Bombera Krisztina: Amit szívesen hazavinnék Amerikából

Lisáék a szegény, főleg fekete és spanyol ajkú munkásnők önszerveződését segítik elő, hírlevelekkel, kiadványokkal, információkkal. Hébe-hóba picit én is besegítek, például helyesírás-javításra, szerkesztésre, szórólapozásra osztanak be. Csak önkéntesekkel dolgoznak. Lisa, a „főnököm” gyakran elmondja: jótündérkedésről szó sincs, ez a munka a kölcsönös előnyökről szól. Aki önkéntesként az idejét adja, az valamilyen más formában szintén gyarapszik. Én például azzal, hogy nekem, a távoli magyar újságírónak olyan harlemi emberek mesélnek az életükről, akiket e nélkül a munka nélkül talán sosem ismernék meg ennyire.

Sok amerikai így áll az önkéntes munkához: egyrészt kötelesség, másrészt fontos személyes, emberi haszon. Amit másokért teszel, azt magadért teszed, mondják itt sokan, és az ember első hallásra rögtön szentimentális közhelyre gyanakszik. Azonban, ha odafigyel, észreveszi: a szavakat tettek követik.

„Ne azt kérdezd, hogy a hazád mit tehet érted. Azt kérdezd: mit tehetsz te a hazádért” – mondta John F. Kennedy elnök 1961-ben, aztán megalapította a Békehadtest nevű szervezetet, amely azóta amerikai önkéntesek százezreit küldte külföldre, főleg a fejlődő országokba.

Obama elnök a saját beiktatásán hasonlóképpen szólt az ünneplő milliókhoz. „Minden egyes amerikai segítségére szükségem lesz a problémák megoldásában. Akinek valóban fontos a változás, az mostantól a közvetlen környezete jobbá tételén dolgozzon!” – és ezzel Obama is létrehozta a saját, szintén önkéntesekre épülő, sok millió (!) embert mozgósító szervezetét. Mert Obama, szemben Kennedyvel, nem a fejlődő világba, hanem a saját lakókörnyékükre, saját városukba „küldte” önkénteskedni az embereket, hogy az orruk előtt lévő problémákkal foglalkozzanak.  

Nem a levegőbe beszél, és nem is naiv bolond, aki Amerikában ingyen vállalt közösségi munkát mer kérni az emberektől. Nem is csak ez a két elnök épített mozgalmat önkéntesekre. Jimmy Carter például meg Béke Nobel-díjat is kapott az elnöksége után végzett önkéntes munkájáért. És persze a legtöbb amerikai önkéntes nem is politikusok felhívására, hanem magától vállal ilyesmit. 

Az önként vállalt munka tehát nem csak kötelesség – állítják az amerikaiak. Na jó, azért lehet, hogy akadnak, akiknek „csak” kötelesség: politikusok, milliárdosok, tévésztárok, popsztárok népszerűsége óriásit zuhanhat, ha nem képesek válaszolni arra a kérdésre: mennyit és hogyan adtál vissza másoknak abból, amit a sors neked adott? Munkaajánlatok úszhatnak el azon, ha valaki nem tud mit beírni a rovatba: „A közösségért vállalt önkéntes munkáinak felsorolása.”

Persze a legtöbbet azok adják – Amerikában is, mint mindenhol a világon –, akik ebből semmiféle tőkét nem kovácsolnak, nem híres és nem gazdag emberek. Ötből négy amerikai család áldoz rendszeresen pénzt, tárgyakat vagy időt valamilyen ügyre, évente összesen több mint 300 milliárd dollár értékben! Rengetegen pedig a szakértelmüket „adományozzák”: korrepetálnak, vagy zenét, nyelvet, sportot tanítanak a szabadidejükben.

A gazdasági válság óta pedig sokan vannak, akik azért vállalnak ingyen munkát, mert elvesztették az állásukat. Jövedelmük amúgy sincs, a munkájuknak így mégis értéke van – mondják.

A csinos lány a lenti képen közgazdász a Wall Streeten. Most éppen parkőr és ládatakarító. A háta mögött pakoló emberek a New York környéki mezőgazdaság támogatását tűzték ki célul, hogy a környékbeli kis gazdaságok talpon maradhassanak. A szervezet tagjai év elején összedobják a pénzt az egész éves termelés költségeire. Vetőmagra, trágyára, amire csak kell. Cserébe tavasztól őszig friss zöldséget és gyümölcsöt kapnak. Minden héten ládákban hozza a gazda a termést, de rendelni, válogatni nem lehet! Csak idényzöldség van, annyi, amennyi termett, ha sok, sok, ha kevés, akkor azt kell igazságosan elosztani a tagok között. Az osztóhely, a kis park tisztán tartását, a ládák takarítását a tagok fejenként havonta háromórányi önkéntes munkával oldják meg.

Amit viszont nagyon nem vinnék haza: a bringalopás magas művészetét. Nekem eddig egy héten belül az összes bringámat ellopták, a mostani (a nagy képen) alig gurul, csupa rozsda, és egy börtönlánccal lakatolom le. De legalább már egy hónapja megvan. Az autónak támaszkodó srác a legprofibb bringamegtartási módszert meséli éppen: mielőtt bemész valahová, leveszed a kereket és a kormányt is, és viszed a válladon az ügyintézésre, bárhová, különben ellopják. Így talán nem…

A riport második részét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • D. Tóth Kriszta: Na, húzzanak innen! » • Tamással, sülve-főve: Isteni barackos receptek » • Peller Anna: A vőlegényem nem meleg! » • Tanítsuk tanulni a gyerekeinket! » • Nem divat ma vért adni? » • Az ülő ember panaszai »