– Sikeres a Made in Hungária című film, az azonos című musicalt folyamatosan játssza a József Attila Színház, és októbertől a Győri Nemzeti Színházban harmadik évadját kezdi meg a darab. A másik Fenyő-musicalt, a Hotel Mentholt több mint tíz éve játsszák az ország különböző színházai, most éppen a Miskolci Nemzeti Színház tűzte műsorára. A harmadikat, az Aranycsapatot, 2010 februárjában mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház. Azt pedig ki sem tudom számolni, hányadik generáció pörög a házibulikon Hungária-számokra. Mi ez? Permanens nosztalgia vagy folyamatos jelen?
– Akarja, hogy válaszoljak?
– Jó lenne.
– Szerintem már megint a „mindenáron meg akarjuk magyarázni” történetnél tartunk.
– Megbántottam?
– Dehogy. Én sem negatív előjellel mondom, sőt, magamra is érvényes valamennyire, hogy mindenáron meg szeretnénk magyarázni, mitől jó, mitől sikeres, esetleg sikertelen valami, miközben elsikkad a lényeg.
– Tény, hogy a Hungária muzsikája a közönség ítélete alapján éppolyan érvényes a huszonegyedik század elején, mint amikor 1967-ben megszületett a Csavard fel a szőnyeget! című szám.
– Ha ez felvetés, és erre reagálhatok: egy film, egy dal, egy szöveg vagy hat, vagy nem. A többi magyarázat, ami inkább a kritika műfajához tartozik. Ami a nosztalgiát illeti: a nyolcvanas években, amikor a Rock’n Roll Party-t játszottuk, szó sem volt ilyesmiről. Ez a muzsika a maga idején tiltott gyümölcs volt a szocialista országokban, még „beszivárogni” is alig tudott. Én történetesen egy kis szakadás voltam a vasfüggönyön, amikor gimnazistaként Amerikából jöhettem vissza egy koffernyi lemezzel. Az ilyen apróságokat leszámítva ez a muzsika szinte ismeretlen maradt. Amikor ’79-ben elkezdtük játszani a Rock’n Roll Party-t, aztán a Hotel Mentholt, elsősorban az akkori fiatalság volt vevő rájuk.
– Ez tény. A nyolcvanas évek elején képesítés nélküli napközis tanár voltam Kőbányán. A gyerekek tíz perc alatt megcsinálták a leckét – legalábbis nekem ezt mondták, én meg elhittem -, utána egész délután limbóztak a partvisnyéllel.
– Erről beszélek. Akkoriban néhány nagyokos megpróbálta belemagyarázni a sikereinkbe a nosztalgiát, de ebbéli igyekezetük fölöslegessé vált, amikor a Rock’n Roll Party-ból, aztán a Hotel Mentholból összesen 1 200 000 példányt adtak el. Állandóan bizonygatnom kellett, hogy ez komoly dolog, ami jelentős mértékben meghatározza majd a magyar rock fejlődési irányát. Azóta eltelt nagyjából harminc év, ma már könnyen mondjuk, hogy meghatározó volt, amit csináltunk. Olyannyira igazam volt, hogy mára musical és film is készült belőlünk. A Hotel Menthol jóval több, mint 200 előadásnál tart, a Made in Hungária 300-nál jár, szeptemberben a Margitszigeten egymás után két koncertet kellett lenyomnunk, mert az elsőre pillanatok alatt elkelt minden jegy. Ez mind jelzi, hogy ezek a dalok, ez a muzsika több, mint pár jópofa szám, amelyet éjfél után feltesznek a házibulikon. A rock&roll még ma is energikus, lázadó műfaj, amelyre szükségük volt, van és lesz az embereknek.
– A siker egyik oka szerintem, hogy ezek nagyon jó zenék angolul is.
– Mondjuk ma!
– Amikor berobbant a világba, forradalmi, lázadó muzsika volt…
– Amibe megpróbáltak azonnal belekötni.
– Sikertelenül, mert műfajjá nemesedett. A Hungária évtizedeken átnyúló diadalmenetének másik titka – szerintem – a szövegekben rejlik.
– Nagyon köszönöm.
– Énekelhető, megjegyezhető, társaságban poénként is idézhető strófák, olyan nyelvezettel, amelyek tökéletesen illenek a zenéhez, és amelyektől az amerikai rock&roll magyar muzsikává vált. Pedig ez a „jampi nyelv” a valóságban nem is létezett.
– Persze, hogy nem, de utal valamire, aminek egy része valóban volt, a másik részét meg szerettük volna, hogy legyen.
– A harmadik tényező a műfajon és szövegen kívül az, hogy a Hungária mindig is professzionális zenekar volt, a szó minőségi értelmében.
– Maga zenész?
– Nem, de kiváló közönség vagyok.
– Ezt a muzsikát tényleg nem könnyű úgy játszani, hogy a harmadik-negyedik taktusnál ne mozdítsuk meg a lábakat. Nagyon fontos az a bizonyos lüktető ritmus, amely az egészet viszi, mert ha csak a melódiát énekelgetik, kutyafüle az egész. Sokszor magyaráztam a fiatal színészeknek, hogy ezek a dalok akkor működnek, akkor élnek, ha az előadó rájön, hogy lázítani kell velük. Ezek ma is felforgató zenék.
– A film egyik fiatal – épphogy huszonéves – szereplője mesélte, hogy egy mai diszkó a töredékét se nyújtja annak, ahogy Fenyő Miklós lefestette számára a hatvanas éveket.
– A mi generációnknak még muszáj volt személyesen találkozni, nem volt elég leülni a számítógép elé. Összetartó világban éltünk, mert szükségünk volt egymásra. Még a nyolcvanas években is alkalom kellett ahhoz, hogy zenét hallgassunk – akár adta az ember, akár befogadta. Össze kellett jönni, amivel természetesen ki is álltunk bizonyos általunk fontosnak tartott értékek, életstílus mellett.
– A Hungária-koncertekre nem tüntetni, nem felháborodni, szenvedni, hanem mulatni járnak az emberek.
– Itt megint nem a lényegéről beszélünk. Messze nem arról szól ez, hogy gyerünk, rázzuk meg a lábunkat, pörgessük ki a csajt és smároljunk. Erről is persze, de ezen túl arról, hogy miért kéne magunkba fordulva, gyanakvó, feszült arckifejezéssel leélni az életünket? Miért ne lehetne egy kicsit kitárulkozóbban létezni? A hungáriás dalok, szövegek egyik síkja épp ez. Persze a nagy bölcsek annak idején mindenáron be akartak tuszkolni minket a csillogó, felületes, tartalmatlan dolgok közé. Nem sikerült nekik, mert nem igaz.
– Azért azt se felejtsük el, hogy az ötvenes évek borzasztó időszak volt, és a hatvanas években is elszaladt innen, aki tehette! Sokan úgy érezték, megfulladnak a tespedésbe, mocsárba, amelyet a szocializmust építő, párttitkárok által irányított, három T-vel – tiltás, tűrés, támogatás – kormányzott ország jelentett számukra.
– Persze. Amikor a hatvanas évek elején hazaköltöztünk New Yorkból, nem lehettem kevésbé furcsa jelenség a gimnáziumban, mintha egy marslakó iratkozott volna be az osztályba. Volt rágógumim és osztogattam. Akinek jutott, napokig a farzsebében hordta. Rágni, az nagy dolog volt akkoriban! És főleg a lemezek! A korongok pörögtek a lemezjátszón, amerikai zene a vasfüggönyön innen, a borítón ott díszelgett az előadók képe, hátborzongató volt.
– Hogy alakult meg az együttes?
– Nagyjából úgy, mint a filmben. Gimnazista korom óta nagy vágyam volt, hogy megcsináljam a Hungária együttest. A név már megvolt, ízlelgettem, forgattam a fejemben, elképzeltem, kik fognak mellettem állni a színpadon. Hatvanhétben már folytak a Ki mit tud? előválogatásai. Hallottam egy csapatról, akik a Szent István park körül próbáltak. Lementem meghallgatni őket, és úgy éreztem, hátha egy kicsit fel tudnám forgatni a társaságot. Én beveszem őket abba, amit magammal hoztam, ők meg engem a közösségbe, és együttessé válunk. Már régóta kész volt a Csavard fel a szőnyeget! című dalom. Az előző zenekarom nem akarta eljátszani. A Hungária bevállalta. A ’68-as Ki mit tud?-on bedobtuk, és óriási sláger lett, nyertünk is vele.
– Hogy indult be a szekér?
– A Ki mit tud? után országosan ismertté váltunk, elkezdtek hívogatni minket. Keresztül-kasul körbejátszatták velünk az egész országot. Folyton buszban ültünk, kis falvakban, városkákban nyomtuk, sikítoztak a csajok. Euforikus állapotban volt az egész fiatalság akkoriban, amit az elvtársak ki is használtak, sőt, nekünk is odadobtak egy kis morzsát. Kis morzsát, de sok volt belőle, jobban kerestem, mint a szüleim együttesen.
– Nyolcvanas évek. Gigantikus utcabálok a Keleti előtt, újra feltalálták a rock and rollt, még én is kénytelen voltam megtanulni rokizni az akkori barátnőm miatt.
– Annyi erotika, jókedv, nem tudom másképp mondani: „disznóság” van a rokiban, hogy az csoda. Az első táncosaink a nézőtérről kerültek a színpadra. Láttuk, milyen jól mozognak, ráadásul spontán. Élvezték a számokat, és rávonaglottak a ritmusra. Az a fajta csajkidobások, pörgetések, zúzás-csúszás az igazi, amit ők csináltak.
– Hányszor született újjá a zenekar?
– Nem vagyok nagy híve a korszakolásnak. Ha valami sikeres és divatba jön, akkor divatcikké válik. A divatcikkek pedig idővel kimennek a divatból. Ilyenkor jön a hullámvölgy, amikor az embernek el kell kezdenie gondolkodni azon, hogy lehet kijönni belőle. Én úgy tekintem, hogy az elejétől a végéig én voltam a Hungária. Ezen nem is érdemes nagyon vitatkozni. Tény, hogy sokan a Hungáriából lettek önállóak. Volt, akivel jól ment a szekér, sok mindent megtanult a Hungáriában, és volt, aki eltűnt.
– Mi a jövője?
– Mire gondol pontosan?
– A fenyőmiklósságra.
– Több mint huszonöt éve Fenyő Miklósként létezem a közönségnek lemezeken, koncerteken, tévében, sajtóban. Ez az életmű egyfolytában alakul. Rájöttem, hogy két dolgot kell teljesítenem. Egyrészt, a saját személyemben továbbvinni, képviselni a rock and rollt, úgy, ahogy azt én gondolom. Másrészt önmagamat kell egy picit közelebb vinni a közönséghez. Saját érzésvilágomról, gondolkodásomról kell beszámolnom. Ehhez egy kódolt nyelvet kellett kitalálnom, amelyet azok értenek igazán, akik érdeklődővé, esetleg rajongóvá váltak. Minden egyes dal egy kiskapu, amelyen be lehet lesni a szívembe, és meglátni, milyen az igazi Fenyő Miklós.
Még több az e heti Nők Lapjából:
