Egy másik élet emlékei

Természetesen minden családban vannak bizonyos öröklődő sajátságok, és többnyire a fizikai hasonlatosságok is nyilvánvalóak, de melyik törvény magyarázza meg a mentális képességek és az erkölcsi jellemzők megdöbbentő különbségeit? Miért van az, hogy míg például az egyik gyermeket a zene és a tánc érdekli, addig a másikat a matematika? Mikor saját három gyermekemre nézek, akiket mindössze két-két év választ el egymástól, azt látom, hogy mindhárman egészen másra fogékonyak, és egészen más érdekli őket, pedig környezetük és az őket ért hatások egészen biztosan ugyanazok.

Még határozottabb módon az ikreknél merül fel ez  a probléma – és miután magam is egypetéjű iker vagyok, közvetlen tapasztalataim alapján állíthatom –,  annak ellenére, hogy nemcsak a felmenőink azonosak, hanem a születés előtti és utáni körülményeink is, a legtökéletesebb fizikai hasonlóság ellenére, erős a különbség a jellemünk között. De vajon ennek mi lehet az oka?

Az újjászületés tanítása

A világon élő hatmillárd emberből – világnézeti alapon – több mint egymilliárd hisz a lélekvándorlás és az újra-megtestesülés (idegen szóval reinkarnáció) valamilyen formájában.
Eszerint életünk nem ér véget a fizikai testünk halálával, hanem egy másik „lelki” vagy „szellemi” síkon folytatódik – ha úgy tetszik, egy másik világban.

Ebben a másik világban azonban nem tartózkodunk örökké, egy adott idő elteltével visszatérünk az emberi világba, hogy elintézetlen ügyeinket, „adósságainkat” rendezzük.
Az újra-megtestesülések szakadatlan láncolata addig tart, ameddig el nem érjük a lelki fejlődés olyan szintjét, hogy tartósan egy magasabb világba költözünk.

Ez magyarázatot adhat arra, hogy egy gyermek miért érez vonzalmat egyes dolgok iránt, és miért taszítják mások. Vagy hogy miért vonzódik például az egyik szülőhöz jobban, mint a másikhoz; mert azzal a szülővel szorosabb a lelki kötelék.

És ez nem szükségszerűen nevelés vagy gondoskodás kérdése.

A reinkarnáció bizonyítékai

Az újjászületések elméletének tudományos vizsgálata már több mint egy évszázada zajlik. Dr. Ian Stevenson, a University of Virginia orvosi karán a Neurológia és Pszichiátria Tanszék professzora, már 1966-ban megjelentette Húsz eset, amelyek reinkarnációra utalnak című munkáját. Ebben tudományos precizitással dokumentálta saját megfigyelt eseteit India, Ceylon, Libanon és Alaszka térségéből. Dr. Stevenson megfigyelései közül a legmeggyőzőbb eset 1964-ben történt meg Libanonban egy ötéves, Imad Elawar nevű arab fiúval, aki egy Kornajel nevű faluban élt.

Még kétéves sem volt, mikor célozgatni kezdett előző életére. Első szavai szeretetteljesen utaltak az előző életében szerepet játszott kedvesére. Szerencsére Imad szülei nem próbálták szigorral elfojtani a gyermeki csacsogást. A gyermek 1958. december 21-én született, és azt állította, hogy előző életében egy Khribi nevű faluban élt, huszonöt mérföldnyire onnan.
Ibrahim Buhanzinak hívták, és 1949. szeptember 18-án halt meg tüdővészben. Imad pontosan elismételte Ibrahim utolsó szavait, tökéletes pontossággal azonosította Ibrahim családjának még élő tagjait, és mindig szeretettel emlegette Dzsarmilét, Ibrahim szerelmét. Ibrahim faluja és háza ugyancsak ismerős volt Imad számára
Dr. Stevenson Imaddal és családjával elutazott Ibrahim falujába, ahol a fiú negyvenhét tárgyat és részletet azonosított, amelyre a gyermek az utazást megelőzően előre „emlékezett”. Amennyire egyáltalán lehetséges volt ellenőrizni a két családdal kapcsolatos bizonyítékokat, dr. Stevenson ezt aprólékosan megtette. A legtöbb bizonyíték magától értetődő volt. A két család nem nyert, nem is veszített volna a hazugságon, azt pedig nem lehetett letagadni, hogy a gyermek emlékezete ötvenhét alkalomból ötvenegyszer helyes volt.

Előző életek nyomai

Stevenson eseteinek legérdekesebb következtetése, hogy az újjászülető emberek gyakran hordozzák gyermekkorukban az előző életeikben szerzett sebesüléseik lenyomatát, amiket ő szimpátia-sebhelyeknek nevez. Erre a következő, alaszkai indián esete mutathat rá.
1949-ben egy hatvanéves, William George nevű tlingit halász azt mondta a fiának és a menyének, hogy a fiukként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a jelenlegi anyajegyeiről, és átadta aranyóráját, hogy őrizzék meg neki. Néhány héttel később nyomtalanul eltűnt a csónakjából. Éppen kilenc hónappal ezután a menye világra hozott egy fiút, akinek „pigmentfoltok voltak a bal válla felső részén és a bal karján, pontosan azokon a helyeken, melyeket a nagyapja megjelölt”. Ahogy növekedett, a fiú hasonló viselkedésmintákat mutatott, mint a nagyapja – még bicegett is, pedig William George sántítása egy sportsérülés következménye volt. Még nem volt ötéves, amikor felismerte az órát: kivette anyja ékszerdobozából, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az övé. Bácsikáira úgy utalt, hogy „fiúk”, nagynénjét pedig „húgom”-nak szólította.

Egyéb bizonyítékok

Az emberi tudatban rejtező előző életek emlékét bizonyította számos pszichiáter is, akik terápiás célból, regressziós hipnózist alkalmazva, a pácienseket a múltba vezetve hirtelen átlépték a születések kapuját, csakhogy ott előző életek emlékeivel találkozzanak. Ma már a legtöbb szakember egyetért abban, hogy hipnózisban előcsalogathatóak az előző életből olyan emlékek, melyek segítenek megoldani a jelen élet problémáit. Az élmények valóságtartalmát még mindig vitatja a tudomány, bár ezek intenzív élményszerűségéhez nem férhet kétség.
Dr. Helen Wambach pszichológus több ezer regressziós hipnózist vezetett, majd a pácienseivel kérdőívet töltetett ki az élményekkel kapcsolatban. A kísérleti személyek többsége (több mint 70%-a) korábbi életeiben a nincstelen szegények társadalmi rétegéhez tartozott. Körülbelül 20-30% tartozott a középréteghez, és mindössze 5%-uk az uralkodó osztályhoz. Jelenlegi nemi hovatartozásuktól függetlenül a megkérdezettek körülbelül 50-50%-ban férfiak és nők voltak korábbi életeikben. A rasszbéli hovatartozás, az öltözködés, a táplálkozás, a használati tárgyak, amelyeket leírtak, szintén megfeleltek a történelmi és régészeti tényeknek.

Tükör által homályosan

A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb ember saját családjában születik újjá. Szülők, nagyszülők leggyakrabban saját gyermekeik gyermekeiként, unokáiként térnek vissza, hogy így, a sors törvényének engedelmeskedve, azt kapják vissza utódaiktól, amit ők rájuk hagyományoztak.

Én hiszem, hogy ez igaz. Középső fiam szemében látom szeretett nagyapám pillantását, minden mozdulatát, lelkületét, kislányunkban feleségem nagymamájának minden vonását.
Ennek persze nagyon komoly erkölcsi üzenete van!

Bármit, amit most gyermekeinkkel és az utánunk következő generációval teszünk, elkerülhetetlenül visszaszáll saját fejünkre. Nincs megfutamodás és nincs lehetőség a dolgok elvarratlan végső elodázására.

Mert ha eljön az ideje, következő életünkkel menthetetlenül saját előző életünk tükrébe nézünk, mindnyájan.