Nehéz teher a hűség?

„Nemrég feljött hozzám egy férfi, akivel csak a szexről szólt a dolog. Szeretkeztünk, és egy pozícióváltásnál letette az ágy támlájára a karikagyűrűjét. Ahogy végeztünk, visszahúzta. Amikor elment, düh fogott el: csinálja, de leveszi közben a gyűrűt!? Mintha letenné arra az időre a lelkiismeretét.”
Mintha a hűtlenség toposza lenne ez a jelenet, amelyet a 31 éves Renáta mesélt el. Mint mondja, gyakran fut bele olyan férfiakba, akik vele csalják a párjukat.

„Sokáig szeretőm volt egy fiú, akinek stabil barátnője volt. Máig nem értem, hogyan nem vett észre semmit a barátján. Bár köztünk ez főként a szexről szólt, elgondolkodtam, hogyan éreznék én. A szerelmet felmentésként használjuk, ha rólunk van szó, de ha a másikról, akkor ő »szemét«. Pedig a szeretet és a barátság sokkal stabilabb érzés, mégis kockára tesszük a pusztító szenvedélyért.”

Érzelmi alapon kell választani

Jól ismert az elmélet, amely szerint a genetikai program eltérő szexuális viselkedést kíván meg a két nemtől. A férfi minél szélesebb körben szeretné elhinteni a genetikai állományát, míg a nő az utódok biztonságos fölnevelésére törekszik. Az egyik tehát alapvetően „fészekrakó”, a másik szívesen tovaröppen a fészekről, aztán vissza-visszatér.

„Kétségtelen, hogy a párkapcsolatokban különböző stratégiákat követünk. Érdekes, hogy ez összefügg a környezeti feltételekkel is – világít rá Sinkovics Andrea pszichológus. – Ha az éghajlat kellemes, viszonylagos biztonságban él a populáció, akkor terjed az állatok körében is a hűtlenség.”„A szexuális gerjedelemből való félrelépés »állati« örökségünkből következik – véli Renáta. – Ha már hosszú ideje együtt élünk valakivel, nem lesz érzéki élmény megérinteni, és előfordulhat, hogy erősen megkívánunk valakit, aki az idegenség varázsával hat ránk. Nem az a kérdés, hogy ez eljön-e, hanem az, mit kezdünk vele. Félelmetes szembenézni a lényünk ösztönös részével, úgyhogy legtöbben nem gondolkodnak, hanem teszik, amit a pillanat diktál. A hűség fogalma arra az illúzióra épít, hogy örökre választunk társat. A szerelem elmúlik, a szövetség viszont megmarad. Ez utóbbi jegyében elvárjuk a szexuális hűséget is, de már esetleg nem tudjuk betartani. A hűségnek csak a morális és a praktikus oldalát szoktuk emlegetni: egyben tartja a családot, és garantálja a gyerekek biztonságos felnevelését. De ha nincs mögötte tartalmas emberi viszony, akkor álságos dolog. Érzelmi alapon kell dönteni: tartozunk magunknak annyival, hogy csak olyan kapcsolatban maradjunk benne, amelyben még érzelmileg hitelesek tudunk lenni.

A mindenáron való hűséget szánalmasnak tartom. Azoknak az embereknek a menedéke, akik nem tudnak szembenézni a változással. Ugyanakkor a házassági fogadalomnak az lenne a lényege, hogy nem aszerint döntök majd, ami épp a legjobb nekem, mert akkor minden nap elcsábulhatnék. Amikor választok, akkor a választásom értékelje föl azt az egy személyt. Attól lesz ő a legértékesebb, hogy belehelyezem a bizalmamat, és áldozatot hozok érte: lemondok az összes többiről. Nekem sosem volt nehéz teher a hűség, de engem az egyik nagy szerelmem megcsalt. Az egyéjszakás kalandokat még megértem, de tudatosan és tartósan elárulni azt, akivel szövetséget kötöttem, erre minden indokot elfogadhatatlannak érzek. Azóta sokszor félek attól, hogy megcsalnak, de tudom hogy nem szabad teret engedni ennek a szorongásnak, mert csak rombol. Hogy mit ér a kapcsolat, nem az mutatja meg, hű-e a másik ember, hanem hogyha elmegy, van-e miért visszajönnie.”

Ha útszéli kocsmává lesz, akkor is…?

„Ha mindig az érzelmeinkre hallgatnánk, olyan lenne az életünk, mint a szél járása – töpreng el a 41 éves Zsolt. – Amikor tíz éve megházasodtam, fontos volt számomra az eskü, úgy éreztem, az igazi életemet alapozom meg vele.
Emlékszem, a pap úgy fogalmazott, amikor az eskü szövegét mondta: »ha útszéli kocsmává lesz a házasságom«, akkor is hű leszek. Megütötte a fülemet, de persze gondolkodás nélkül rávágtam az igent. Úgy gondoltam, ez nem következhet be, a hűség pedig csak elhatározás kérdése. Amikor valóban útszéli kocsmává változott a házasságunk, akkor már másképp gondoltam az ígéretemre. Kihez, mihez is kellene hűnek lennem? Egy nőhöz, akinek egy jó szava sincs már hozzám? Akinek semmi nem jó, amit teszek? Aki nem hajlandó lefeküdni velem? Ha úgy vesszük, ő lett hűtlen hozzám azzal, hogy megvonta tőlem a szeretetét.

Eleinte csak alkalmi nőim lettek, majd beleszerettem egy nálam jóval fiatalabb lányba, és elhagytam a feleségemet. Úgy éreztem, nincs más választásom. Meg is kaptam a büntetést érte: évekig eltiltotta tőlem a gyerekeimet. Pedig az igazi vétkem nem a megcsalás volt, hanem az, hogy rosszul választottam ki a gyermekeim anyját.”

„A hűtlenség sokkal gyakoribb, mint gondolnánk – erősíti meg szakértőnk, Sinkovics Andrea. – Nem egyszerűen társadalmi tabu, hanem a személyiségünk mélyrétegeit érinti. A szoros érzelmi kötődésben benne van a kiszámíthatóság igénye. A biztonságvággyal együtt születünk: olyan elfogadó körben szeretnénk élni, amelyben nem kell attól félnünk, hogy lecserélhetővé válunk. Ha ez nem lenne ilyen erős belső igény is, nem vált volna a hűség társadalmi-morális paranccsá. Amikor tehát megszegjük, legtöbben erős bűntudatot érzünk, és belső pszichés konfliktust, akár tudattalanul is. De a változatosság, az izgalom iránti vágy is erős lehet. Az ellentmondó késztetések összekeverednek más, korábbi tapasztalatokból származó érzésekkel, és ez szorongást kelt. Lehet persze előre deklarálni, hogy nem fontos a hűség, nyitott házasságban élünk. Nyilván olyankor nem a szexualitásban nyilvánulnak meg azok a gesztusok, amelyekkel kifejezem, hogy a másik egyedi és különleges számomra. Hogy ez működni tud-e, az attól függ, mire szövetkeznek a házasok, és hogy a lélek el tudja-e viselni a deklarált bizonytalanságot hosszú távon – törleszteni vágyás, fájdalom, düh, csalódottság és szorongás nélkül. Arra ugyanis sosincs garancia, hogy a külső kapcsolat nem fejlődik erősebbé a házasságnál.”

Folytatás a Nők Lapja Évszakok őszi számában!