Ha nem nem kritizálom őket, mindegyik szép a maga egyediségében. Ha a média megtévesztően retusált, makulátlan műnőihez hasonlítgatom őket, akkor azokhoz képest a többség bizony meglehetősen „tökéletlen”. De miért hasonlítgatnék bárkit bárkihez? S főleg a szinte természetellenes, agyondiétáztatott modellekhez a természetes nőket, akik élik a mindennapjaikat, szülnek, szoptatnak, irodákban ülnek, mosnak, főznek, takarítanak, és nem hivatásszerűen, napi több órában formálják a testüket.
De itt a strandon épp az a szép, hogy – még ha az első percekben feszengve kerülnek is le a pólók és kis nyári ruhák – egy idő után feledésbe merülnek az esztétikai részletek, és a testünket átadjuk az élvezeteknek: a nap melegének, a víz hűsének, az úszás, a tollaslabdázás vagy csak a heverészés örömének. És elcsodálkozom azon, hogy itt fürdőruhában mindenki milyen szabadon mozog abban a testben, amelyet aprólékos műgonddal takargatunk, ha a városban vagyunk.
Egyre több fiatal lánytól hallom, hogy nem vesz fel miniszoknyát, mert „nem jó” a lába! Középkorú nők viszont inkább szoknyába bújnak, hogy így rejtegessék a „túl nagy” feneküket. Az idősebb hölgyek meg az ujjatlan pólókat száműzik ruhatárukból, mert milyen „petyhüdt” a karjuk! Aztán mindnyájan elmennek nyaralni, és a világ legtermészetesebb módján sétálnak az utcán „bugyiban, melltartóban” – hiszen egy bikini végül is csak ennyi, kicsit színesebb kiadásban! Hát nem vicces?! De az! És kiváló bizonyítéka annak, hogy (szegény) testünk nem más, mint amit éppen gondolunk róla: ha a környezet olyan, hogy „megengedhetjük magunknak”, hogy olyanok legyünk, amilyenek, akkor elhisszük, hogy rendben vagyunk így (és úgysincs nagyon más választásunk, ha élvezni akarjuk a nyár örömeit). Ha szerethetőnek, élvezhetőnek, örömforrásnak gondoljuk a testünket, azzá válik (számunkra mindenképpen!). Ha csúnyának, elutasítandónak, akkor nyűg lesz, teher és folytonos problémaforrás.
A játék külön érdekessége, hogy oly erősen élhetnek bennünk a testünkkel kapcsolatos (tév)képzetek, hogy nagyon nehéz meggyőzni minket annak ellenkezőjéről, amit gondolunk. Mert hiába mondja egy édesanya a kamasz lányának, hogy „egyáltalán nem vagy kövér, gyönyörű vagy!”, ettől még nem ül elégedett mosoly a tinédzser arcára. És hiába bókol az elragadtatott, szerelmes férfi (mondjuk) gömbölyű tomporunk láttán (de behelyettesíthetjük bármi mással, amivel mi magunk elégedetlenek vagyunk), az első gondolatunk az lesz: nem is gondolja komolyan, csak úgy mondja. Vagyis addig, amíg mi magunk nem hisszük el, amíg nem válik saját meggyőződésünkké, hogy a testünk „rendben van”, addig senki emberfia nem fog tudni meggyőzni minket erről. És ez persze fordítva is igaz! Arról, aki jóban van magával, lepereg a negatív visszajelzés. Képzeld el, milyen lenne egy „szerintem le kellene fogynod” megjegyzésre teljes lelki nyugalommal és mosolyogva ezt válaszolni: „Tudod, sokáig én is ezt gondoltam, de aztán rájöttem, hogy nekem ez így most pont jó. Ha majd úgy érzem, hogy nem, el fogok kezdeni tornázni vagy fogyókúrázni.”
Milyen jó lenne átmenteni valamit ebből a balatoni természetességből és szabadságból a „civilizált” mindennapokba! Mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha nem elégedetlenkednénk a testünkkel – vagy csak egyes testrészeinkkel –, hanem amikor tükörbe néznénk, tudnánk azt, hogy úgyis csak azt látjuk, amit belül érzünk iránta.
Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem könnyű. Időbe telik, hogy bejáratott gondolatmintáinkat elengedjük, de minél előbb elkezdjük, annál hamarabb megtörténhet. Legyünk bátrak, játsszuk el néha a „merész nőt”, és ha kell, beszéljük rá magunkat, hogy megvegyünk vagy felvegyünk valami olyat, amit nem szoktunk! Valószínűleg az fog kiderülni, hogy nem dől össze a világ, ha kendőzetlenül felvállaljuk ezt vagy azt a testrészünket, amelyet eddig takargattunk, sőt lehet, hogy néhány kedves bókot is bezsebelhetünk! Ha véletlenül mégsem, a jóleső az érzés azért a miénk lehet, hogy önmagunkat adtuk, és hogy ez az önmagunk egyre bátrabb és magabiztosabb a nőiségében!
