A könyvkiadó két kiváló munkatársa cinkosan összemosolygott. Aztán egyikük megszólalt: „Arra gondoltunk, hogy nem lenne-e kedved megírni a Lolával az élet folytatását? Úgy szeretik az olvasók…” Azt a mindenit. Hát ez jólesett. De legalábbis megsimogatta az önérzetemet. Mert ha egy kiadó azt kéri, hogy adj uram Isten, de azonnal írj folytatást az alig egy évvel azelőtt megjelent könyvedhez, hát az minden, csak nem negatív kritika. Az azt jelenti, hogy tetszik, amit csinálsz, hogy bízunk benned, és csak így tovább. Még 300 oldalt. Most. Ha lehet, holnapra. De tegnapra még jobb lenne.
Hogy mondja meg az ember a kiadójának, hogy nem, nem szeretné megírni a könyve folytatását? Még nem. De talán soha. Mert a Lolával az élet könyv úgy volt jó, ahogy volt. Vártátok, vártam, dédelgettem sokáig, nem sürgettem, hagytam természetes úton világra jönni. Gyertyafény és kellemes muzsikaszó mellett. Otthon. És akkor most azonnal essek teherbe újra? De hiszen alig épültem föl az első „gyerekem” születéséből. Hiszen alig babusgattam, alig élveztük egymás társaságát – ő meg én. Lassan muszáj volt megszólalnom, mert a két lelkes szempár egyre türelmetlenebbül meredt rám. „Nem, azt hiszem, még nem állok készen a folytatására. És talán az olvasók sem. Azt szeretném, ha a második részt ugyanannyira várnánk, mint az elsőt vártuk. Ha ugyanolyan odafigyeléssel, ugyanolyan szeretettel készülne, háborítatlanul…” Már nyitották is a szájukat, hogy de hát… de én rendületlenül folytattam. „Van egy jobb ötletem.” És mesélni kezdtem nekik arról, amit tulajdonképpen én is akkor fogalmaztam meg először hangosan. Egy álomról, ami réges-régen ott volt, valahol megbújva az agyam egy eldugott szegletében. De addig soha nem merészkedett elő onnan. Meséltem nekik egy mesekönyvről, amelyben szavak és képek szorosan összetartoznak, incselkednek, játszanak egymással. Egy kötetről, amely visszaadja az óvodás gyerekek lenyűgöző, izgalmas, őszinte és néha meglepő világát. A két borító közé csomagolt csodavilágról, amelyet egy négyéves, cserfes kislány kalandjain keresztül fedezünk föl. „Meséljen most Lola”, mondtam nekik egyre lelkesebben. „Mert a világ sokkal-sokkal szebb úgy, ahogy ő látja!” Kint volt. És milyen jólesett! Azonnal összeállt a kép. Behunytam a szemem, és láttam magam előtt Lola meséit. A Lolameséket. Hiszen néhányszor, a Nők Lapja hasábjain már kipróbáltam, milyen belebújni a saját lányom bőrébe. Milyen az, ha a történetet ő mondja el. Így született meg például az esküvőnk meséje, bő két évvel ezelőtt. Ezekre a cikkekre rendre nagyon jó reakciók érkeztek, úgy tűnt, hogy az olvasók is szeretik Lolát olvasni, „hallani”. Nekem pedig fantasztikus utazás volt a gyerekem világába tett kirándulás. A kiadósok reakciója rántott vissza az óbudai kávéillatba. „Tetszik. Szuper. Csináljuk. És tudod, mi lenne igazán nagyszerű? Ha az egyik meséből rajzfilmet is készítenénk, amit hozzácsomagolunk majd a könyvhöz DVD-n. Így a gyerekek olvashatják és nézhetik Lolát – akár egyszerre.” Pont. A terv megszületett. A terv jó volt. A terv lelkesített mindannyiunkat.
Az nem volt kérdés, hogy Lola világát azzal a Faltisz Alexandrával teremtjük meg, aki Lolát már az első könyvben és a magazin oldalain is megálmodta. Szaszával mára remek csapatot alkotunk, igazi alkotópárossá értünk, olyan kreatív társakká, akik félszavakból is megértik egymást. Én úgy írok, hogy szinte látom, mit fog rajzolni, ő pedig úgy rajzol, hogy szinte végig sem kell olvasnia a mondatot. Elkezdődött a munka, és nem volt megállás. Azt hamar eldöntöttük, hogy a Lolamesékből nemcsak egyetlen könyv születik majd, hanem egy sorozat. Egy sorozat, kötetenként három-három mesével, amelyek közül egy-egy kiválasztott darabból rajzfilm is készül. Igen ám, de ki fogja készíteni a rajzfilmet? Kié lesz az utolsó, még üresen maradt hely a mozaikban? „Hát majd a Cinemon!” vágta rá Gabi, a kiadó vezetője. „Cinnamon? Mint fahéj?” – bámultam rá. Járatlan voltam a filmes animáció világában, de azt nem gondoltam, hogy ennyire… „Dehogy. Cinemon, mint filmstúdió. Fiatal, tehetséges csapat, korábban is dolgoztunk velük, szerintem tetszeni fog nekik az ötlet.” Forogni kezdett velem a világ. Eljöttem kávézni Gabiékkal Óbudára így, február derekán, és hazamegyek egy őszi mesekönyv és rajzfilm (!) tervével.
 |
| Alexandra vázlatai a mesefilmhez |
Még aznap este nekiültem. Megvártam, hogy elcsendesedjen a ház, aztán Lola és Alex ritmikus szuszogására kinyitottam a csapot a fejemben. Kitaláltam és összeírtam háromkönyvnyi, vagyis kilencmesényi anyagot vázlatosan. Az nem volt kérdés, hogy melyik történetből készül majd az első rajzfilm – és mi lesz az első kötet címadó meséje. Paracsidom kertészet. Így, Lolásan, mint: paracsidom. Néhány hónappal azelőtt elültettünk egy maréknyi paradicsom vetőmagot, harmadik emeleti lakásunkban. Beletelt vagy fél évbe, mire lett belőle valami. Gondolhatjátok, mi kérdésmennyiséget zúdított ránk a gyerek, mire leszedhette a hat, azaz hat szem minibogyót, ami nőtt rajta. Szóval az első mese témája adott volt: Mi történik a maggal, ha elültetjük? Miért kell rá várni? Aztán jött a többi is: Miért dolgoznak a felnőttek? Mitől tart örökké a barátság? Miért beszélnek sokféle nyelvet az emberek? Miért nem mindenhol a Jézuska hozza az ajándékot? És a többi, és a többi…
Sok-sok ember összehangolt munkája kellett ahhoz, hogy ezekből az (khm…) ötlet vetőmagokból valódi mesekönyv és igazi rajzfilm legyen. De megcsináltuk. Munkánk gyümölcse – dacolva hideggel, esővel, széllel, faggyal – november harmadikára megérik. A jövő héten újra jövök, és elmesélem, hogyan is készült el a rajzfilm, hogyan állt össze a Lolamesék világa, és milyen volt magunkat először egy grafikusművész szemén kereszül látni. Szóval, folyt. köv.
