Fábryt is ledöntötte a lábáról a Farkasházy-szindróma

Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence, styling: Frank Patrícia és Szekerák Ádám

Fábry Sándor érdemei egyebekben számosak, és tisztességtelen dolog lenne ezeket elhallgatni. Tény, hogy az Esti Showder műsorvezetője sokáig példás, szakmailag is jóval magasabb nívót, frissebb és a szórakoztatóbb stílust képviselt, mint az egy- (két-) csatornás közszolgálati tévén mamuttá növő, nyomasztó előd, Friderikusz Sándor. Míg az utóbbi a szocialista hiánygazdálkodás utóvédharcaiban, addig Fábry már egy nyugatos, kereskedelmi tévés versenyhelyzetben mutatott fel parádés eredményeket. A bogárevés, a drágán megvásárolt nemzetközi sztárok Budapestre utaztatása sosem akkora teljesítmény, mint kiállni a közönség elé, és csak azzal lekötni, szórakoztatni őket, hogy vicces és elgondolkodtató dolgokat mondok. Fábry egyszerre volt Kellér Dezső kései, „lelki unokája” és a mára gyönyörűen „szárba szökkent” dumaszínházasok előfutára, sőt gyámolítója.

Ha egyebet sem tett volna, csak a műsorban bemutatkozási lehetőséget ad a ma már országszerte ismert és közkedvelt fiataloknak, Kőhalmi Zoltánnak, Bödőcs Tibornak, KAP-nak és Kiss Ádámnak, már akkor sem lehetne méltató szó nélkül hagyni. De emellett ő sokáig valóban friss, valóban humoros, valóban szórakoztató volt. A Dizájn Center például igazi értelmiségi válasz volt a szocializmus igénytelenségére, egy gondolkodó ember reakciója a rendszerváltás óta felpörgött gagyidömpingre, egyedi és élvezetes produkció.

Először akkor inogtam meg, mikor az egyik Esti Showderben arról értekezett hosszan, hogy a nyaralása alatt hogyan, milyen pozitúrában pisilt a mosdókagylóba. Nem értettem, egyáltalán nem vágott össze azzal a polgárpukkasztó, de sosem öncélúan trágár profillal, amelyet addig mutatott.  Aztán meg… ezt most nagyon körül kell írnom, szóval azon morfondírozott hangosan, hogy a vécépapír erélytelen használata miatt hogyan szennyeződik az alsónadrágja, és miként szokta ezért azt körömkefével a megfelelő helyeken suvickolni… Nem hozok több példát, a lényeg az, hogy Fábry hosszú évek óta feladatának érzi, hogy az emésztése és a kiválasztása legrejtettebb bugyrait is megismertesse a közönséggel. Pedig ez a műfaj legalja, mint a Torgyán-hang-utánzás, vagy a „Van nekem egy csíkos gatyám” nóta Lagzi Lajcsitól: egységnyi bunkó felröhög ugyan, de értelmes ember kínosan érzi magát tőle. Fábry elkopott, megpimpósodott, lejött róla a zománc, mint a régi tányérokról az arany csík a mosogatógépben.

Egyszerűen úrrá lett rajta a „Farkasházy Tivadar-szindróma”: egy keserű bácsika próbál meg vicces lenni, de olyan mértékben haragszik a világra, és olyan végletes, negatív érzelmek vezetik, hogy vele már nem tudunk nevetni – rajta talán, kínunkban.

Ugyanez a szindróma okozza, hogy állandóan közölni akarja, hogy a közélet, a politika dzsungelháborújában épp kik a vörösingesek, és krónikásból az első sorban álló harcossá válik. A poénok már nem kifigurázásra valók: bunkósként forgatja őket. Semmi önreflexió, semmi önkritika, semmi perspektíva. Az egyik adásnál striguláztam: alig 15 perc kellett, és kipipálhattuk a zsidó- és cigányviccet, valamint a homofób történetet. „Hát, akkor ma már minden megvolt” – mondtam, és elkapcsoltam, így lemaradva néhány hímsoviniszta sztoriról.

Fotó: Sanoma-archívum/RTL Klub, Sajtóklub

Nem az a baj, ha egy közélettel is foglalkozó humorista az aktuális politikai ügyekkel indítja a műsort, hanem az, ha neki sincs több, különb, okosabb mondandója például a szlovákokról, mint a transzparenst lengető pártkatonának. Nem az a baj, hogy a kormány döntéseit kommentálja, hanem az, hogy ő sem képes annál cizelláltabb üzenet megfogalmazására, mint hogy takarodj. Lehet ennek létjogosultsága, csak akkor az már egy másik műsor. Ugyanígy zavarna, ha a nyitó humorbonbonok helyett másfél órán át piruettezne, vagy az interjúk helyét tűzzománcszakkör venné át.

Mely interjúkról még hamarabb kellett leszoknom. Megint a Farkasházy-szindróma: ahogy a Hócipő-s bácsi is az egész Heti Hetest szeretné a saját érdektelen történeteivel agyonnyomni, úgy zavarja Fárbryt is egyre jobban a vendég. A megbeszélt vicces sztorikra már átkötés nélkül megy rá, unatkozik, épp csak a karóráját nem nézegeti. Nem vicces. Nem vicces az sem, hogy a különleges sportot űző vendég ráadja Fábryra a felszerelését, és nem áll jól neki. Nem vicces, amikor csöndben áll a bélyeggyűjtő civil ismertetőjét hallgatva, és nem vicces a „keressük az ország leg…” klisé sem.

Fábry Sándor sajnos már nem vicces. Ha igaz, hogy már az utódláson gondolkodik, és ehhez a Showder Klub általa is sokat segített fiataljai közt keresgél, akkor csak biztatni lehet. Egyebekben ugyanis épp most zúzza nagykalapáccsal pici darabkákra a saját szobrát. Kár lenne érte, komolyan.