az életben. A nagy többség, amit adott pillanatban szerelemnek hiszünk, valójában idealizáció, aminek csalódás is lehet a vége. És mivel a szerelem ritkán jön, a szex viszont nagyon jó dolog, úgy gondolom, adott esetben jó, ha az emberfiának van szeretője. Ha valakinek nincs társa, párja (tehát nincs is kit megcsalni), véleményem szerint érdemes több szeretőt tartani, hogy könnyebben kiküszöbölhesse az ember a fent említett idealizáció csapdáját. Így kölcsönösen nincs hitegetés, hazudozás, megjátszás, persze nincsenek illúziók sem. Ez afféle kölcsönös „barter”, amellyel mindketten megadják a másiknak azt, ami neki nincs. Elvárások nélkül kölcsönösen örömöt és egyéb jó érzéseket okoznak egymásnak. Lehet, hogy sokaknak ez túl száraznak hangzik, viszont rengeteg energiát meg lehet spórolni a tisztánlátással és az őszinteséggel. Ezért szoktam azt mondani: ha szerető, inkább kettő vagy három, mert akkor jobban látja az ember a valóságot. Persze mindenki a szerelemre és a valakihez tartozásra vágyik, de amikor az nem IGAZI, akkor sokkal jobb belevetítések nélkül, tiszta lapokkal játszani. Persze ez attól is függ, kinek mire van szüksége. Van, aki tudat alatt a bonyodalmakra vágyik, de ki tudja, mit akar ezáltal megélni, csatározni a lelkében…

Ha nincs társad, én receptre javasolnám neked, hogy próbálj ki néhány nagykorú szeretőt, akik nem a tanítványaid. Éld meg, és ha jól csinálod, mindenkinek öröme lesz benne! Ha van társad, elgondolkodtató, mi hiányzik ennyire, hogy ezt a helyzetet választottad.

Minden jót:

Soma Mamagésa