„Szeretek otthon lenni, de tudom, már ideje lenne elköltözni” – fogalmazza meg az alapkonfliktust Kaposvári Ágnes, aki harmincéves, és Őrbottyánban lakik a szüleivel.
– Nem kényelemből, inkább kényszerből lakom még itthon – ezen nincs mit szégyellni. Ha megtehetném, gondolkodás nélkül pakolnék! – vallja. De rögtön hozzáteszi, hogy soha nem volt még egyedül, és ezért biztosan nehezen rázódik majd bele az önálló életbe.
Mert megszűnt a munkahelyem
– Egy könyvesboltban dolgoztam öt évig. Éppen megérett bennem a döntés, hogy albérletet keressek, amikor megszűnt a munkahelyem – folytatja Ági. – Ezek után elvégeztem egy gyógymasszőr-tanfolyamot, most több cégnél is dolgozom Budapesten, de ebben a szakmában több lábon kell állnia az embernek. A családi kasszába mindig is adtam egy bizonyos összeget, de egyáltalán nincs nálunk nagy szigorúság a pénzügyekkel kapcsolatban. Sokszor bevásárolok, ha éppen én érek rá elmenni a boltba. Sőt, anyukámmal a vészhelyzetekre nyitottunk egy titkos közös számlát, amelyre akkor rakok be pénzt, ha hó végén megmarad valamennyi. Kisebb súrlódások inkább akkor szoktak lenni, amikor a hétköznapi teendőkben valamilyen oknál fogva nem tudunk segíteni a testvéremmel. Az persze előfordul, hogy ellustálkodom a napot, de szándékosan nem tervezek olyan programot, hogy például ne segíthessek kerítést festeni. Nem kell rám szólni, hogy főzzek, mossak, takarítsak, mert elvégzem ezeket a munkákat magamtól is. Anyukám inkább elfogadja, hogy felnőttünk a húgommal, de apukám néha még mindig beleszól, ha hétköznap elmegyünk szórakozni, vagy a hobbijaink miatt késő estig vagyunk távol. Amikor párkapcsolatom volt, a szüleim inkább azt mondták, hogy maradjunk nálunk – az illem szerint a fiúnak kell mennie a lányhoz, de ez manapság már nem így van. Ha olyan helyzetben van egy pár, hogy a férfinál kényelmesebben együtt tudnak lenni, akkor miért ne mehetne a nő a kedveséhez?! A barátom szülei is kedvesen fogadtak, örültek, amikor ott aludtam náluk. Nálunk nem volt olyan kényelmes, igaz, annál nagyobb probléma nem volt, mint amikor azt kértem a családtól, hogy fél óráig ne használják a fürdőszobát, mert a barátom van odabenn. Természetesen mindig anyu kicsi lányai maradunk, aki azt szeretné, ha a közelében telepednénk le – akár a családi házban a tetőtér átalakításával, akár egy közeli lakásban. Én azonban szeretnék Budapesten élni, amíg nem lesz családom. Utána akár visszaköltöznék Őrbottyánba is.
Mert sok a választási lehetőség
– Megdöbbentőnek tartom, hogy a mai egyetemista korosztály nem látja a jövőjét, nem dolgoz ki élettervet magának, és mintha késztetést sem érezne erre – mondja Dr. Kopp Erika, az ELTE Neveléstudományi Intézetének adjunktusa. – Érzékelhető bennük a bizonytalanság, nem tudják, mik legyenek, merre induljanak tovább. Amikor huszonnégy éves koruk körül befejezik az egyetemet, akkor gyakran arra az elhatározásra jutnak, elkezdenek még valami mást is, de nem levelezőn, nem munka mellett, hanem nappali tagozaton. Arra nem gondolnak, hogy el kellene kezdeniük az önálló életüket. Telik-múlik az idő, és még mindig iskolások, még mindig halogatják megírni a szakdolgozatukat, mintha nem mernék befejezni az egyetemet, mintha nem mernének belevágni az életbe. Van egy német mondás: „Akié a választás, azé a kín” – és most sok választás van, és ez néha döntésképtelenné teszi az embert. Holott felnőtté válni, végső soron, nem választás kérdése.
Mert ez az olcsóbb
– Nekünk Ildikó mindig a gyerekünk marad és gyerekként van otthon, ez tény – vélekedik Domokos Éva, a harmincéves Ildikó édesanyja. – Ez akkor is igaz, ha semmiben nincs korlátozva. Alapvetően egymást szerető család vagyunk, ezt nagyon fontos hangsúlyozni, mégis vannak viták közöttünk. Ildikó alkalmazkodó típus, de szó, ami szó, az ő életvitele, szemlélete más, mint a miénk, nehezen illeszthető bele egy idősödő házaspár mindennapjaiba.
– Apró, mindennapi konfliktusokról van szó – erősíti meg a lánya, Ildikó. – Például, hogy nem a megszokott helyére teszek egy tárgyat a konyhában, vagy új útvonalat próbálok ki a városban. Édesapám ezt már nehezen viseli, inkább a megszokott dolgokat szereti, mondja is, hogy ideje lenne már kirepülnöm… én tudom, hogy igaza van. Most, hogy harmincéves leszek, különös súllyal érzem ezt, mert már bennem is megszületett erre a vágy. Csakhogy a lehetőségeim nagyon korlátozottak. Huszonhat éves koromra végeztem el az egyetemet, még csak három éve dolgozom, a fizetésem nettó nyolcvanezer forint, abból egyszerűen nem tudnék kifizetni egy hatvanezres albérletet. Némettanár vagyok egy gimnáziumban, nagyon szeretem a munkámat, dolgozhatnék a piaci szférában, de ezt már kipróbáltam, és szenvedtem attól, hogy nem lehetek a gyerekekkel. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy talán külföldre kellene mennem nekem is, ahogy a húgom tette, ez volna az egyik lehetőség az önállósodásra, a másik, ha párt találnék magamnak. Csakhogy Fóton élünk, alig van tere a kimozdulásnak, az ismerkedésnek. Azt érzem, hogy mi, fiatalok elmagányosodtunk, és ez már az egyetemen megkezdődött, hiszen már ott sincsenek csoportok, nincs közösség, mindenki megy a saját maga által szervezett órákra, és közben dolgozik, hogy tudja finanszírozni a tanulmányait. A munka világába is nagyon nehéz bekerülni, mert több nyelvvizsgát várnak, szakmai gyakorlatot, tapasztalatot, rátermettséget és korlátlan terhelhetőséget. Most már igazán szeretném, ha lenne egy kicsi lakásom, egy igazi fészkem, ahol én döntöm el, mi lesz a vacsora, de sajnos, nem tudom megfizetni. Úgy érzem, patthelyzetben vagyok.
– Mindig bérből és fizetésből éltünk – magyarázza Éva, Ildikó édesanyja. – nekünk sem segítettek a szüleink, mert ők egy háború után próbáltak talpon maradni. Mi felépítettünk egy házat, minden téglájáért mi dolgoztunk meg, de arra már nem volt erőnk, hogy a lányainknak is lakást vegyünk. Ráadásul számunkra mindig fontosabbak voltak a szellemi értékek. Soha nem vásároltunk márkás cuccokat, de ha fuvolára kellett a pénz, arra előteremtettük mindenképpen. Nem irigylem a lányom korosztályát, úgy érzem, nekik sokkal nehezebb, mint nekünk volt annak idején. Az utcánkban, ahol lakunk, nem ő az egyetlen, aki a szüleivel lakik, legalább nyolcan élnek még így, harminchoz közeliek. A mi időnkben azért volt másképp, mert valahogy láttuk, hogyan juthatunk előre, ha nem a kocsmába hordjuk a pénzt. Volt munkánk, tudtunk tervezni, ki tudtunk fizetni egy albérletet, láttuk a jövőnket. Ez most itthon nincs. A kisebbik lányom kint él Londonban a párjával. Ott sem könnyű, de fenn tudják tartani magunkat, ki tudják fizetni a lakbért, a kocsi törlesztőrészletét, és még szórakozni is eljutnak olykor.
Mert mindenkinek kényelmes
Lakatos Roland (32) Zalaegerszegen él, tanulmányainak befejezése után nem kezdett önálló életet, hanem visszaköltözött a szüleihez. Arról faggattuk őt és édesanyját, Lakatos Istvánnét (51), mit gondolnak most erről a helyzetről.
A fiú:
– Csupa praktikus ok miatt döntöttem úgy, hogy visszatérek a szüleimhez. A ház elég tágas, alapvetően jól kijövünk, szeretem a társaságot, és nálunk mindig elég nagy társasági élet van. Kényelmes, hogy nem egyedül kell gondoskodnom mindenről. Kézenfekvő volt, hogy otthon maradok, és így nem kell fenntartanom fölöslegesen egy másik háztartást. A közös családi vállalkozásunk miatt is hasznos és kényelmes, hogy egy helyen vagyunk.
– Látod-e valamilyen hátrányát annak, hogy egy fedél alatt laktok?
– Két vagy több ember együttélésében óhatatlanul adódnak véleménykülönbségek és konfliktusok, különösen akkor, ha az a helyzet, ami nálunk, azaz több erős egyéniség él egy fedél alatt. Egyszerű megoldásnak tűnik különköltözni, azonban, ha inkább azt az utat választjuk, hogy megpróbáljuk megérteni egymást, és alkalmazkodni egymáshoz, azáltal mindkét fél jelleme csiszolódni fog, és talán egy kicsit jobb (megértőbb, türelmesebb, nyitottabb) ember lesz. Persze ez csak akkor működhet, ha mindkét fél partner ebben, egyenrangú félként kezeli a másikat. Nálunk szerencsére ez a helyzet!
– A szüleiddel való harmonikus kapcsolat ellenére vágysz-e önálló lakásra?
– Természetesen, ez az élet rendje, nagyon fontos célom ez az életben! Majd eljön az ideje.
– Mi a környezeted, barátaid véleménye?
– A saját életem dolgairól szeretek egyedül dönteni, és amíg valamit helyesnek tartok, nem nagyon érdekel, ha más esetleg teljesen mást gondol erről. Azért tisztelettel meghallgatom mások meglátásait is. Többször találkoztam már némi értetlenséggel, hogy harminckét évesen mit keresek még otthon, de ha valaki jobban megismer engem és a szüleimet, az meg szokta érteni a döntésemet.
Az édesanya:
– Anyaként teljesen természetes, hogy egy fedél alatt élek a fiammal, ezt egyáltalán nem találom rendkívülinek – mondja. – Amióta megszülettek a gyerekek, mindig is igyekeztünk gondoskodni róluk, de ez soha nem volt teher. Boldogan végzünk minden feladatot a család érdekében, és boldog vagyok, hogy a közelemben van a fiam. És igen, praktikus szempontból is vannak a helyzetnek előnyei, a közös vállalkozásunk is könnyebben működik így, és a háztartásnak is jót tesz, ha mindenki arra koncentrálhat, amiben erős: mi maradunk a konyhában, fiam pedig marad a számítógép mellett.
– Hogyan reagálna, ha a fia úgy döntene, hogy elhagyja a családi fészket?
– Fel vagyok rá készülve, ez az élet rendje. A kisebbik fiam már családot alapított egy másik városban. Hiányzik, de könnyen el tudtam engedni, mert láttam, hogy boldog és megtalálta a helyét.
|
Minta nélkül maradtak
– A testvéreknek akár családon belül is nagyon különféle lehet az énerejük, a megküzdési stratégiájuk – magyarázza Minarik Annamária, pszichológus. – Aki nagyobb énerővel rendelkezik, könnyebben meg tud küzdeni az élet nehézségeivel, többet tesz saját elképzeléseiért is már kisgyerekkorától fogva. Azokat viszont, akik ebben kevésbé jók, a szülők jobban tudják befolyásolni, és lehet, hogy tudat alatt a leválást sem támogatják. Többnyire kimondatlan dolgok ezek, de a fiatal felnőttben bűntudat alakulhat ki attól, hogy el akarja hagyni a szülői házat. Persze sokszor gazdasági kényszer az együttélés, nem pszichológiai probléma. De gyakorta látjuk azt is, hogy a kettő összefonódik. Egy harmincéves nőben például óhatatlanul felvetődik, mennyire sikerült teljesíteni az életfeladatait, mennyire sikerült megvalósítani önmagát – a munkájában vagy a családalapításban. Ha mindeközben otthon lakik, óhatatlanul kicsit gyerekszerepben marad. De ez a probléma sokszor kétirányú, gyakran a szülő sem tud elengedni, nem hagyja leválni a gyerekét. Olykor pedig maguk a fiatalok azok, akik hárítják a felnőttszerepet, és nem akarnak felelősséget vállalni. Ebben a helyzetben talán az is benne van, hogy a rendszerváltás után épp ez a harmincéves korosztály maradt követendő minta nélkül. Hiszen a szülők által mutatott életstratégiák a mai világban már kevéssé érvényesek. Új modelleket, új szerepeket kell kialakítaniuk. Az ötvenesek közben azt közvetítik, hogy nehezen megélhető ez a világ, mert furcsa és egészen más, mint az előző. Ilyen bizonytalan helyzetben pedig előfordulhat olyan állapot, hogy a személyiségfejlődés megreked, vagy visszacsúszik egy korábbi, alacsonyabb szintre, ahol a megküzdési stratégiák még jól beváltak. A szülői védelem egy idő után nem biztos, hogy segíti a felnőtté válást. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a fiatal felnőttnek meg kell tapasztalnia néhány nehezebb élethelyzetet, mert a krízis segíti az érlelődést |
A cikk második felét az eheti Nők Lapjában olvashatjátok!
Még több az e heti Nők Lapjából:
