 |
| Karsai Mónika ma gyógyító masszázsközpontot vezet |
Kicsinyke budai lakásába invitál. A nappaliban összetekeri a tatamit, aztán kilépünk az erkélyre, ahonnan felülről lehet látni a várost. Ez adja a mindennapi örömöt, ez a látvány, a szabadság érzése. A falon mutatja a fotót, amelyen Mamival van lefényképezve, thai mesterével, ő az, akit lila szájával és ráncos arcával boszorkánynak látott kezdetben… A konyhában zöldségek, a thai vacsora alapanyagai színesednek, mellette sok-sok kókuszdióból készült konyhai eszköz, egy másik világ kellékei – tárgyak, amelyek őrzik az utat, amit meg kellett tennie, hogy érettebben jusson vissza oda, ahonnan elindult.
– Korábban tanultam képzőművészetet, gasztronómiai újságírást Rómában, érdekelt az ezotéria, az irodalom, a zene, mindig aszerint, hogy éppen ki volt mellettem, milyen fiúhoz tartoztam – meséli. – Ilyenkor teljesen azzá lettem, akivel vagyok, feladtam az egyéniségemet, és azzal kezdtem el foglalkozni, amivel ő. Voltam fodrászmodell is, szerettek, mert azt mondták, olyan sokféle tudok lenni, mint egy kaméleon. Ha másféle parókát tettek rám, megváltoztatták a hajam színét, a frizurám, másféle ember lettem. Aztán megismerkedtem valakivel, egy intelligens, kedves, jól nevelt fiúval, és én tudtam, hogy vele fogok kimenni Thaiföldre. Már korábban is készültem, csak valahogy mindig elmaradt. Sőt, mintha egész addigi életemben erre készültem volna.
Valamikor régen pszichológus vagy nővérke szerettem volna lenni, már akkor is az munkált bennem, hogy segítsek az embereken. De a szüleim ellenezték az elképzelésem. A nagymamám más volt, ő őrizte a hagyományokat, prizniccel vitte le a lázam, gyógyteákkal itatott, ha beteg voltam, és fadeszkára fektetett éjszaka, hogy egyenes legyen a gerincem. Bár sokáig vele éltem, mégsem voltam képes kimutatni a szeretetem. Eltoltam a kezét, ha megsimogatta a hajam. Aztán egy nap arra mentem haza, hogy meghalt, hogy nincs többé. És ez olyan veszteség volt, hogy majdnem utána mentem, mert azt éreztem, elvesztettem valakit, aki fontos volt, és akinek már soha nem mutathatom ki a szeretetemet. Aztán jött ez a fiú, akivel már egy éve voltunk együtt, és aki tudta, hogy néhány hétre nem érdemes kimenni Thaiföldre. Vettünk egy féléves repülőjegyet, és azt gondoltuk, maradunk, amíg jól érezzük magunkat. Én azzal a feltétellel mentem, hogy minden nap megmasszíroz valaki…
„Ez a boszorkány hozzám ne érjen!”
– Egy varázslatos kis szigetre, Koh Phanganra érkeztünk meg. Sokáig úgy tűnt, ez a Paradicsom. A szigeten töltött első hajnalon a barátom felébresztett, hogy talált nekem valakit, aki majd megmasszíroz. Nagyon korán volt, mérges voltam és mikor megláttam ezt az idős, ráncos, lila szájú asszonyt, majdnem elzavartam, hogy ez a boszorkány hozzám ne érjen. De akkor már egy órája alkudoztak, és nem mondhattam, hogy nem. Ő lett a Mami. Éreztem a belőle áradó szeretetet, csak abból, ahogy megfogott. Karmikus találkozás volt. Neki a fia halt meg, nekem a nagymamám, egymásban találtuk meg, akit korábban elvesztettünk. Azóta is kijárok hozzá, mert tudom, hogy addig kell vele lennem, amíg lehet.
 |
| Mamival Koh Phanganon |
De nem csak ő volt a mesterem. Elkeveredtem egy nők kezében lévő szerzetesrendbe is, és jelentkeztem egy tíznapos, bentlakásos buddhista Vipassana meditációra. A barátom nem örült, de én ragaszkodtam a döntésemhez. Befizettem a kauciót, és elkezdődött az az elvonulás, amely megváltoztatta az életem. Kicsiny fa barakkokban laktunk, hajnalban keltünk, nem volt semmilyen civilizációs eszköz, csak egy-egy kanál, villa, tányér, pohár, és a kijelölt helyünk volt a miénk. Nem volt szabad beszélni és egymásra nézni, és megölni egyetlen állatot sem. Még a trópusi rovarokat, a szúnyogokat sem, amelyek olykor ellepték a testünket. Az első két nap borzasztóan éreztem magam, sokat szenvedtem, főleg a saját gondolataimtól. Csak a kaució tartott vissza, hogy otthagyjam… Aztán volt egy furcsa testen kívüli élményem, és elkezdtem apróságokra figyelni. Például a bogarakra, akik felmentek a fára meghalni. Mire letelt a tíz nap, már csak a furcsa vázuk maradt a fa törzsén. Delente, pihenőidőben a hegy tetejére, a kolostor kilátójára másztam, és felülről láttam a szeretett sziget életét, ki jön, ki megy, melyik nap hol van parti, és közben gyakran néztem arrafelé is, ahol a Mami lakott. Amikor véget ért az elvonulás, alig bírtam újra megszólalni. Átrendeződött bennem valami. Már tudtam, az az igazi boldogság, ha azt csináljuk, amit szeretünk, és azzal vagyunk, akit szeretünk. Rengeteget sírtam, akkor is, ha bánat ért, és akkor is, ha öröm. A barátom úgy hitte, megbolondultam, kérte, hogy jöjjünk haza…
„A néni integetett nekem a „béna” kezével”
 |
| A sziget legrégebbi temploma (Wat Phu Khao Noi) előtt |
– Itthon masszírozni kezdtem. A barátom nem akarta, hogy az intenzíven masszírozzak, hogy haldoklók között legyek, mert látta, hogy ez mennyi energiámba kerül. De ez számomra furcsa misszió volt. Egyszer elhívtak egy fiúhoz, aki koponyaalapi töréssel feküdt kómában, mozdulatlanul, lélegeztető gépre kötve. Megmasszíroztam, akkor még nem tudtam elmondani, mi baja van a fiúnak, és hogy én mit is csináltam, mert ők csak latinul értettek, és én nem tudtam latinul. De azért azt mondták, hogy jöjjek megint, mert a fiú felébredt a kómából… Amikor teljesen felépült, addig még soha nem érzett boldogságot, örömöt éltem át. Aztán egyszer elhívtak egy idős nénihez is, aki agyvérzést kapott, frissen volt lebénulva. Masszázs közben éreztem, hogy szívja-szívja belőlem az energiát. Nagyon elfáradtam a végére, de amikor elmentem, a néni integetett nekem a „béna” kezével. Aznap már nem mentem haza a barátomhoz. Egy barátnőmnél aludtam, és összegeztem az életemet. Felmértem, ki vagyok, ki lehetek, ki van mellettem, ellenem, mit kezdhetek ezután magammal. Sokak szemében gyönyörű, gazdag életem volt, biztos jövővel, csak épp nem találtam benne a helyem. Otthon már nem fértem el a rengeteg ruhámtól, a cipőimtől, és már tudtam, hogy nem ezek tesznek boldoggá. Egy igazi gyógyító thaimasszázs-központ volt az álmom. Ahová a betegek is elmehetnek, és ahonnan mindenki mosollyal az arcán távozik. Ahogy átgondoltam a lehetőségeimet, megtaláltam azokat is, akik segíthetnek ebben. Mert a tudatunkkal képesek vagyunk teremteni, ha még teszünk is érte, akkor nincs lehetetlen. Elengedtem a múltamat, kockáztattam, mert már hittem abban, hogy egyszer mindent visszakapunk vagy megkapunk, ami jár nekünk. És lett masszázsközpont! Az idén hároméves, és világszerte felfigyeltek ránk. Ma már a tanítványaim is gyógyítanak.
Büszke vagyok arra, hogy a thaiok úgy hiszik, előző életemben közéjük tartoztam, közülük is vannak tanítványaim. És tényleg visszakaptam azt, ami igazán az enyém, még a kilátást is, a végtelen szabadság érzésével. Mert addig kerestem, amíg meg nem találtam ezt a kis lakást, ahonnan újra felülről láthatom egész Budapestet, úgy, ahogyan régen Koh Phangant, ezt a kicsi thai szigetet.
Még több az e heti Nők Lapjából:
