D. Tóth Kriszta: Pucérkorszak, ég veled!

Fotós: Lukács Dávid

Nem voltunk az a kifejezetten meztelenkedős család, anno. Anyukánk, ha úgy hozta a sors, előttünk zuhanyozott, és ha épp nem volt tiszta törülköző, hát ruha nélkül szaladt ki a fürdőszobából, hogy kivegyen egyet a fiókból. Apu már szégyenlősebben állt a kérdéshez, de ha beszélni akartunk a testünkről, nem tett úgy, mintha ufó lenne, és nem tudná, miről van szó. Az öcsém és köztem hat és fél év van, a közös fürdőzések tehát nem tartottak olyan nagyon sokáig. Nagyjából kilenc-tíz éves lehettem, amikor szóltam anyunak, hogy külön fürdőt szeretnék, és ha lehet, a minden lében kanál kistesót tartsák az ajtó másik oldalán. Olyankor apu Andrissal játszott, anyu pedig odahúzta a kád mellé a kissámlit, és addig beszélgettünk, míg ki nem hűlt a víz. Elmondtam neki a titkaimat. Szóval, azt hiszem, nagyjából olyanok voltunk, mint sok más magyar család.

És, azt hiszem, most is olyanok vagyunk (egy csipetnyi – na jó, teáskanálnyi – angol beütéssel). Lola másfél hónap múlva négyéves. Alig két éve, hogy ezeken a hasábokon arról írtam, mennyire szeret pucéran futkosni a lakásban, hogy minden alkalmat megragad, hogy levehesse legalább a trikóját – amellyel aztán szisztematikusan letörölget minden egyes útjába kerülő bútordarabot. Ez persze, figyelmembe véve hasas kétévesünk testi adottságait, kifejezetten mókás volt, nem gördítettünk tehát akadályt a pucér takarítás elé. De nem csak ezért nem volt téma nálunk a meztelenkedés soha. Hanem azért sem, mert Alexnak és nekem hasonló a véleményünk róla. Nem meztelenkedünk mániákusan, nem nyitunk ajtót alsóneműben, nem csatlakoztunk a brüsszeli/budapesti naturista klubhoz, de nem jövünk zavarba a másik testének látványától. Ha zuhanyozom, nem csukom magamra a fürdőszobaajtót, és Alex sem zavarja ki a lányát, ha Lola valami nagyon fontosat akar neki mondani, amíg ő a fürdőkádban ül. Már túl vagyunk azon is, hogy „neked miért van ott az, ami a mamának és nekem nincs?”. Egy ideig a gyerek a vécére is bejött velünk, de erről leszoktattuk, mert most már elég nagy ahhoz, hogy azt a néhány percet képes legyen balesetmentesen egyedül is eltölteni a lakásban, és különben is, annyi magány a mamának és a daddynek is jár.

Idén nyáron aztán sok minden megváltozott. E változás első jele az volt, hogy nyaralás előtt Lola azt kérte tőlem, ne fürdőbugyit vegyek neki a strandra, hanem bikinit, de legalábbis egyrészes fürdőruhát. Először azt hittem, ez a kis-középső csoport nagylányainak hatása, hiszen az óvodai úszásórákon a négyévesek rendre „nagylány”-úszódresszben jelentek meg, míg a hároméves Lolával (egyszer-kétszer) az is előfordult, hogy alul úszóbugyit, fölül pedig kizárólag karúszót viselt. De teljesítettem a kérését, és beszereztem neki két bikinit. Nagyon helyesen mutatott bennük, noha – mondanom sem kell – a fölső résznek az égadta világon semmi gyakorlati funkciója nem volt. Az, hogy nem holmi divathóbortról vagy szó, hanem valami változni kezdett a lányunk testtudatában, akkor lett egyértelmű, amikor a papitól kapott nyári ruhácskát csak a fürdőszobában, csukott ajtó mögött volt hajlandó fölpróbálni – és nem az egész család előtt. Később pedig egy internetes videotelefonálás alkalmával arra kérte az Angliában ülő másik nagyapját, hogy ugyan menjen már ki a szobából, de legalábbis takarja el a szemét, ameddig ő itt, Budapesten, a kis kamera előtt, fölveszi a pizsamáját.

Egyszóval, Lola szégyenlős lett. Egyelőre csak a két nagyapja és a nagybátyja, valamint minden félig ismert és teljesen ismeretlen felnőtt férfiember előtt – de elkezdődött. Mivel mi nem szoktunk vele együtt fürdeni, kisöccse pedig még nincs, nem tudom tesztelni, hogy a közös fürdőzéssel kapcsolatban változott-e az álláspontja. Kivételek azért persze vannak. Az augusztus végi kánikulában nemegyszer előfordult, hogy amikor délután érte mentem az óvodába, trikó nélkül rohangált az udvaron. És amikor óvatosan megkérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e neki a bikinifölső, gurgulázva nevetni kezdett, és közölte, hogy Dodó és Kole a barátai, és mint olyanok nyugodtan láthatják őt fölső nélkül. Erre persze további kérdések is fölmerültek bennem, például az óvodaudvarra betévedő „apukabácsikról”, akik előtt máskor a benti nadrágot is alig akarja átvenni reggelente… de inkább nyeltem egy nagyot – és nem kérdeztem semmit.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Farkasházi Réka először mutatja meg kislányát, Rebekát – fotóval! » • Ha unod a csirkét: egyszerű receptek pulykához » • Ki nevel az iskolában? A diákok vagy a tanárok? » • Meddig egészséges együtt élni a szülőkkel? – Óv a Mama Hotel » • Miért siettetjük a gyerekeket a fejlődésben? » • Mosoly és polgárháború – Egy debreceni lány Srí Lankán »