Gusztustalan étkezési szokások harca

Új módszert vezetett be a tévés életmódrefom-próbálkozások sorában a Véznák kontra dagik (Supersize vs. Superskinny). A „kutyaharapást szőrével” már a múlté – ők a kutyaharapást krokodilharapással gyógyítják. A műsorban szereplő, borzasztóan elhízott, illetve ijesztően sovány civileket nem csupán a helyes arany középútra terelik, de előbb motivációs bikacsökként egy hétre egy ellenkező előjelű táplálkozási rendellenességgel ismertetik meg őket: egymás étrendjét kell átvenniük.

Az alapfeltevés szerintem helyes. Valóban, a 180 kilós nő és a 42 kilós fickó egyaránt tudják, hogy valamit nagyon rosszul csinálnak. Tisztában vannak azzal, hogy a térdig lógó háj, a tripla toka vagy a szemközti ablakból is megszámolható bordák és a csípőtájékon a bőrt szinte átdöfő medencecsont egy permanens önhiba miatt néznek ki úgy, ahogy. Pontosan tudják, hogy borzasztó dolgot művelnek magukkal, de láthatóan ezer válaszuk van arra, miért csak így kell vagy lehet élniük. Épp ezért nem lehet egyszerűen a lelkükre beszélni, hanem sokkolni kell.

Az utóbbira pedig rengeteg alkalom nyílik a műsorban, kezdve a legelső, fehérneműs találkozással. Óriásira növelt kontraszt, az egymást elborzadva szemlélő szupervékony és szuperkövér: nem csupán a másik méreteit látják, de azt is, hogy annak a szemében ugyanolyan idegenkedés, meglepetés, néha viszolygás ül. Hogy lehet ez ilyen pufi, hogy lehet ez ilyen csontkollekció, és miért néz rám úgy, mint egy ufóra?

Aztán jön a kajacső, egy-egy átlátszó henger, amelybe a hozzá tartozó szereplő egyheti kalóriaadagját eresztik bele a megevett ételek képében. Az egyik csőben hamburgerek, csokik, sör vagy gejl turmixok, zsíros krumplik puffannak egymásra, megdöbbentő helyet elfoglalva – ezt szokta enni a dagi egy héten. A másik csőben meg alig koppan valami: fél szendvics, madáreleségnyi magok – egy törpepapagájnak is kevés lenne –, kávé, cigi, pótkaják és étvágyelvevő egyebek. Ez a sovány heti étrendje. A konklúzió pedig általában az, hogy a túlevő egy hét alatt akár tíz-tizenkét napra is elegendő kalóriát töm be, míg a gebe rendes étkezés esetén már csütörtökön kifogyna a készleteiből.

Ezt sem lehet jó nézni. Tényleg ennyi szemetet magamba tömtem? Tényleg ilyen kevés étel került belém a héten? És innentől már nemcsak nézik, de ki is próbálják – a másikét. És megint a hiteles forrás: nem a tévés fitneszguru, nem a gyerekkora óta sportoló barát mondja, hogy egyél már rendesen, a kutyafáját! Nem, most egy vadidegen embert látsz küszködni azzal az étellel, amelyet te szoktál megenni. Arra nehezebb legyinteni. A dagi őszintén éhezik, a sovány pedig valóban küszködik a brutális mennyiségű és minőségű menü legyűrésével.

És ha már a hazugságoknál tartunk, egy újabbat is sikerül legyőzni a műsorban: azt a hazugságot, amelyet a tükörnek mondanak ezek az emberek. Tény, hogy képtelenek vagyunk objektíven megítélni azt a testet, amely a tükörből néz vissza. Ezer magyarázatunk van arra, hogy miért ilyen vagy olyan, ezer trükkös póz, ezer „ahhoz képest” segít abban, hogy magunk is letagadjuk az igazságot. Sőt nem is muszáj tükörbe nézni… Itt viszont fotók készülnek, hatalmasra nagyított képek, ahol a fogpiszkálónyi bicepsz és a hatalmas pocak a főszereplő. Nem vigyorgod el a tokát, nem takarod el a pipaszár lábakat. Kemény, de legalább egyszer látnod kell, hogy min kell változtatnod.

Mindeközben Anna Richardson is aktivizálja magát, aki missziója szerint a legkülönbözőbb fogyókúrás csodaszerek és varázsmódszerek kipróbálásával foglalkozik a műsorban. Krémezős-tekergetős kezeléstől a hipnózisig mindenre vállalkozik, hogy végre egyszer ne a reklámok vagy a promóciós okokból megvett celebek, hanem egy valódi tesztalany szólaljon meg a tévében. Meg szoktam lepődni – hol azon, hogy milyen idétlen diéták léteznek (almadiéta, bébiétel-diéta), hol azon, hogy milyen sok pénzt költenek a fogyni vágyók teljesen hatástalan vagy épp kifejezetten káros, esetleg kontraproduktív fogyókúrákra.

Az ötödik nap végére a kövér már nagyon éhes, a sovány meg adott esetben egy-két hányáson is átesett. Épp ideje valami normális irányt szabni az életüknek a sokkolás után: a kapott étkezési és életmódtanácsok alkalmasak lehetnek arra, hogy megfelelő idő múlva már ne a saját halálukon, hanem épp a túlélésen dolgozzanak étkezés közben. Továbbra is rajtuk múlik, hogy mennyit mutat a mérleg: de legalább már tudják, mekkora a baj.

A végén pedig emeljük ki a műsorvezetőt is, dr. Christian Jessent, aki nagyon ügyesen tesz azért, hogy a fent vázolt „sokkolás” és „szembesítés” ellenére ne a spanyol inkvizíció karmai közt érezzék magukat a szereplők. A magyar celebektől teljesen idegen empátia, a látható és hiteles felelősségtudat miatt nem egy napokig tartó megalázássorozatból, hanem egy sorsfordító élménnyel és az új élet reményével távozik a kövér és a sovány.

Kellene ilyen otthonra is, nem?