Olyan vagyok, mint mindenki más, csak ballal fogok kezet

Január másodikán nagyon meg akart születni, de az ügyeletes orvos inkább pihent volna, úgyhogy nyugtató injekciót adott a szülő édesanyának. De Melindát nem lehetett megállítani, és beszorult a szülőcsatornába. Oxigénhiányosan szabadult ki, és tüdőgyulladást kapott. Mire eldőlt, hogy életben marad, az is látszott, hogy maradandó sérülést szenvedett.

– A szüleim nem törődtek bele, hogy lebénult a jobb oldalam. Vittek tornázni, úszni, masszírozásra, később logopédushoz, évekig jártam a Pető Intézetbe. Valahogy természetes volt, hogy mindig mennünk kell valahová, ahol engem kezelnek. Ezt szerettem. A bölcsit és az óvodát viszont nem, mert mindig kiközösítettek. Igaz, akkoriban még sokkal rosszabb állapotban voltam, mint most. A féloldali bénaságból végül ennyi maradt: úgy fogok kezet, amilyen az angol közlekedés: baloldalasan. Nagyon sokat köszönhetek a sokféle terápiás kezelésnek, de a folyamatot az agykontroll fejezte be. Ott megtanítottak arra, hogy a gondolat a leghatalmasabb erő. Amíg a mozgássérültséggel azonosultam, addig folyamatosan olyan emberek jöttek be az életembe, akik ezt az orrom alá dörgölték. Volt egy srác, aki azt mondta, a kezem miatt nincs párkapcsolatom. Akkor még nem rendeztem el magamban, mivel is azonosulok, úgyhogy borzasztóan magam alá kerültem ettől. Ma már tudom a pozitív oldalát látni annak, hogy lebénultam gyerekkoromban: ez volt az én legjobb mesterem. Megtanított arra, hogy kiálljak magamért.

Melinda rádiózik, cikkeket, könyvismertetőket is ír

„Sokszor mondták: nem viszed semmire”

– Két éve egyszer elmentem az egyik kereskedelmi televízió show-műsorának felvételére közönségnek. Az első rész után odajött hozzám a „tapsmester”, és szólt, hogy hagyjam el a stúdiót, mert rosszul tapsolok, és látszik, hogy valami nem stimmel a kezemmel. Mintha pofon vágott volna, aztán azt mondtam: a műsorvezetővel szeretnék beszélni. Mondták, nem mehetek oda, mert sminkelik. Mondtam, az engem nem zavar, de hiába erősködtem. Aztán próbáltam kompromisszumot kötni a tapsoltatóval: hátraülök, javasoltam, ahol azok ülnek, akiket már nem vesz a kamera. De nem engedte.

Ezután két hónapon keresztül próbáltam beszélni a médiasztárral, de rám sem hederítettek. Aztán egyszer megkeresett egy napilap, hogy pozitív szemléletű mozgássérültet keresnek, nyilatkoznék-e. Hát én akkor nyilatkoztam! Aznap, hogy megjelent a cikk, megtalált a híres médiaszemélyiség, és számon kérte, miért a sajtóban üzengetek neki. Felvilágosítottam, hogy két hónapja minden kiskapun megpróbáltam bejutni hozzá, hiába. De neki ez most nagyon rosszul jött, felelte. Mondtam: ez a műsor épp a hátrányos helyzetűekkel foglalkozik… Igen, vágott ő közbe, de nem olyanokkal, mint maga, hanem az elesettekkel, akiknek nincs lakásuk. Azért küldték ki magát, mert nem tud órákon át tapsolni. Végül aztán nagy sokára valami sajnálom-féle is elhagyta a száját.

– Ilyenkor mi fog el? Elkeseredés? Düh?

– Nem vagyok az a típus, akit csak úgy el lehet tiporni. Nekem és a szüleimnek már sokan megmondták, hogy én nem viszem semmire, mert lebénultam, és ez kihat az agyamra is. Óvodás koromban a szüleim írattak velem IQ-tesztet, és azt nagyon jól oldottam meg, az iskolában mégis azt mondták, korrekcióra van szükségem. Anyuék járattak hozzám külön tanárt, és úgy megtanultam olvasni és írni, hogy sorra megnyertem az iskolai versenyeket.

– Honnan jön ez a „majd én megmutatom nekik!” – a szüleidtől?

– Részben igen, de belőlem is fakad. A konduktorok azt mondták anyuéknak a Petőben, nagyszerű, hogy ők járatnak mindenhova, és házhoz jött a gyógytornász, de nagy szerencse, hogy a gyógyulást én is akarom, mert ez csapatmunka. Én elhatároztam dolgokat, ők pedig mindenben támogattak. Emlékszem, ötévesen kezdtem angolul tanulni. Akkoriban jöttek be a kábeltévék, és elkezdtem nézni a bátyámmal főként az angol csatornákat. Meglepődve hallottam, hogy az angolok pöszék. Ez nagyon megnyugtatott, mert én is pösze voltam, és arra gondoltam, biztos az angolokhoz tartozom. Megkértem aput, tanítson meg az „igazi nyelvemre”.

Kedvenc mozgása – a 100% Nőstény Projekt keretében – az afrikai tánc

 
Micsoda „wonderful girl!”

Mennyivel kellemesebb identitás volt Melindának „angolnak” lennie Magyarországon, mint pöszének, bénának, csonka kezűnek, ahogyan csúfolták. „Angolként” mégiscsak könnyebb volt évről évre végighallgatni a gimnáziumban is, hogy „úgysem tudja elvégezni a következő osztályt, de leérettségizni aztán végképp nem fog!”

– A gimnáziumban nagyon zárkózott és befelé forduló voltam, mert hajtottam, mint a güzü, hogy megmutassam nekik, csak azért is viszem valamire.

Amikor leérettségiztem, és végre kijutottam Londonba, az épp olyan volt, amilyennek képzeltem: csodálatosan elfogadó világra találtam. Később aztán, ahogy egyre idősebb lettem, és megmutattam, hogy nem lehet leírni, itthon is egyre többször találkoztam ezzel a fajta természetes segítőkészséggel. Például a miskolci egyetemen, ahová angol szakra jártam, adtak egy diktafont: használjam, ha elfáradna a kezem. Nemrég elkezdtem spanyolt tanulni, és összebarátkoztam egy lánnyal, akivel tegnap elmentünk vacsorázni, és olyan természetességgel kérdezte, hogy fölvágja-e a pizzámat, hogy nagyon jólesett azt mondani: igen, köszönöm! Az a jó, ha úgy segítenek, hogy közben egyenrangú partnernek tekintenek.

De ehhez az kellett, hogy belül én is átállítsam magam. Nyilván nem véletlen, hogy a húszas éveim elején több pszichológus barátnőm lett, és elkezdtem lelki dolgokkal foglalkozni. Aztán megtanultam az agykontrollt, és sok szakszöveget lefordítottam. Az egyik a mozgássérültekről szólt: arról, hogy az első fejlődési szakaszban a feladatok nehézségére koncentrálnak. A következő szakaszban már meglátják a lehetőségeket is. Szerencsére én átjutottam ebbe a második szakaszba. Ahhoz, hogy normális párkapcsolataid legyenek, szilárd önbizalom kell, máskülönben alárendelt leszel, vagy függő. Úgyhogy helyre rakom az önbizalmamat, és kivárom azt az időt, amikor biztonsággal belemehetek kapcsolatokba.

– Bizalmatlan vagy a fiúkkal?

– Nem. Angliában például ragadtak rám a pasik. Biztos jobb a kisugárzásom, ha angolul beszélhetek. Erotikusnak tartom ezt a nyelvet, és teljesen átszellemülök tőle. Több fiúval is levelezek azóta, és áradoznak, hogy milyen „wonderful girl” vagyok.

„Ha hisznek bennem, az erőt ad”

– Azt mondod, az állapotod volt a legjobb tanítómestered. Mire tanított?

– Kitartásra. Nagy türelem kell ahhoz, hogy megtanuljam összetenni a két kezemet és kinyújtani a jobbat. Kitartás kell ahhoz is, hogy fordítsak, és ahhoz is, hogy többszöri elutasítás után újra elinduljak egy állásinterjúra. Az egyik helyen, amikor mutattam, hogy ballal fogok kezet, a hr-es azt mondta, hogy akkor nem fogok tudni bejárni. Mondom, miért ne tudnék, most is itt vagyok. De ez a XII. kerületben van, mondta ő. A Pető Intézet is, ahol dolgoztam egy ideig. Sőt, Miskolcra járok egyetemre, és Amerikába meg Angliába is egyedül utaztam. De ő kitartott amellett, hogy nem tudnék bejárni. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem ott a helyem, hanem itt, ahol most dolgozom, és ahol szeretnek és elfogadnak.

Melinda azt mondja, azért kapta az állapotát, hogy dolgozzon vele, fejlődjön, és segítsen másoknak is. Nagyon szeret írni, talán az újságírás lesz az útja, mindenesetre még keresgél. Lehajol, hogy bekösse az interjú hevében levetett cipőjét. Figyelem az aprólékosan csiszolt technikát, ahogyan a sérült kéz ujjaival boszorkányos ügyességgel megköti a zsinórt. Sok mindenre jó ez a kéz, még a társas táncra, pörgős rock and rollra is használható. Melinda táncolni is jár, ma már legszívesebben afrikai táncra.

– A társas táncon kevesebben voltak a srácok, és ezért mindig félre kellett állnia néhány lánynak. Az afrikai tánctanárom viszont nagyon segítőkész, oda szívesen járok. Ha hisznek bennem, az erőt ad. Nagyon fontos, hogy a családom is mindig hitt bennem. Sokat köszönhetek nekik, de bizonyos értelemben ők is nekem. Apu mondta, mennyire sokat jelentett nekik, hogy megtanítottam őket küzdeni. Ennek anyu rákbetegségekor vették nagy hasznát. Ő sem adta fel, és kigyógyult a mellrákból. Mindig azt mondta: nem szabad hátranézni, csakis előre. Ezzel én is így vagyok. Nagyon szeretek élni. Valószínűleg ezért maradtam meg. Az a dac visz előre, amely a születésemkor is működött: hogy én akkor is kijövök mindenhonnan.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Pokorny Lia: Már gyerekként is bohócnak készültem » • D. Tóth Kriszta: Rosszullét, pánik » • 3 csupa csokis recept » • Meryl Streep: Anyám utált főzni! » • Lelkünk titkai: Milyen nő az, akit a férfiak szépnek tartanak? » • Önálló személyiség a mobilod? »