Mi 3-an, Ők 4-en: Nők Lapja felé – félúton

Saci: „Szedegetném már a világmorzsákat”

Saci hamarosan újra ír majd a lapba, de Samu egyelőre nem kerül “intézménybe”

Másnapos vagyok. Lustán kúsznak elő a gondolataim, úgy susogják magukat az agyamba, hogy alig hallom. Pedig ma tele kell írnom ezt az oldalt, nyakamon a leadási határidő.

Tegnap volt az első „szabad” este, Samu óta, Samu nélkül, Ő Anyunál aludt, mi itthon baráti mulatozást csaptunk. Pár korty elég volt, hogy ma kavarogjon az alkoholt rég nem látott fej és gyomor. Küzdök a mondatokkal, pedig most kellene sziporkázni, most, mikor alig két hete döntöttem: megpróbálom lassan, óvatosan belelógatni a kisujjam az írásba, újra (ezen a kis sorozaton túl is). Elkezdett hiányozni valami, a Valami, ami a munkámmal jár.

Mikor úgy döntöttünk, jöhet a gyerek, leendő húsom-véremen, Mindenemen kívül mást is vártam. Vártam, hogy ne kelljen „gondolkodni”. Ne kelljen végre látnom a fehér lapot a monitoron türelmetlenül, üresen követelődzni, hogy írjak már rá valamit, ami számít, ami fontos, ami színes, érdekes, őszinte és igaz. Vártam, hogy ne kelljen ötvenszer megrágnom minden szót, és kényszeresen hinnem, az életem múlik minden mondaton, amely a kezeim közül a lapba kerül. Egy lapba, amelyet ijesztően (megnyugtatóan…) sokan olvasnak. Vártam, hogy ne sajogjon a szívem, mert naponta kell visszautasítanom ismeretlen emberek segítségkérését, azzal, hogy hiába dolgozom a Nők Lapjánál, én sem tudok mindig csodát tenni. Merthogy így dolgoztam Samu előtt: lassan, (túl)tépelődve.

Mikor mondogatták, biztos hiányozni fog az írás, én csak mosolyogtam. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy egy darabig most egyvalamire, egyvalakire koncentráljak. A saját életemben merüljek el másoké (idegeneké…) helyett.

Azt hittem, mikor Samuval otthon leszek majd, kicsit kipihenem a munka pörgetését. Hogy az Ő érkezésével ellazul majd minden szorongásom, elillan minden (magamnak való) megfelelési kényszer, hogy a Feladat egyértelműsége csupa harmóniával és nyugalommal csomagolja majd be a napjaim. Buta kislány. Fogalmam sem volt, hogy létezik ekkora felelősség, mindennél nagyobb, hogy ez aztán felfalja az ember energiáinak minden cseppjét, akkor is, ha cserébe ezerszer többet ad. Ezerszer, és ez mindennél többet ér. Mindent betölt. És a koncentráció heti hét napban, napi huszonnégy órában…

Szóval hát egyszer csak, alig másfél év múltán eljött a vágyakozás: „elmenekülni” kicsit dolgozni, „megpihenni” néha a munkában.

És igen, már hiányoznak az emberek, a lelkük-szemük-hangjuk. Hogy kikerüljön valami „világi” is a kezeim közül, megint.

Hiányoznak az utak, amelyek az „embereim” (alanyaim) szívéhez vezetnek. Az örömeikhez, a bánataikhoz. Hiányoznak a leveleik. Hiányzik mindig többet, új színeket meglátni, megérteni, megismerni a világból. Hiányoznak az állandó, újbóli rádöbbenések, hogy mennyi oldala van mindennek, hogy nincs egyetlen, Egyetemleges Igazság. És hiányzik keresni mégis az egyetlen, Egyetemleges Igazságot…

De az íráshoz témák kellenek. Fokozatosan nyílik csak ki újra az ember figyelme, ahogy az álomba ragadt szem nyitogatja magát, óvatosan, lassan eresztgetve be a reggeli fényeket. Bekapcsolom már néha a tévét is, benézek egy-egy hírportálra a neten, újra figyelek a buszon, a boltban, a világban.

Csakhogy máshogy van, mint azelőtt… Régen például nagy lendülettel vetettem magam a „gyerekmegmentős” történetekbe. Árva gyerek, beteg gyerek, kihasznált gyerek… Most riadtan kapcsolok el, lapozok, kattintok tovább, ha erről van szó. Hogy egy gyereknek fáj. Olyan szorítást érzek a mellkasomban, a zsigereimben, olyan elviselhetetlent, hogy levegőt sem kapok, hogy inkább tudni sem akarok az egészről… Nem tudom, ez mindig így marad-e már. És más dolgokat is máshogy látok majd biztosan. Samu szemén keresztül is. Meg egy Anya szemén keresztül.

Közben persze újra szorongok. Hogy most, mikor végre lazulni(?) kezd a gyeplő, időm is akad néha elengedni kicsit, vannak végre estéim (estéink), mert nem rohanok rémülten fél tízkor aludni, hogy az éjjeli ébredések mellett is maradjon idő az álomra, szóval most akarom ezeket a kincset érő lélegzethez jutásokat munkával betömni?! Mert írni csak este tudok. Ott van még Samu délutáni alvása is – ha nem egy szűk órára szabná… Ez épp semmire sem elég, az ebédfőzésen kívül. Samut most, másfél évesen – és még jó ideig – nem adom „intézménybe”, semmilyenbe. A teljes állásba való visszatérés tehát egyelőre kizárt, csak annyit szeretnék vállalni, amennyi Őmellette belefér. Persze kell ehhez a családi segítség, Anyu, Apuék, a Párom. Mikor elmegyek riportra, interjúra, világmorzsákat szedegetni, értekezletre, inspirálódni. Aztán meglátjuk, hogyan megy. Ha mást nem, talán azt megtanulom, milyen úgy írni, hogy csak kétszer gondolok meg mindent, nem kétszázszor… Most például egész jól ment, sőt, talán át sem olvasom, amit leírtam. Mert akkor biztos kezdeném elölről. És mert én most valami sokkal jobbat akarok olvasni. Mondjuk, Örkényt. Vagy csak bámulni a csillagokat… Kincs minden perc.

Mónika: „Határidőkkel ma is küzdök”

„Ő Letibaba, ismerem, a Nők Lapjából” – szólalt meg egy hang mögöttem, éppen sorban álltunk a piacon. Hátranéztem, egy édesanya és hat év körüli ikerlányai mosolyogtak a babakocsiban szunyókáló gyermekemre. Nem tagadom, jólesett, hogy az anyuka, mint mondta, alig várja azokat az újságokat, „amelyekben a nőklapjás kismamák jelentkeznek, ilyenkor egy kicsit újraélhetem azokat az időket, amikor az enyémek voltak kicsik”. Szóval a kapcsolat nem veszett el az olvasókkal, csak átalakult: másfél éve már nem a lapot szerkesztem, mint vezető szerkesztő, hanem kéthetente tudósíthatok közös életünkről. És érdekes módon a dilemmáim sem tűntek el, csak (jócskán) átalakultak. Ma is küzdök például határidőkkel, persze már nem a lapleadási terminussal, hanem aktuális teendőim listájával: időpontot kérni a gyerekszemészhez, nyári/őszi/téli gyerekruhákat nézni, végre megtanulni, hogyan is habarjuk be a főzelékeket… Letíciával azért inkább improvizálunk: élvezzük, hogy az egyik nap kilenc óráig alszunk, máskor meg már nyolckor reggelizünk, hogy mielőbb kedvenc mesekönyvünkbe feledkezhessünk, vagy roboghassunk a Margitszigetre. Hát, ezzel a (még sok-sok édes béklyóval kötött) szabadsággal nehéz versenyezni. Egyelőre.

Csak azt tudnám, miért van az, hogy hétfő reggelente felébredve, az első gondolatom ma is: Úristen, értekezlet lesz, csak el ne késsek…

Hajni: Nők Lapja helyett Ők Lapja

Amikor az asztalon ülve – munka helyett – röhögünk. Amikor a következő e-mail jön a szerkesztőtől: „Hajni, ez a lap legjobb anyaga eddig. Ragyogó, szívből köszönöm.” Amikor a századik érdeklődőnek diktálom be egy súlyos betegségből felépült és azóta lelkes edzővé, egészségtrénerré vált fiatal nő elérhetőségét, hogy az óráin még többen legyenek és tegyenek saját magukért – a Nők Lapja közvetítésével! Ezek a pillanatok hiányoznak, ha a munkára gondolok. Mármint a régi munkámra, merthogy most minden eddiginél keményebben dolgozom, és fáradtabban dőlök ágyba, az biztos. Egy itthon töltött hét (szabadság, hahaha!) után a férjem is elismerte, hogy ő valóban pihenni jár be a munkahelyére, mióta két gyerekünk van, a pici és a kicsi. Mellettük csak azon szoktam gondolkozni, ha felmerül bennem „A” munka, hogy én, aki amúgy is hajlamos voltam (vagyok) idült maximalizmussal kínozni magamat, hogyan fogok megfelelni ennek a munkamorálnak az ovi, a játszótér és a szerkesztőség között lavírozva. Meglátjuk, alakulnak a dolgok maguktól, és az anyák terhelhetősége úgy tűnik, nem ismer határokat. Legfeljebb majd felhívom a Fejőst vagy az R. Kövért, és ők lebeszélnek róla, hogy kiugorjak az ablakon…:-)

Következő témánk (2 hét múlva): Samu kórházi kalandjáról: olvashatnak. Annyit elárulhatunk, szerencsésen végződik a történet…

A Nők Lapja jubileumi számából: • Mit jelent 60 év? » • Ínycsiklandó tízóraik iskolásoknak » • Helyreállító plasztika – gyorsabb gyógyulás » • Tévésztárok és teljesítmények » • Ismeritek a játékot? » • Bus István: Macsótempó »