Négy nővel beszélgettem, akik – akárcsak jómagam – egy komplex kineziológiai módszert tanulnak – többnyire más próbálkozások után. Érdekelt, Ausztráliában mi visz rá egy nőt arra, hogy szakmát, életstílust váltson, újba kezdjen. És az, hogyan indul el egy fiatal.
Julia, 22 éves
Magas, érzékeny, gyönyörű lány, tele naiv érdeklődéssel. Állandóan jár keze-lába, táncmozdulatokkal lejt át a folyosókon. Az iskolával szemben lévő kávézóban beszélgetünk. Magyaráz, gesztikulál.
Rendezett, szerető légkörű, jó anyagi háttérrel rendelkező családban nevelkedett. 18 évesen mégis úgy döntött, a maga lábára szeretne állni, s elköltözött otthonról.
– Ki akartam próbálni magam. Gimnázium után nem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni, csak azt, hogy a tánc nagyon érdekel.
Itt Ausztráliában megszokott dolog, hogy a fiatalok gimnázium után, egyetem előtt utazgatnak egy kicsit a világban. Főként Európa az útirány, ahol dolgoznak, ismerkednek a világgal. A szülők pedig engedik és támogatják őket ebben. Julia viszont először Hawaiira ment, ahol munka mellett, fél évig a tánctanulásnak élt. Modern táncot tanult, és ez a mai napig meghatározza az életét. Aztán Új-Zélandon dolgozott az Üdvhadseregben, mint titkárnő.
– Fél év után elég volt, hazajöttem. Először nem találtam a helyemet, hiányzott a tánc. Egy orvos javasolta, hogy menjek el egy kineziológushoz, mert ő segíthet feloldani a bennem lévő feszültséget. Így találkoztam a módszerrel, és úgy éreztem, ez olyasmi, amivel behatóbban szeretnék foglalkozni.
A fiatalok bizonyos feltételek esetén (például ledolgoztak már bizonyos óraszámot, maguk tartják el magukat, stb.) állami támogatást kapnak, ha felsőfokú oktatási intézményben szeretnének továbbtanulni. Julia most így végzi a főiskolát, és egy tánckurzust az egyetemen.
– Ha befejezem az iskolát, szeretnék saját vállalkozást kezdeni. Kicsit félek tőle, mert ebben még nincs tapasztalatom. Nem hiszem, hogy itt maradok. Valószínűleg visszamegyek Hawaiira, mert ott meleg van, és ott a tánc is!
Kristin, 25 éves
Kicsi, törékeny alkatú lány, hatalmas kék szemekkel, és rengeteg kérdéssel. Mindent tudni szeretne, méghozzá részletekbe menően. Vidéken nőtt föl. Hatalmas földek, néhol egy-két házzal tarkítva. Maguk termesztik a zöldségeket, állatokat tartanak.
– Mindenki ismer mindenkit. A gyerekeket a szüleik után azonosítják be. Ja, te vagy XY lánya. Nem volt érdekes, én ki vagyok, csak az, hogy kinek a lánya vagyok. Az „életet” a gimnázium jelentette, ott találkoztam más, velem egykorú gyerekkel, ott számított először az is, ki vagyok én – meséli.
Gimnázium után elköltözött otthonról, és különböző munkák után egy masszázs-spa-kozmetika szalonban kötött ki.
– Megtetszett, ezért Melbourne-be mentem kitanulni a szakmát. Nagy váltás volt – a vidéki kislány a nagyvárosba érkezett. Bár szüleim segítettek volna, de én magam akartam megállni a saját lábamon. Elvégeztem az iskolát, megkaptam a diplomámat, és hazaköltöztem, mert valahogy nem találtam a helyemet. Szerettem volna tudni, mi a bajom. Felcsaptam a telefonkönyvet, és megláttam benne a „kineziológiai kezelés” címszót. Felhívtam a számot, hogy pontosan mi ez? A hölgy elmagyarázta, elmentem hozzá, és a kezelés után tudtam, én is ezt szeretném csinálni.
Kristin most ismét Melbourne-ben él, tanul, mellette pedig egy kozmetikai szalonban dolgozik. Ha elvégzi az iskolát, saját vállalkozást indít, többé nem akar kozmetikával foglalkozni, és nem akar alkalmazott lenni.
 |
| Szerzőnk egy fotóra össehozta Juliant, Kristint és Leslie-t |
– Melbourne, a nagyváros nem félelmetes, sőt. Itt az lehetsz, aki akarsz. Igaz, a barátaim otthon vannak, gyakran hazalátogatok, de élni itt szeretek.
Megkérdeztem, szerinte mit fog csinálni öt év múlva.
– Lesz egy férjem, egy-két gyermekem, és egy saját vállalkozásom. Szeretnék majd utazni is, főleg India érdekel, oda már a leendő párommal szeretnék menni.
Leslie, 51 éves
Leslie-vel Geelongban beszélgettem, az otthonában. Geelong úgy hatvan kilométerre fekszik Melbourne-től. Óceánparti kisváros egy főutcával, és hatalmas kertvárosi részekkel. Az otthonában az egyik utcai szobát rendezte be kozmetikának. Jelenleg ez a foglalkozása. Olasz szülők gyermekeként már itt született. A család, az otthon mindig is fontos szerepet játszott az életében. Tizennyolc évesen férjhez ment, majd ausztrál szokás szerint bejárták Európát, közben dolgoztak. Ebből fedezték az utazás költségeit.
– Amikor hazajöttünk, megszületett a kislányom, két évre rá pedig a kisfiam. A gyerekek mellett akartam maradni, ezért csak részidős állásokat vállaltam. Aztán ahogy nőttek, egyre több időm lett. Egy cégnél kitanultam a marketinget, s az egyik tárgyalásom után az ügyfél megkérdezte, lenne-e kedvem neki dolgozni. Nagy fizetést és magas beosztást ajánlott, hát elfogadtam. Ahogy magasabb pozícióba kerültem, otthon kezdtek megváltozni a viszonyok. A férjem nem viselte jól a változást, kezdett megromlani a viszonyunk. Néhány évvel ezelőtt elváltunk, szerencsére békésen, de persze így is fájdalmas élmény volt. Később a főnökömmel, aki barátként végigkísérte az eseményeket, szorosabbra fonódtak köztünk a szálak. Mivel nem akartam a főnököm barátnőjeként dolgozni, újra tanulni kezdtem. Elvégeztem a kozmetikus iskolát, és berendeztem a kis üzletemet. A kineziológiáról akkor hallottam, amikor egy nehéz időszakban nekem volt rá szükségem. Rengeteget segített.
Les most a hét első napjaiban dolgozik, csütörtökön-pénteken tanul, és mivel született egy unokája, aki most nyolc hónapos, a lányának is besegít. 51 évesen dinamikus, életteli nő, aki már tervezgeti az új jövőt. – A diploma után kineziológusként szeretnék dolgozni, mert azt tapasztalom, hogy rengeteget lehet segíteni ezzel a módszerrel azoknak, akik fizikai vagy érzelmi problémákkal küzdenek. A kozmetikusságot csak addig folytatom, amíg átállok az új hivatásomra – mondja magabiztosan.
Anna Maryke, 55 éves
 |
| Anna Maryke a bábaságot cseréli föl a kineziológiára |
Anna-Maryke szülésznő. Péntek, szombat, vasárnap éjszaka dolgozik azért, hogy a többi napon tanulhasson. Nagy tisztelettel és szeretettel beszél a nőkről, a szülés élményéről, és arról, hogy a mai napig új csodaként éli meg egy új kis ember születését.
Holland kivándorlók gyerekeként Tasmániában, saját tanyájukon nőtt fel.
– Nem volt angolvécé, és kútból húztuk a vizet, de nagyon boldogan éltünk, szoros kapcsolatban a természettel. Az ott termett gyümölcsöknek, zöldségeknek volt ízük, zamatuk – meséli.
Tasmániában volt egy kis holland közösség, akik próbálták megtartani saját kultúrájuk hagyományait. Anna-Maryke ott tanult szülei hazájáról, a holland gyökerekről.
– Édesanyám azt szerette volna, hogy szakmát tanuljak. Mivel mindig is érdekelt az emberekkel való törődés, az ápolás, úgy döntöttem, nővér, bába leszek.
Az iskola elvégzése után férjhez ment egy paphoz, akit hivatása Angliába szólította. Szívesen tartott vele, hiszen így alkalma nyílt ellátogatni Hollandiába is. Angliában azonban nem találták a helyüket. Az emberek mások voltak. Ők megszokták az egyenes beszédet, ott azonban csak látszatkedvességet kaptak.
Ausztráliába hazatérve Melbourne-ben nevelték két gyermeküket.
– Az élet szép volt, saját házunkban laktunk, a gyerekek cseperedtek. Ám egy napon kiderült, hogy a férjemnek régóta viszonya van valakivel. Úgy éreztem, ennél többet érdemlek, ezért elváltam.
Ötvenévesen vágott bele új életébe.
– Felborult a házasságom, felborult az egész életem, de csak azért, hogy egy új, tartalmasabb életbe kezdjek. Érzem, előrefelé haladok, bármi lehetséges! Új kapuk nyíltak meg, ismét izgalmas az életem. Terveim szerint elvégzem az első évet, aztán egy éven át utazni szeretnék. Indiába és Európába vágyom. Indiába a spirituális hagyományok és tanulás miatt, Európában pedig Hollandia az úti cél. Egyre inkább érdekelnek a gyökereim. Itt holland bevándorlók gyereke vagyok. Európában ausztrálnak számítok. Sehol sem érzem azt, hogy igazán otthon lennék. Ha visszajövök az utazásról, befejezem a tanulmányaimat. Soha nem késő újra kezdeni!
Még több az e heti Nők Lapjából:
