Kedves Soma!
Előre is elnézésedet kérem a zavarásért.
Tizenkét éve szenvedek állandó éhség és depresszió miatt. Nagyon sokféle antidepresszánst szedtem, de nem vezetett eredményre. Az állandó éhség azt jelenti, hogy nullától huszonnégy óráig üres a gyomrom, akármennyit eszem. Bulimiás nem vagyok, soha nem hánytattam magam. Az állandó éhség okát senki nem tudja. Jártam pszichológushoz is, de nem tudott segíteni. Szeretetéhségről beszélt, és azt ajánlotta, hogy festessem be a hajam, vegyek új szemüveget, változtassak magamon. Nem tudom, meddig bírom, de nagyon belefáradtam a szenvedésbe.
Most pszichiáterhez járok, kb. öt hónapja kezdtük a hipnózist. Egyelőre nincs eredménye, sajnos csak kéthetente egyszer van lehetőségem elmenni hozzá.
Kérem szíves tanácsodat!
Köszönettel: Katalin
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Katalin!
Jöjjön egy kis pszichologizálás! A depresszió kialakulásának az időszakát a klasszikus pszichológia az úgynevezett „orális” időszakra teszi, amely a meghatározások szerint 0–1 éves korig, illetve 0–18 hónapos korig tart. A lényeg a születésünk utáni rövid időszak, amelynek legmeghatározóbb része a minden szinten tápláló anyával való kapcsolat. (A táplálás egészséges esetben szájon át, vagyis orálisan történik, nem pedig inkubátorban, infúzió vagy tápszondák által.) Az egyik legnagyobb pszichológus, Erikson szerint ez a bizalom és bizalmatlanság kialakulásának időszaka, vagyis a születésünk utáni első hónapok határozzák meg az imént említett két érzéshez való, egész életre szóló alapvető hozzáállásunkat.
Az evészavarokról azt tartja a pszichológia, hogy aki ebben szenved (legyen az bulimia, anorexia, krónikus étvágytalanság vagy kielégíthetetlen falánkság), nem minden esetben hordozza a saját tüneteit, magára veheti a környezetét is. Ilyenkor az ösztönkésztetés gyakran le van nyomva a környezet által: mást akar ő, mint a környezete, és ez rá lesz kényszerítve. Ebből fakadóan a kérdés az, hogy vajon akkor eszik-e a gyerek, amikor igazán éhes. Az első ehhez kapcsolódó erőszak, amely a táplálás terén a gyermeket éri, az, amikor háromóránként kényszeresen etetik a gyermeket. Függetlenül attól, hogy 2 kiló 40 deka vagy 4 kiló 50 deka. Évtizedeken át ez volt a kialakított és elvárt szokás, nem csoda, hogy alapvetően neurotikus generáció vagyunk. Ehhez társult még a kommunizmus lélekbetegítő vívmánya, hogy három hónapos korban az anyáknak bölcsődébe kellett adniuk gyermekeiket, hogy építhessék a szocializmust. Az anyák elapasztották a tejüket, és fokozatos beszoktatás nélkül beadták a gyermeküket a bölcsődébe. Itt a bizalomban már súlyosan sérültek a babák. Nem tudhatom, neked milyen volt a csecsemő- és babakorodban a táplálásod, mennyire volt stabil az anyukádtól kapott szeretet, biztonság, mennyire táplált a te igényeidnek megfelelően, de az, hogy tizenkét éve szenvedsz az állandó éhség és depresszió miatt, arra utal, hogy ebben a nagyon meghatározó korai időszakban érhetett téged valami frusztráció. Az mindenesetre biztos, hogy az anyához való viszony meghatározza a táplálkozáshoz való viszonyt. Minden evésre adott reakció a korai táplálkozásra vezethető vissza.
Az étvágytalanságról általánosságban azt gondolja a pszichológia, hogy az illető letiltja, elutasítja az anyát, mivel konfliktusban van vele. A túl sok evés is az anyával való kapcsolat ambivalenciájára utal. A falánkságról azt is tartják, hogy a testvérféltékenység áttételi megnyilvánulása is lehet. Nekem viszont ezzel kapcsolatban van más tapasztalatom is. Nem olyan régen oldattam kineziológussal a mohóságomat, amely nálam is falánkságban nyilvánult meg. Határozott javulást érzek, azaz közeledem ebben is az arany közép felé – amiért jó ideje tudatosan is dolgozom. A kineziológus nálam is azt tesztelte ki, mint a függőségek döntő többségénél. Minden függő (legyen az alkohol, cigi, narkó, mértéktelen evés) tulajdonképpen az anyja csecsén lógó csecsemő, az anyja szeretetétől függő gyermek, akárhány éves is legyen. Csakis úgy lehet valaki minden szempontból autonóm, önálló felnőtt, ha túllép ezen a függőségen.
A depresszióról külön írhatnék, és hosszasan. Először is: meg kell különböztetni az úgynevezett kóros boldogtalanságtól. Ez utóbbi a depressziónak egy hosszabb lefolyású, ám kevésbé súlyos változata, ami a jelenlegi felmérések szerint a lakosság 6-10 százalékát érinti, és kétszer gyakrabban fordul elő nőknél. Társult jelenség az önbizalomhiány és a táplálkozás zavara. Mindenesetre az állandó éhségre és a depresszióra annyit ajánlani terápiaként, hogy változtass magadon, nem sokat ér. Mint írtam, ezeknek a gyökere a kora gyermekkorban található, tehát az ilyen mély sérülés hosszasabb, mélyebb terápiát igényel. A lényeg, hogy ezen lehet segíteni, ha te is akarod, és teszel is érte. (De épp ezt teszed most is a pszichiáterednél.) Én úgy gondolom, hogy különféle regressziós technikákkal (amelyek visszavisznek a múltba) kellene segíteni, hogy föl tudd dolgozni a múltban ért traumákat, ezeket el tudd engedni, illetve a múltban ért frusztrációra megtanulj ne csak tudatos, de tudat alatti szinten is új, pozitív válaszreakciót adni. Ebben pszichológus, pszichiáter, kineziológus egyaránt segíthet. Ehhez jöhet még pluszban a transzlégzés, a Hellinger-terápia, a Bach-virágterápia is. Mindenképpen ajánlom, hogy azért, mert eddig nem találtad meg a megfelelő gyógyítót, ne add fel, és tegyél magadért! Próbáld megérezni, hogy a jelenlegi pszichoterápia valóban a te gyógymódod-e, és hogy ezenkívül mire/kire lehet még szükséged. Tapasztalatból mondom, a jó kineziológus gyorsabb, direktebb, mint más módszerek, hiszen az izomteszt segítségével azonnal személyre szólóan a tudatalattival dolgozik a terapeuta.
A másik, amit még javasolok: sportolj, mozogj minél többet! Az intenzív mozgás ugyanis endorfint termel, ami a boldogság- és örömérzetért felelős. Én évek óta azt csinálom, ha érzem közeledni a lehúzó letargiát, azonnal fölpattanok a bringámra, vagy elmegyek kocogni, úszni, táncolni, túrázni. Van olyan, hogy szabályosan megerőszakolom magamat. Épp tegnap volt egy ilyen hullámom, éreztem, hogy jön a lehúzó erő, és nyolcórás bringakirándulást iktattam be. Estére úgy tértem haza, mint egy „terminátor”, telve friss, kicsattanó erővel. Az első három hét lehet kemény, aztán megszokod, és ha kimarad, hiányozni fog. Ha semmit, de semmit nem teszel magadért, ha folyamatosan azt kántálod, hogy éhes vagyok, és depressziós, akkor azt már nem kenheted másra, csakis magadra mutogathatsz. Van választásod!
Nyilván te is tudod, hogy a kimondott szavaknak mágikus az ereje, úgyhogy gondolj bele, mi az, amibe te energiát fektetsz! Emlékszem, még hatodikos voltam, amikor egy alkalommal úgy éreztem, nem szeretnék másnap iskolába menni, nem vagyok fölkészülve a matekdolgozatra, így leültem egy sarokba, és addig mondogattam magamnak, hogy lázas vagyok, míg az nem lettem. Te már elég régóta mondogatod, hogy éhes és depressziós vagy. Rengeteg energiát rakhattál bele. A napokban olvastam egy Paulo Coelho-könyvben egy érdekes technikát. Azt mondja, valahányszor rosszat mondasz magadra, a mutatóujjaddal nyomd le a hüvelykujjad körmét. Rövid időn belül azon kapta magát, hogy már sebes a körömágya, kilátszik az eleven hús. Akkor döbbent rá, mennyi önlehúzó mondat és gondolat jelenik meg benne. Így szoktatta le magát erről. Javaslom, hogy valahányszor negatív dolgokat gondolsz vagy mondasz magadról, magaddal kapcsolatban, mondj mellé egy jót is! Dolgozz magadért! Minden tudatos változás munka, akárcsak egy nyelvtanulás. Vizualizáld magad egészségesnek, derűsnek, mértéktartóbbnak, önelfogadónak, békésnek, önbizalommal telinek. Képzeld el, éld át belülről minél többször ezt az állapotot! Fontos, hogy megtaláld, hogy AKARD megtalálni az örömforrásaidat, mindazt, ami erőt ad neked, ami által itt lehetsz a jelenben. Ha te nem teszel magadért, egy hatökrös szekér sem húzhat el! Úgy gondolom, az egész élet folyamatos küzdelem, belső munka és tanulási folyamat, amelyben a szabad akaratnak igen nagy jelentősége van.
Próbáld magad olyan emberek között hasznossá tenni, akiknek segítségre, támogatásra van szükségük. Úgy érzem, túl sokat foglalkozol magaddal, épp emiatt jót tehetne neked, ha mással foglalkoznál. Olyannal, aki rá van szorulva. Ez kiemelne saját magadból, és megélhetnéd azt, hogy szükség van rád. Több, a tiedhez hasonló problémával küzdő embert küldtem már önkéntesként vagy szociális segítőként abba az intézetbe, ahol testi és/vagy szellemi fogyatékosok élnek. Nagy élmény köztük lenni, segíteni és adni tudni azoknak, akiknek a léte függ ettől. Próbáld ki, nagyon felemelő, többet ad, mint hinnéd, és legalább segítene kiemelni ebből a létállapotból.
Ne hagyd cserben azt a lányt, aki te vagy, aki ott van benned, és valahol a mélyben azt várja, hogy kiszabadítsd őt ide, a végtelen lehetőségekkel és örömökkel teli jelenbe. És amíg ez nem változik, addig is próbáld magad néha kívülről figyelni, mindenféle rossz érzés vagy ítélkezés nélkül. Csak nézd, amint Kati megint éhes, megint eszik, és ne bántsd őt, próbáld meg legalább egy pillanatra elfogadni azt az állapotot, amelyben most épp vagy. Most ez van! Majd változik ez is. Próbálj meg magaddal elfogadó lenni! Nem tudom, ezt átélted-e már az elmúlt tizenkét év alatt, de az biztos, hogy önmagad elfogadása segítene a változásod elindításában. Most az jutott eszembe, hogy érdekes lenne egy családállításon megnézni az édesanyádhoz való viszonyodat. Ez a módszer egyáltalán nem zavar be a megkezdett pszichoterápiába, én mindenképpen kiegészíteném az öt hónapi, eddig eredménytelen kezelést a fent említett módszerekkel.
Kívánom, hogy keresd, kutasd, vágyd mindazt, ami neked örömöt, erőt ad, hogy átélhesd nagyszerű egyediségedet, amihez mindaz kellett, amit eddig átéltél!
Soma Mamagésa
