Valljuk be őszintén, szeretünk borzongani! Vonz bennünket a sötétség, a titokzatos éjszaka, nemkülönben érdekelnek bennünket a természetfeletti lények, arról nem is beszélve, milyen jó lenne egy kicsit különlegesnek lenni, olvasni mások gondolataiban, vagy épp repülni a holdas éjszakákon… Még akkor is, ha mindennek ára, méghozzá igen súlyos ára van. Úgymint speciális étrend (igaz, ha valaki szereti a véres hurkát…), a napfény kerülése (legalább nem kell rettegni a melanómától). Na, de ne szaladjunk ennyire előre…
Már Drakula is városi vámpír
Amikor Bram Stoker 1897-ben megírta a Drakulát, valószínűleg nem is sejtette, milyen remek történetet dobott piacra. Bár a vámpírmítoszok Kelet-Európa-szerte évszázadokkal korábban is ismertek voltak, Stoker volt az, aki a népi fantáziát megmozgató félelmetes lényt átemelte a civilizációba, klakkba-frakkba öltöztette, s bevezette a londoni úri szalonok világába, ezáltal megteremtve azt a lényt, aki az egyik legtökéletesebb kivetülése sötét énünknek.
Ki ne tudná, hogyan képzeljen el egy vámpírt?! Csipketornyos kastélyban él a sűrű erdővel benőtt hegy tetején, éjszakánként denevérré változva a környéken repdes, vagy épp partikat ad annak érdekében, hogy minél több áldozatot szedhessen.
A néphit szerint azonban a vérszívó halottak korántsem voltak ennyire kifinomultak, egyszerűen kimásztak a sírból, kiszívták az első útjukba kerülő vérét, és visszamásztak a falusi temetőkbe, hogy átaludhassák az éjszakát.
Stoker regényét sokan, sokféle szempontok szerint elemezték már, nekünk most talán az a legfontosabb, hogy Drakula figurájában és környezetében a viktoriánus kor elfojtott szexualitása tör felszínre. A férfi, egyrészt mint veszélyes ösztönlény, másrészt mint megmentő hős jelenik meg, a nő pedig „csak” az áldozat.
Vérben oldódó szorongások
Stoker regénye beindította a „vámpírgyárat”. A huszadik században filmek és könyvek tucatjai szólnak vámpírokról, népszerűségük a huszonegyedik században is töretlen.
– Nem csoda, hiszen a vámpírok pszichológiai szempontból igencsak hasznos lények. Ahhoz, hogy egészséges személyiségünk legyen, szükségünk van arra, hogy a saját benső félelmeinket fel tudjuk dolgozni. Ehhez pedig remek eszköz egy vámpírtörténet, amelybe belevetíthetjük tudattalan rettegéseinket – vélekedik Minarik Annamária pszichológus. – A szorongásokat évezredek óta vetítjük mitológiai lényekre. Aki vámpírkönyvet olvas, vagy a vérszívókról készült filmet néz, természetesen nem azt a félelmét dolgozza épp fel, hogy az éj leple alatt megtámadja egyszer egy szörnyeteg, hanem a mindennapi élet legkülönfélébb szorongásai múlnak el egy-egy ilyen történet hatására, hiszen a folyamat a tudatalattinkban megy végbe. Lehet, hogy valakit a zsarnokoskodó főnök igazságtalanságainak elviselésében segít egy vámpírtörténet, más a párkapcsolati félelmeit élheti ki, de az is gyakori, hogy az erőszaktól, az attrocitásoktól való rettegés oldására használjuk a horrortörténeteket. A lényeg az, hogy a jó legyőzze a gonoszt, és mindenki nyerje el méltó jutalmát, valamint, hogy az olvasás befejeztével felszabadultak, boldogok legyünk, mert ez jelzi, hogy a szorongásaink oldódtak.
Új idők új szörnyei
Egyre több vámpírtörténetben van legalább egy „jó vérszívó”, aki valójában nem is prédának tekinti az embereket. Ám ma már az sem ritka, hogy a vámpírfaj tagjai nem is gyilkosok, és csak saját szerelmük vérét szívják, hogy életben maradhassanak. Ötszáz éve könnyű volt a rejtélyes haláleseteken elborzongani: Megölte egy vámpír!
De ahogy egyre többet tudtunk meg a világról, a klasszikus vámpírfigura élettere egyre zsugorodott. Gondoljunk bele, hányszor sétálunk a teljesen kivilágított utcán éjfél után! S hányszor találkoztunk falfehér, denevérré változó alakkal? Vagy hány olyan beszámolót látunk a Kék fényben, hogy titokzatos harapásnyomot találtak a hullán, akinek minden csepp vére nyomtalanul eltűnt?
– Nem csak a világ megismerése kényszerítette arra a történetek vámpírszereplőit, hogy modern életre váltsanak: a nagyvárosokba költözzenek zord kastélyukból, és – esetleg – a vérellátóba járjanak vacsorázni – folytatja Minarik Annamária – De az új idők új szorongásai is másfajta szörnyeket kívánnak. Ha megnézünk egy modern vámpírsztorit, abban már nem a vérivás a fő motívum, hanem az, hogy a vámpír szerelmes lesz. Sőt, gyakran az áldozat is beleszeret, netán vámpírrá válik maga is… Hiszen gondoljunk csak bele, ma már nem azon aggódunk, lesz-e elég élelmiszer, hanem azon, megtaláljuk-e a Nagy Ő-t.
|
Hasznos vérszívók Azt, hogy a vámpírtörténetek olvasása a jó szórakozás mellett elgondolkodtató is lehet, jól példázza Mudri-Molnár Simon története. – Tizenkét évesen kezdtek érdekelni a vámpírok. Talán pont Roman Polanskitól a Vámpírok bálja volt az első film, ami megtetszett. Egy időben megnéztem minden vámpíros filmet, elolvastam minden könyvet. A leginkább a Vámpír, a maszkabál című szerepjáték tetszett, de sosem játszottam, csak a háttértörténetet olvastam. Eleinte a vámpírok titokzatossága vonzott, aztán egyre több kérdésen töprengtem el a „vámpír-egzisztencia” kapcsán. Gondoljunk bele, magányosak, rejtőzködnek, több évszázadig élnek… Mennyire unhatják már magukat? – kérdezi nevetve Simon, aki azt mondja, a most divatos vámpírmesék már nem neki szólnak. Az Alkonyatot kicsit unalmasnak találta, de egy hozadéka azért mindenképpen volt az ő életében a vámpíroknak. – Mivel sok történetet csak angolul lehetett elérni, a vámpírkönyveket olvasva tanultam meg a nyelvet. És elkezdett érdekelni a goth zenei stílus is. Most már magam is készítek hasonló zenéket, tehát az új hobbimat is ezeknek a történeteknek köszönhetem. |
Még több az e heti Nők Lapjából:
