Férfimeddőség. Sokáig tabutémának számított, és az érintettek ma is nehezen beszélnek erről a kérdésről. Sőt, sorozatunk kapcsán szinte csak nőktől kaptam leveleket. Egyik olvasónk bevallotta: igazán a mai napig sem tudja, mit élt át a férje, mire meghozták a döntést, hogy idegen spermiumból foganjon közös gyerekük. „Csak sejtem, hogy nagyon nehéz lehetett szembesülnie a férjemnek azzal, hogy nem lehet gyereke, mert hónapokig nem akart beszélni a témáról, és csak sokkal később egyezett bele, hogy keressünk valamiféle megoldást” – írta levelében.
Ezért is örültem, amikor egy férfitől, D. Lászlótól érkezett e-mail, amelyben őszintén elmeséli, milyen érzések, félelmek kavarogtak benne, mire meghozták feleségével a döntést: az sem baj, ha idegen a biológiai apa, csak szülessen végre gyerekük…
Sokkoló diagnózis: nemzőképtelenség
Lászlóék három éven át reménykedtek a gyermekáldásban, hiába. Ekkor kerestek fel egy meddőségi klinikát. „Örülök, hogy végre a férfiak szempontjából is írnak erről a témáról, szinte sosem olvastam róla, és nem is tudtam mihez tartani magam, amikor szembesültem a diagnózissal: nemzőképtelen vagyok… Ma már tudom, hogy sokunkat érint ez az állapot, de addig teljesen egészséges férfinak tartottam magam, el sem tudtam képzelni, hogy ne lehessen gyerekem. Arról is kevesen beszélnek, hogy a mintaadás sem éppen kellemes élmény. Friss minta kell, tehát ott, a klinikán kellett produkálni” – írja László. „Lehet, hogy a nők azt hiszik, hogy egy férfinak „mindig sikerül” – hát, nálunk nem így történt. Egyszerűen képtelen voltam egy csempézett szobában… hiába jött be a feleségem is. Már az első alkalmat kudarcként éltem meg, és abban maradtunk az orvossal, hogy otthon is megoldható a dolog, ha egy órán belül beérünk a kis tégelynyi mintával. A feleségemnél mindent rendben találtak, de az én spermaképem nagyon rossz volt, ezért elkezdődtek a kivizsgálások. Végeztek prosztatavizsgálatot, húgycsőből vettek mintát, nem részletezem, de egyik sem volt fájdalmatlan… Az utolsó vizsgálat a herebiopszia volt. Azt mondta az orvos, hogy egyetlen esélyünk a saját gyerekre, ha a herémben találnak jó alakú, jó mozgású spermiumokat (az ondómban nem voltak ilyenek). Elvégezték a műtétet. Azt hittem, csak egy pici vágás lesz – hát, elég hosszúra sikerült, ráadásul szövődmény is fellépett, így a gyógyulás hetekig tartott. Amikor megérkezett az eredmény, úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel: nemzőképtelen vagyok, valószínűleg egy gyerekkori fertőző betegség következtében, amely a heréimet is érintette. Egyszerűen nem akartam elhinni. Összezuhantam. Azt mondják, ilyenkor segíthet a partner a szelíd és támogató hozzáállásával. Szerintem pedig az ember leginkább a párja előtt szégyelli magát. Én is arra gondoltam, hogy a feleségem annyira szeretne gyereket, és igazán megérdemelné… ehelyett sikerült összekötnie az életét egy haszontalan, nemzőképtelen férfival. Nem voltam kíváncsi a vigasztalására. Bevallom, teljesen kikészültem. Szabadságot vettem ki, és elmentem pecázni. Szerencsére a feleségem ismer annyira, hogy ne gyötörjön, hanem megérezze, ha magamban akarok lenni, úgyhogy nem tartott vissza. Kilenc napig ültem a horgászbotommal a sátram mellett, a Duna egyik holtágánál, teljesen nomád életet éltem, és közben számot vetettem az egész életemmel. Arra gondoltam, hogy el kell engednem a feleségemet, hadd legyen esélye arra, hogy megismerkedjen valaki mással, egy nemzőképes férfival…”
Győzött az önzés (?)
László kilenc nap alatt járta meg a mélységeket, és, mint írja, lehet, hogy az „önzése győzött”: „Az orvosok elmondták, hogy donortól lehetne gyerekünk, de ebbe bele sem akartam gondolni. Csak magamat, magunkat sajnáltam, végiggondoltam, mi lenne velem a párom nélkül. Mindeközben értéktelennek, bűnösnek éreztem magam. Azon gyötrődtem, hogy biztosan nem vittek idejében orvoshoz a szüleim, ezért mehetett rá az a fertőzés a heréimre… kínoztam magam, és közben azon tűnődtem, mi vár rám a feleségem nélkül. Aztán, az utolsó előtti éjszakán eldöntöttem, ha nincs más esély, vállalom, hogy „donorbaba” apja legyek. Nem tudtam, lesznek-e érzelmeim iránta, nem tudtam, mi vár ránk, csak – önző módon – abban voltam biztos, hogy nem akarom elveszíteni azt a nőt, akit szeretek. Úgyhogy amikor hazaértem, azt mondtam neki: ha ő is akarja, akkor kérjünk spermabankból „magot”. Attól kezdve viszont nem volt több gyötrődés. A leletekkel elmentünk a spermabankba, ahol segítettek hozzám hasonló donor kiválasztásában. Alkatilag rám hasonlító, barna szemű, világosbarna hajú férfiak jöhettek szóba (fényképet nem láthattunk, de szabványrajzokat igen, amelyeken a fejformát és a testalkatot egyaránt kiválaszthattuk). Addigra már elfogadtam, hogy csupáncsak ez az egy közös utunk lehet. A második lombikprogram sikerrel járt. Egy újabb kérdés is felvetődött bennem: vajon mit érzek majd, ha a feleségem más spermiumától esik teherbe? Mint kiderült, ez a kérdés csak addig foglalkoztatott, amíg nem volt a kezünkben a pozitív terhességi teszt. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a két csíkot a teszten, úgy éreztem a baba a sajátom lesz, és féltve, izgalommal vártam az érkezését. Sírva tartottam őt – elsőként – a kezemben. Tudom, érzem, hogy ez a kisfiú az enyém. Nagyon hasonlít rám… Szeretnénk neki testvért is, ha lehet, akkor ugyanazt a donort választjuk majd, akinek a magjából ő származik. Csak azt tudom tanácsolni a hozzánk hasonló helyzetben lévő pároknak, hogy vágjanak bele nyugodtan, a „donorbaba” nagyon is saját… Sosem jut eszembe, hogy más spermiumából fogant. Ő az én fiam.”
„Legyen magas, kék szemű, kreol bőrű”
– László mondatait csak alátámaszthatom: mire a spermabankig eljut egy meddő pár, addigra már megvívták a lelki harcukat, és eldöntötték, hogy akár idegen donortól is, de mindenképpen gyereket szeretnének – magyarázza Balyi Balázs biológus, a Humancell őssejt- és spermatárolással foglalkozó intézet laborvezetője. – Nálunk már csak a kiválasztás történik, méghozzá a donor testmagassága, szem-, haj- és bőrszíne, vércsoportja, valamint iskolai végzettsége szerint. A donor és a pár nem ismerheti egymást, az adományozó kiléte nem fedhető fel. Érdekes, hogy a párok időnként nem is azt akarják, hogy a leendő apukára hasonlítson a gyerek – hiszen a legkeresettebbek a magas, kreol bőrű, kék szemű, barna hajú, egyetemi végzettségű donorok. (Ilyenből persze elég kevés van…) A meddő pár hozzánk mindig a meddőségi klinika igazolásával érkezik, és miután kiválasztották a donort – és kifizették a negyvenezer forintos költséget -, fagyasztva szállítjuk az ivarsejteket a párt kezelő intézménybe.
 |
| Balyi Balázs biológus, laborvezető |
Mialatt Balázzsal beszélgetünk, körülnézek a spermabankban. A váróban meglátok egy ajtót, kis táblával: spermaadó szoba. Richter Anikó laborasszisztens kinyitja – egy kicsiny szoba, középen orvosi székkel, a falon nagyképernyős televízió, az asztalon számos erotikus dévédé és szexmagazin.
 |
| Richter Anikó laborasszisztens |
– Hamarosan lecseréljük ezt a széket egy könnyen tisztítható, piros kanapéra – mosolyog Anikó -, de sajnos, nem egyszerű ilyet találni. Szeretnénk minél kényelmesebb helyszínt biztosítani a donoroknak, mert sajnos, nincs túljelentkezés…
Akkor hát szerencsém van: éppen néhány perce érkezett egy fiatal fiú, aki a recepciónál álldogál. Ő visszatérő donor: korábban már adományozott ivarsejtet. Huszonegy éves egyetemista, jelenleg nincs barátnője. Azt mondja, a legnagyobb nyeresége, hogy egy sor vizsgálatot (a teljes kivizsgálás mellett például kromoszómavizsgálatot) elvégeztek rajta a procedúra kezdetén, így legalább biztosan tudhatja, hogy teljesen egészséges. Jól jön az a tízezer forint költségtérítés is, de azt mondja, szintén jó érzés, hogy segíthet másokon.
– Sajnos, elég kevés a donor, ráadásul száz jelentkezőből csak körülbelül tíz-tizenöt alkalmas erre a feladatra – teszi hozzá Balyi Balázs. – Tizennyolc és harmincöt év közöttiek jelentkezhetnek. Az első teszten, a spermavizsgálaton már sokan kiesnek. Szomorú, hogy – elsősorban a környezeti hatások miatt – ma már a fiatal, életerős férfiak spermaképe is egyre gyengébb, sőt jó néhány donorjelöltről kiderül első körben, hogy terméketlen. Ha valaki átmegy az első vizsgálaton, akkor továbbiak következnek, és egy minta csak fél évvel a leadás után (amikor újabb vizsgálat jön) adható ki meddő párnak. Egy donor négy befejezett, tőle fogant terhesség után nem adományozhat többé spermiumot.
Odafordulok a fiatal donorhoz: ha lehetősége nyílna rá, szeretné-e megismerni a születendő gyermekét?
– Hallottam, hogy van olyan ország, ahol kötelező megmondani a gyereknek húszéves korában (már amennyiben érdekli őt), hogy ki a biológiai apja – feleli. – Ha nálunk is így lenne, én biztosan nem adományoznék. Szívesen segítek, nem jár kellemetlenséggel, de nagyon nem szeretném, ha húsz év múlva, amikor épphogy negyven leszek, és ki tudja, talán éppen akkor alapítok majd családot, beállítana hozzám egy srác, és üdvözölne: „Szia, apa!”. Jobb ez így. Azt persze tudni fogom, hogy ha gyerek születik a segítségemmel, de megismerni nem szeretném őt – mondja, majd eltűnik a televízióval és a szexdévédékkel felszerelt szobában.
Legközelebb visszatérünk arra a kérdésre, hogy miért nem adományozhat egy meddő párnak ismerősük hivatalosan spermiumot? Történeteiteket továbbra is várom az e.fejos@sanomabp.hu e-mail címen.
Még több az e heti Nők Lapjából:
