Önálló személyiség a mobilod?

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, vannak utolsó mohikánok, akik nem tartanak mobiltelefont. Akik meghagyják a híreknek a lassúbb medret, szeretteiknek a várakozás és megtalálás örömét, maguknak a függetlenséget, dolgaiknak a háborítatlanságot.

Kubik Elvira: “Az estém egy merő stressz, hogy vajon melyik telefo- nom készül lemerülni, melyiket kell töltőre tenni.”

– Nem bírom, amikor a villamoson megszólal mellettem a mások telefonja, és nekem végig kell hallgatnom, amint apró-cseprő ügyeket beszélnek meg, zsörtölődnek, számon kérnek, unottan hümmögnek – fintorodik el a negyvennyolc éves Miklós. – Mi közöm hozzá, hánykor lesz vacsora, hányast kapott a gyerek matekból, miért volt bunkó aznap a főnök, és hogy elfogyott otthon a só? De nemcsak a mások bajai és örömei hagynak hidegen – a magaméit sem szeretném közkinccsé tenni. Úgyhogy eszemben sincs mobiltelefont tartani. Így is elér mindenki, aki akar. Aki rögtön nem, az próbálkozik később. Van e-mailem, vonalas telefonom, és sokat vagyok itthon. Amikor meg nem, akkor nem érek rá telefonálgatni.

Miklós alighanem indulhatna az „utolsó szabad ember” címért, ha lenne ilyen vetélkedés, és ha nem esne az ő nagy-nagy szabadságának olykor áldozatul a felesége, akit időnként kétségbeesetten hívnak a közös ismerőseik, ha éppen nem érik el Miklóst, pedig nagyon kellene.

A telefon csak látszólag szolgál minket önzetlenül – valójában önálló személyiséggé növi ki magát az életünkben, helyet követel, és egyre nélkülözhetetlenebbé teszi magát. Ha gyengék vagyunk, és kisebb-nagyobb előnyökért a telefonhalmozás bűnébe esünk, megnézhetjük magunkat, hová jutunk. Akárcsak Kubik Elvira szerkesztő, újságíró, pr-szakember, akinek volt egy alaptelefonja, aztán kapott egyet, majd még egyet, aztán még egyet…

A telefonhalmozó

– Ahogy a szerkesztés mellett több pr-munkám is lett, egyre nagyobb gond volt, hogy az egyes projektek telefonköltségeit hogyan számoljam el, mert mindig én jártam rosszul. Erre találtuk azt a megoldást, hogy a hosszú távú munkákhoz kaptam egy-egy telefont. Ez elmondhatatlanul sok bonyodalmat okoz. Vegyük például a tárolást! Egy ilyen életformát élő nő táskájában biztosan van sminkkészlet, edzőcipő, néhány újság, estefelé már tej, kenyér – ezek közt négy fekete telefont megtalálni lehetetlenség. Erre a „nagy táskában kis táska” megoldást találtam ki, amivel tovább nehezítettem a dolgomat. Eleve sosem tudtam, az én telefonom csörög-e, mert nem ismertem meg a csengőhangot. Ezért beállítottam a gyári alaphangot, amit nagyon sokan használnak, ettől aztán minden telefoncsörgésre azt hiszem, az enyém szól. Persze mire megtalálom azt, amelyik csörög, addigra a hívó biztosan leteszi a telefont, akkor hívhatom vissza. Az még rosszabb, amikor tárgyaláson ülök, és megszólal egy telefon. Elkezdek zavartan kotorászni, kipakolom mind a négy telefont, majd megállapítom leizzadva, hogy nem is az enyém csörög. Az estém egy merő stressz, hogy vajon melyik telefonom készül lemerülni, melyiket kell töltőre tenni. Arról már ne is beszéljünk, hogyan viselkedik egy nő négy telefonnal, hogy ne nézzék munka- vagy technikamániásnak, illetve ne gondolják, hogy az egyikkel biztos a száját rúzsozza.

Iszonyatos fejtörést okoz, ha valakit fel kell hívnom, hogy kitaláljam, melyik telefonomba mentettem el a számát. Az elraktározandó telefonszámok köre napi tíz-tizenöttel bővül, az külön stratégia, melyiket, hova és milyen néven mentsem el, hogy majd emlékezzem is rá. A legtöbb számot – mintegy 2500-at – az alaptelefonomban tárolom, de az egyes projektekhez tartozó személyekét már nem feltétlenül. Mivel azt a legalább húszas listát is az alaptelefonomban tárolom, amelyről aznap semmiképpen sem szabad elfelejtkeznem, ez a legnagyobb kincsem, minden titkom, imáim tárhelye. Úgy kezelem, mint a krónikus beteg a gyógyszerét. Az alaptelefonomban őrzöm a PIN kódokat is, így aztán az fölér egy természeti katasztrófával, ha az lemerül, vagy netán „meghal”. Ez utóbbi is megtörtént egyszer, három napig magába zárt minden információt, amitől az életem függött. Aztán szerencsére visszahozták ezeket valahogy a memóriájából, azóta időnként megkérem Nándit, a férjemet, segítsen mindent lementeni. Szóval próbálom kezelni a helyzetet, de látom, hogy komplett hülyének néznek ezzel a négy telefonnal.

dr. Kovács Réka: Néhány éve elképzel- hetetlen, hogy egy orvos ne legyen közvetlenül és azonnal elérhető.

Köldökzsinóron

Van még néhány szakma, amelyben foglalkozási ártalom az örökké bekapcsolt telefon: dr. Kovács Réka nem engedheti meg magának, hogy ne fogadjon hívást, a Madarász Utcai Gyermekkórházban ugyanis néhány éve elképzelhetetlen, hogy egy orvos ne legyen közvetlenül és azonnal elérhető. Ma már nincs hosszas telefonos üldözés, várakoztatás, „jaj, épp most ment át a koraszülött osztályra”, sem „vizit van, kérem, hívja később” kezdetű elutasítás, ha a kórház központi számán keresnek egy orvost. A portás beüti a megfelelő kódot, és az orvos zsebében csörög a mobiltelefon, akkor is, ha az illető éppen a Balatonban ül. Ez különösen akkor jött jól, amikor egy kis betege anyukája hívta Kovács doktornőt, hogy mit tegyen, mert a kislány rosszul lett, miközben a kötelező védőoltást adták be neki.

Az orvos zsebében megcsörrenő telefon értelmezhetetlenné teszi a munka és a magánélet közti határvonalat: ha éppen randevúra indulna, de rátelefonálnak, hogy ugyan menne még vissza, mert az egyik csecsemő belázasodott, mit is tehetne, mint hogy türelmet kér a rá váró férfiembertől. Aki megvárja, az jól vette az első akadályt. Aki nem… nos, hát a telefon szűrőnek sem utolsó.

Kóruspróbán hard rock

Hogy még mire jó? A fiatalok végtelen találékonysága megszámlálhatatlan kiegészítő tulajdonsággal ruházta fel. A legjobb bosszantó eszköz például – bevethető tanárok és társak ellen egyaránt. A tizenhárom éves Mórocz Luca éppen biológiadolgozatot írt, amikor a közvetlen közelében felcsendült az „úszik egy kis svábbogár” kezdetű nóta. Alig tudta a kuncogást visszafojtani, amikor rémülten észrevette, hogy a saját telefonja zengi éppen világgá a strófa utolsó sorát: „szegény kicsi svábbogár, meg fogsz dögleni!” Holtsápadtan kapcsolta ki, de a tanár szerencsére jót mulatott, ahelyett, hogy botrányt csapott volna.

Mórocz Luca: “Kikapcsolni sosem szoktam, és ez néha az iskolán kívül is kényelmetlen helyzeteket teremt. Például, amikor anya elfelejti, hogy kó- ruspróbán vagyok, és egyszer csak megszólal a hard rock.

– Azóta a zsebemben hordom a telefont, és nem hagyom a padon szünetben, mert sosem tudhatom, mit állítanak át rajta éppen az osztálytársaim. Kikapcsolni sosem szoktam, és ez néha az iskolán kívül is kényelmetlen helyzeteket teremt. Például, amikor anya elfelejti, hogy kóruspróbán vagyok, és egyszer csak megszólal a hard rock. Próbálok vigyázni a telefonomra, ennek ellenére a húgommal együtt már hét készüléket használtunk el négy év alatt. Egyet anya mosott ki, egyet a színházi kabátomban hagytam, és egy év múlva került elő, addigra lefagyott. A húgom egyet a busz ülésén hagyott, szerencsére, aki megtalálta, fölhívta az „apa” elnevezésű telefonszámot, úgyhogy azt visszakaptuk.

A fiatalok szeretik testre szabni, olykor a hangulataikhoz igazítani a mobiltelefonjukat. Luca gyakran cseréli a háttérszínt, külön csengőhangon szólalnak meg a családtagok, és egy másikon a barátai.

Ha figyelmesen, kívül-belül tanulmányozunk egy telefont, többnyire alapból megmondjuk, nő vagy férfi-e a tulajdonosa. Az már nehezíti az azonosítást, amikor a tulajdonos láthatóan férfi, a telefon viszont maga a Nő.

Most Naomival járok…

– Niki volt az első. Utána jött Nórika, aztán a külföldiek: Nancy, Natasa és Natalie. Most pedig Naomi!

A tizenhat éves nem a barátnőit sorolja, hanem a telefonjait. A nevek női jellege az érzelmi hőfokra utal, az N betű pedig a típusra, „amitől soha nem válnék meg!”Az első mobil az apjától levetett, öreg darab volt, a legújabb csoda viszont olyan modern, hogy a szülők használni sem tudnák. Bezzeg ő…

– Ebben van az órarendem, a naplóm, az összes kedvenc zeném, nyolcvan kép a kishúgomról – minden nap másik a háttérképem -, és a kedvenc sorozatomból is mindig rátöltök epizódokat. Lefényképeztem vele a HÉV- és buszmenetrendet, az is rajta van, és puskázni is ezzel tudok, mert képes word dokumentumot feldolgozni. Tudok vele ingyen netezni wifin, és óra alatt bluetoth-on küldözgetünk üzeneteket. Ja, és persze telefonszámok…

A kamasz a Nőket nemes egyszerűséggel vízbe fojtja. Nikit beleejtette a fürdőkádba, Natasával a Dunában, Natalie-val pedig a tengerben fürdött meg. (Az anyja megfogadta, hogy ezentúl bevarrja a fürdőnadrágok zsebeit!)

– Amikor Natalie tönkrement a sós víztől, előtte éppen a barátnőmnek írtam a hajóról, hogy „Sztem, nagy vihar készülődik!” Utána ugye öt nap némaság, mert fejből nem tudtam a számát, és a megmentett SIM-kártya valamiért csak a régi információkat őrizte meg. „Sztem”, aggódott…

Házasságtörés élő adásban

Igen, mi, nők, aggódunk. Mindig, de ha szerelmesek vagyunk, akkor különösen. Mert abban az egyben biztosak vagyunk, hogy nem azért nem hív, mert vízbe ejtette a telefonját, szegény, hanem, mert eszébe sem jut, hogy a világon vagyunk. Ott terpeszkedik az elátkozott készülék, karnyújtásnyira, még a vécére is magunkkal visszük, de meg nem szólalna. Ha mégis, akkor biztos, hogy a húsz éve nem látott, külföldre szakadt osztálytársnőnk hív fel, akinek örülnünk kéne. „Nem, nem zavarsz drágám, de jó, hogy hívsz, csak tudod, most nagyon fontos telefont várok, ne haragudj, majd hívlak, csao…!” Bumm!

Nem hív az elvetemült. Ha viszont igen, az meg még gyanúsabb. Akkor nyilván csak a gyanakvásunkat próbálja elaltatni, miközben rosszban sántikál. És hát olykor tényleg…

Az elektromos termékek forgalmazásával foglalkozó menedzser, Márton, tipikus, elfoglalt üzletember. Túl az ötvenen, őszülő halántékkal, huncut tekintettel, rohanó tempóban él. Szüksége van a hajtásra, hiszen két éve másodszor is családot alapított, amit valójában a mobiltelefonjának köszönhet.

– A legnagyobb rosszindulattal sem mondhatnám magam rutintalan fickónak, hosszú évek alatt hozzászoktam a mobilhoz, a markomhoz nőtt, szerettem, ismertem minden funkcióját. Élveztem, hogy bárkit, bárhonnan elérek. Még a tantuszos, félrekapcsolós telefonok korszakában születtem, az információs káoszban, amikor ráadásul még sejteni lehetett, hogy ha valaki diszkréten beleszuszog a vonalba, az csak egy orrsövényferdüléssel rendelkező titkos ügynök lehet – nevet viccén Márton. – Fiatalon nősültem, nagyobbik lányom már családanya volt, amikor megtörtént a baj. Baj? Most már nem így látom, de ne rohanjunk előre! Szóval megvolt mindenem, család, ház, kocsi, nyaraló. Elégedettnek érezhettem volna magam, csak hát közeledett az a bizonyos ötvenedik év, amikor a férfiak hajlandóságot éreznek házon kívüli kapcsolatra. Én is így voltam ezzel, szeretőm lett, egy fiatal, lányom korú lány. A kapcsolat mélyült, hetente háromszor találkoztunk. Nóra egy nap azzal állt elő, lakást kapott a szüleitől, menjek, nézzem meg, van ott valami elektromos bütykölnivaló. Rohantam a megadott címre. A lépcsőházból hazaszóltam a feleségemnek, még van munkám, tíz előtt ne várjon, és az ingem zsebébe dugtam a mobilt. Vad csókok, némi udvarlás, aztán csicseregve kicseréltem két villanykapcsolót, majd esztelen szeretkezésbe kezdtünk. Gyanútlanul mentem haza. A feleségem a nappaliban ült, szikrát szórt a szeme, és szó szerint kezdte visszamondani, amit hallott. „Jó közvetítés volt, hála a mobilodnak! Ki innen!” – ezzel fejezte be. Albérlet, válás, házasságkötés, és most itt vagyok két, fél éves ikerfiúval, és Nórával. A boldogságomat az újrahívó gombnak köszönhetem.

Lényünk meghosszabbítása a telefon

Nem ez az első házasság, ami romba dőlt egy mobiltelefon miatt. De ahány asztalon felejtett készülékbe éjszaka bepittyenő esemes okozott már válást, annyiszor állapíthatnánk meg: nem is volt az annyira fatális véletlen. Ha a lélek titkon lebukni vágyik, bekapcsolva és őrizetlen marad a telefon. Nincsenek véletlenek, a telefon is csak minket szolgál. Jól szolgál, de meg is fizetjük az árát.

– Önmagában a tény, hogy a telefon velünk van, biztonságérzetet kelt: elérhetnek, és én is el tudok érni bárkit – mondja Sinkovics Andrea klinikai szakpszichológus. – Ismerek nem egy nőt, aki, ha olyan környéken van, ahol veszélyben érzi magát, előveszi a telefonját, demonstrálva, hogy bármikor kérhet segítséget. Engem ez a megkapaszkodás ősi ösztönére emlékeztet. „Életmentő” telefonos története egyébként valószínűleg mindenkinek van, nekem is: egyszer egy üzletközpont vécéjébe szorultam be, és voltam kénytelen telefonos segítséget kérni, és várni a hős szabadítóra, a férjemre, hogy végre rám törje az ajtót.

Nem vagyok éppen telefonfüggő, de amikor nyáron Spanyolországban ellopták a mobilomat, szembesültem azzal, hogy mi mindent ruháztam át rá. Önmagunk meghosszabbításaként használjuk, és különös élmény az átadott feladatokat visszavenni tőle. Telefon nélkül össze kell hangolódni, körültekintően egyeztetni, kicsit gondolkodni a másik fejével, és bízni szeretteink és a magunk találékonyságában.

Első este furcsa érzésem volt, attól féltem, hogy valamiről esetleg lemaradok. El kellett telnie egy napnak, mire elkezdtem élvezni az igazi szabadságot, és azt, hogy most nem jön be más a valóságomba, csak amit én beengedek. Megérkeztem a jelenbe. A gondok akkor jelentkeztek, amikor hazaérkeztem, és rájöttem, hogy a férjem telefonszámán kívül senkiét nem tudom fejből. Viszont jó szelekció is egy ilyen eset: eltűnnek az életedből a múmiák, a muzeális telefonszámokkal együtt.

Telefonos visszaélés

– A kapcsolat olyan alapigénye az embernek, mint az evés, a levegő vagy az alvás – folytatja a pszichológus. – Sokan, ha történik velük valami, azonnal telefonálnak, és elmondják valakinek. Ez talán csökkenti az élmény saját feldolgozásának intenzitását, de jól levezeti a feszültséget. Nincs vele semmi gond. De rengeteg előnye mellett vannak veszélyei is a mobilozásnak. A szilveszteri nagy esemesdömping engem mindig elgondolkodtat: azt jelenti, hogy az éjfél előtti perceket valamiféle köztes létben töltjük: kicsit jelen is vagyunk, de csak féltudatossággal, hiszen esemest írunk és olvasunk. Olyan ez, mint amikor állandóan fényképezzük a valóságot, magunk és a környezetünk közé beteszünk egy szűrőt: tartósítjuk, ahelyett, hogy átélnénk. Föláldozzuk a kapcsolatért a pillanatot. Veszélyes is lehet beszorulni ebbe a köztes létbe. A legjobb példa erre a vezetés közben való mobilozás. A legtöbb baleset nem akkor történik, amikor telefonálsz, hanem amikor leteszed a telefont, és megindul a mentális feldolgozása annak, ami a megelőző pillanatokban történt.

A mobiltelefon olyan, mint egy kódrendszer, amellyel olvasni tudnak benned. És ezt persze te is tudod, használod is. Jó játék!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Pokorny Lia: Már gyerekként is bohócnak készültem » • D. Tóth Kriszta: Rosszullét, pánik » • 3 csupa csokis recept » • Meryl Streep: Anyám utált főzni! » • Olyan vagyok, mint mindenki más, csak ballal fogok kezet » • Lelkünk titkai: Milyen nő az, akit a férfiak szépnek tartanak? »