– Kisebbik fiad már elmúlt másfél éves. Sikerült visszarázódnod az elfoglalt színésznő szerepébe?
– Hála istennek, nem sikerült! Fokozatosan kezdtem el dolgozni, hogy otthon is lehessek Boldizsárral, de a színházban és a tévében is jelen lehessek. Persze a kicsivel vagyok a legtöbbet, ő még nem is igazán tudja, hogy milyen az, amikor nem vagyok otthon. Persze azért volt már arra példa, hogy az apukájával (Schmied Zoltán színész – a szerző) két-három napra el tudtunk menni kicsit kikapcsolódni kettesben. Azt gondolom, nem szabad kizárólag a gyerekekre gondolni, fontos, hogy egymásra is jusson időnk, és ne essünk abba a hibába, hogy beleszürkülünk a hétköznapok rohanásába.
– Ugyanígy tudsz időt szakítani a nagyfiadra is?
– Így van, mindenféle felállásban kell időt szánnom a családomra. A párosok mellett ott vannak a hármasok: hárman Lackóval, a nagyfiammal és Zolival, aztán Zolival és Boldizsárral, meg persze négyen együtt. Rengeteget kell egyeztetnünk, hogy mindenki eleget lehessen a többiekkel, olyan felállásban, amilyenben épp igénye van rá.
– Most ki vigyáz a kicsire?
– A nagyfiam. Az apjának el kellett mennie, ezért átadta a stafétabotot Lackónak. Amióta látom, hogy a nagy el tudja látni a kicsit, és nem izgul, hogy mit kell csinálni vele, nyugodt szívvel hagyom őket kettesben. Persze nem élek vissza ezzel a lehetőséggel, ha például Zolival együtt el akarunk menni moziba, akkor a nagymamák egyike vigyáz a gyerekekre.
– Bölcsebb lettél ebben a kapcsolatban, mint voltál, mondjuk, tíz évvel ezelőtt?
– Inkább kiegyensúlyozottabb vagyok. De ez nem a jelenlegi kapcsolatomnak köszönhető, hanem az azóta eltelt időnek. Ebben persze benne vannak az előző kapcsolataim, meg a mostani kapcsolatom is… Igen, ezek hatására talán bölcsebb is lettem. Egy évtizede még fantasztikus, euforikus pillanataim voltak, de ezeknek mindig megvolt az ellenpontja is. Azt az időszakom a viharos tengerhez hasonlítanám, a mostani viszont harmonikus.
– Ehhez kellettek a szakmai sikerek is?
– Biztosan, de, hogy ennél a hasonlatnál maradjak, a szakmai életem most éppen állóvíz. Azt érzem, hogy ott valamilyen változásnak kell bekövetkeznie. Nagyon megnyirbálták a Nemzeti Színházban azt a társulatot, amelyiket szerettem. Úgy érzem magam, mint hat évvel ezelőtt, amikor Jordán Tamás megalakította a társulatot. Akkor bementem a büfébe, végignéztem az asztaltársaságokon, mindegyikben rengeteg jó színész ült együtt, és nem tudtam, kikhez üljek le. Végül egy üres asztalt választottam, és csak néztem, hogy kivel lenne jó beszélgetni. Aztán kialakult egy jó csapat, de annak nagy részét mostanra elküldték. Új emberekkel kell megismerkednünk, persze ebből is születhetnek jó dolgok. Amióta Alföldi Robi a színházigazgató, nekem a szülés miatt csak egy előadásom volt, A park című darab. De az idén már többet tudok vállalni. Bemutatjuk az Úri murit, Bezerédi Zoltán rendezi, Rhédey Esztert játszom benne. Lesz Lear király, Gothár Péter rendezésében, Kulka János lesz Lear, és én az egyik lánya, Regan. Várom Pétert, mert régen dolgoztunk már együtt, és az nagyon jó volt. Az a darab, a Kripli, azóta is megy a Radnótiban.
– A párodat is elküldték a Nemzetiből.
– Ez mindkettőnket megviselt. Úgy ismerkedtünk össze, hogy együtt játszottunk a Merlin Színházban. Forgattunk közösen filmet, volt több közös előadásunk. Szeretünk együtt dolgozni, jó, hogy egész nap együtt lehetünk. De azt gondolom, hogy ő jól járt ezzel. A férfiembernek jó az, ha saját magának kell döntéseket hoznia, és nem a feje fölött dönt róla egy igazgató. Ez érleli a személyiségét. Zoli is fog dolgozni Gothárral a Kamrában, máshol is játszik, sokat próbál, a saját lábára állhat végre.
– Hogyan tudod megvigasztalni egy-egy ilyen nehezebb időszakban? Szoktál például csak azért főzni, hogy a kedvében járj?
– Amit nagyon szeret, ha hétvégente nekiállok egy jó marhahúslevesnek. Szereti, amikor belengi a lakást a készülő leves illata, és ahogy erősödnek az illatok, úgy nő a várakozás is, hogy ebből egy nagyon finom leves lesz majd ebédre. Szoktunk együtt grillezni is. Pontosabban ő süt, én a keze alá dolgozom. Nagyon hálás közönsége a szakácskodásomnak, mindennek örül, mindent megeszik, nagyon gyorsan és nagyon jóízűen. A pici is leveses, neki mindennap főzök, a nagyot pedig tésztával lehet levenni a lábáról.
– És téged?
– A desszertekért rajongok. Tegnap túrós rétest sütöttem, pillanatok alatt megettük. Nagyon édesszájú vagyok, tulajdonképpen édességgel bármikor le lehet kenyerezni.
– Miközben sokan irigyelnek az alakodért…
– Az alakom nagyrészt szerencsés genetikai örökségnek tudható be. Nassolni nem szoktam, csokiból akármennyi lehet otthon, egy falatot sem eszem belőle. Főleg azokat a süteményeket szeretem, amelyeket magam sütök, cukrászdába is csak néha járok. Viszont a húshoz nem eszem köretet, a kettő együtt nekem sok. Nem elválasztó diétát csinálok, egyszerűen így szeretek enni.
– Amerikában már terjed a pozitív diéta divatja, ami szerint csak azt szabad megenni, ami jólesik. Ez működne nálad is?
Judit válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…
Még több az e heti Nők Lapjából:
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja szeptember 2-án megjelenő, 37. számából: Nők Lapja 60: Nádor Ilona Láthatatlan társadalom Hálás közönség Divat A heti szerkesztő, Papp Diána ajánlásával: |
