D. Tóth Kriszta: Vele vagy nélküle?

Fotó: Lukács Dávid

„…mert a végén még kifut az időből.” Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor a társadalom szemében egy harmincas, negyvenes nő kifut az időből? Szentségtörés-e, ha egy nő úgy dönt, hogy nem akar gyermeket szülni? Egyáltalán, soha. Mert úgy érzi, az élete így is kerek, boldog, vagy mondjuk úgy, hogy ebben a világban az embernek önmagára vigyázni is elég kihívás. Baj van Timivel, ha neki éppen elég az unokahúgokkal és keresztgyerekekkel, no meg a szintén „korban lévő” barátnőkkel eltöltött heti néhány óra a babázásból? Most, az elején szólok, hogy nem tudom a választ ezekre a kérdésekre, és ez valószínűleg a cikk vége felé is így lesz. Viszont egyre több olyan nővel és férfival találkozom, akik lassan bevallják önmaguknak, hogy gyermekek nélkül szeretnék leélni az életüket. Ha valaki érdeklődik a családalapítási szándékok felől, megvan a jól bevált, kitérő válaszuk… de négyszemközt, egy pohár bor mellett, vagy otthon, egyedül, a fürdőszobatükör előtt, képesek és hajlandóak kimondani: „én nem szeretnék gyereket”. És, láss csodát, a plafon nem zuhan rájuk.

Goti a legjobb barátnőm. Néha kitikkadva fölhív, és elmondja, mennyire kifárasztotta imádott 0, 2 és 4 éves csemetéje aznap. Végighallgatom, együtt érzek, szinkronban csóváljuk a fejünket… aztán elnevetjük magunkat, és megint, százezredszerre is megbeszéljük, hogy ő azért született, hogy egyszer anyuka legyen, ez volt minden vágya, megkapta, el nem cserélné senkivel, mert nehéz napok ide vagy oda, minden úgy van jól, ahogy van. Fél órával később aztán megint csörög a telefonom. Fönt említett harmincas barátnőm, Timi hív, és elmeséli a tegnap esti randit, akiről kiderült, hogy nem az igazi. Ő sem az. Aztán vicces monológba kezd, amelynek az a vége, hogy milyen jól érzi magát most egyedül. Este e-mailt kapunk Alex legjobb barátjától és a szerelmétől, Londonból. Beköltöztek életük első saját lakásába, képeket is küldtek – a hely egy cipősdobozra emlékeztet, de Mike és Kate nagyon büszke rá. Együtt örülünk velük, de miközben fogalmazzuk a válaszlevelet, eszembe jut egy tavaly nyári budapesti beszélgetésünk. Amikor egy fröccs mellett megkérdeztem Mike-tól, hogy nyolc év boldog együttlét után tervezik-e a családalapítást Kate-tel, nagyon udvariasan válaszolt. Nagyjából azt, hogy nagyon jól megvannak, nem hiányzik nekik a gyerek. Nem látják magukat anyaként és apaként. Ha öt évvel ezelőtt fölteszi nekem valaki ugyanezt a kérdést Brüsszelben, lehet, hogy én sem válaszoltam volna egyértelmű igennel. Gyereket egyszer, majd, a jövőben, mindenképpen akartam. De azt akkor nem gondoltam volna, hogy ma egy majdnem négyévessel élünk boldogan Budapesten, egy vegyes házasságban. Lola hirtelen köszönt be az életünkbe, a szerelmünkbe, hívatlan ajándék volt. Tudatosan legalábbis nem hívtuk – de legeslegbelül, titokban, ez azóta egyértelműen kiderült, mindketten nagyon szerettük volna. Ő pedig jött, (napvilágot) látott és győzött. El sem tudnám képzelni nélküle az életünket.

De vajon joga van-e egy embernek kijelenteni, hogy nem szeretne gyereket? Egyáltalán, jog kérdése ez? Elvárásé? Vagy választásé? És mit gondoljunk arról a nőről, aki így dönt? Mit gondoljanak róla azok a nőtársak, akiknek nem lehet gyermekük? Valóban azért vannak a nők, hogy gyereket szüljenek? Mert ez a természet rendje? Önző dolog ezzel szembe menni? Esetleg… senkinek semmi köze hozzá? Ahogy öregszem (nem jó, közeledem a 35 felé), az utóbbi felé hajlok. A kérdezés jogát nem vitatom el senkitől. Vannak a társadalomnak kialakult szokásai, vannak az emberi testnek biológiai adottságai és folyamatai. Persze, hogy érdekli az embertársakat, barátokat, felmenőket, hogy egy harmincas nőnek miért nincs még férje, gyereke, sőt gyerekei. Kérdezni szabad. Számon kérni nem biztos.

A boldogságra való törekvést senkitől sem lehet elvitatni – márpedig ez az egy, a törekvés rá, mindenképpen közös mindannyiunkban. Én úgy vagyok boldog, hogy van egy gyerekem, és pár év múlva, remélem, lesz még egy. Goti úgy, hogy három deddel vív nap mint nap. Timi nem biztos benne, hogy akar, az igazit keresi, és ha megtalálta, talán rájön, hogy mégis. Vagy arra, hogy nem. Mike és Kate pedig… nos, ők ketten boldogok, így akarnak megöregedni, egymásnak.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Szulák Andrea: Gyerekem lett, és minden átalakult » • Variációk körtére – mesés őszi receptek » • Miért különbözik a női és a férfi humor? » • Minden kezdet nehéz? – A legfontosabb első alkalmak » • Kerekes székben – mégis boldogan » • Miért nem megy ki a divatból a Fenyő? »