Kedves Soma!
Huszonhárom éves nő vagyok, a párom huszonhat éves. Négy éve vagyunk együtt szinte tökéletes boldogságban, másfél éve megkérte a kezemet, szóval lassan az esküvőt tervezzük. Egy éve együtt is élünk. Már sokkal hamarabb szerettünk volna összeköltözni, de más-más városba kötött minket a munkánk. Végül feladtam az állásomat, és odaköltöztem a páromhoz egy kisvárosba. (Ő van magasabb beosztásban, több fizetéssel. Neki karrierje van, nekem pedig csak munkám volt.)
Ez a párkapcsolatunk szempontjából nagyon jó döntés volt, viszont azóta sem sikerült új állást találnom. Így a párom fizetéséből és az én negyedannyi munkanélküli-segélyemből élünk albérletben. A páromnak ezenkívül még az autó- és a diákhitelét is törlesztenie kell. Így viszont elég szűkösen jövünk ki a pénzünkből, ami nem is lenne gond, hiszen szeretjük egymást, a többi meg majd kialakul. A problémám viszont az, hogy a párom már nagyon szeretne gyereket. Minden hónapban abban reménykedik, hogy hátha nem jön meg a mensesem, és végre apuka lehet. Ezzel nekem sem lenne semmi gondom, hiszen a kapcsolatunk biztos alapokon áll, és én sem szeretném már tovább halogatni. Viszont ilyen labilis anyagi körülmények közé egyszerűen felelőtlenségnek tartanám a gyerekvállalást. A párom szerint viszont ha arra várok, hogy minden körülmény megfeleljen (saját lakás, hitelmentesség, félretett pénz), akkor sosem lesz gyerekem. Ő viszont már két évet sem hajlandó várni. Persze elhagyni nem akar csak azért, hogy valakitől gyereke legyen, engem akar mindenképpen rávenni a gyerekvállalásra.
Kinek van igaza? Vállaljak gyereket úgy, hogy semmilyen (saját) anyagi biztonságot, hátteret nem tudunk nyújtani sem magunknak, sem a születendő babánknak? Vagy nyomjam el a vágyaimat, hagyjam a páromat is szenvedni, ki tudja, meddig? Hiszen semmilyen biztosíték nincs arra, hogy néhány éven belül jobb anyagi helyzetbe kerülünk, pláne így a gazdasági válság közepén. Ő azzal érvel, hogy a szüleink majd segítenek, de hát hogyan válhatna belőlünk felelősségteljes szülő, ha a saját szüleinkre vagyunk utalva?
Válaszodat előre is köszönöm!
Egy elkeseredett lány
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves dilemmázó leány!
Van egy ilyen mondás: ahova az Isten bárányt ad, oda legelőt is. Vagyis lehet, hogy éppen a kis jövevény generál majd nagyobb anyagi biztonságot? Az én apukám nem sokkal azután kapott a tsz-től (ahol agrármérnökként dolgozott) egy tágas szolgálati lakást, miután én és az öcsém megszülettünk. Egy szülőnek igen nagy inspiráció a gyermek. Sok olyan történetet tudok, ahol a „legelő” a baba után jött a szülők életébe. Viszont abban igazad van, hogy felelősségteljesebb az, ha ebben a kérdésben az ember tudatos. Nyilván sokkal jobb lenne, ha szülés után még kaphatnád a gyest vagy a gyedet.
A párod nagyon türelmetlen, hogy ő már két évet sem hajlandó várni. Vajon mi lehet ennek a nagy türelmetlenségnek az oka? Vajon mit érezhet, miről késik le azzal, ha – mondjuk – huszonnyolc évesen lesz apa? Hiszen még akkor is nagyon fiatal. (Nem beszélve rólad, még akkor is csak huszonöt leszel.) És egyáltalán mit jelent az, hogy nem hajlandó várni? Akkor mit fog csinálni, ha te még előtte munkát, egzisztenciát szeretnél magadnak (magatoknak) kiépíteni? Ez olyan, mint egy érzelmi zsarolás. Nem tudhatom, milyen lehet a párod, de felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mennyire tiszteli a másik ember döntését, autonómiáját, illetve mennyire ragaszkodik minden áron a saját elképzeléseihez. Mennyire hoztok közös életetek meghatározó pontjaiban demokratikus döntéseket, illetve mennyire dominál az ő akarata? Mennyire éli meg a teremtő férfienergiáit a munkájában, és egyáltalán mi mindent képzel el arról, amit neki majd az apává válás adhat? Az biztos, hogy egy kapcsolatnak igen nagy próbatétele az, ha a feleknek nincs saját életterük, és ha másoktól (akár szülők) függnek. Rengeteg anyatársam életében – és a sajátomban is – azt is megtapasztaltam, hogy az anyaság megélése mellett a teljes élethez nagyon fontos, hogy a nőnek is legyen szeretett munkája, hivatása. Persze az ember sok mindent megélhet a hobbijában is, de akinek se hivatása, se hobbija nincs, annak az életében előbb-utóbb valamiféle gond üti fel a fejét.
Mivel egy felnőtt embernek magának kell döntenie az életéről, én így nyilván nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, vagy mit ne, inkább további kérdéseket tennék fel neked, amelyeknek a magadban való őszinte megválaszolása remélhetőleg közelebb fog hozni a döntésedhez (hiszen egy gyermek létéről legvégső esetben mindig az anya dönt). Mennyire vágysz lényed legmélyéből arra, hogy mielőbb felvállald ezt a felelősségteljes szolgálatot? (Merthogy az anyaság – főleg az első jó néhány év – folyamatos szolgálat.) Mennyire vagy egyenrangú a kapcsolatban, egyáltalán mennyire vagy befolyásolható, illetve önálló? Mennyire vagy az élet bármely területén asszertív, azaz önérdek-érvényesítő? A hivatásoddal, munkáddal kapcsolatban van konkrét elképzelésed, vágyad, jövőképed? Mennyire függsz másoktól? Mennyire váltál le a szüleidről? Az anyaság megélése mellett mi az, ami számodra az áhított, teljes élet megéléséhez kell? Mennyire jellemző rád, hogy alárendeled magad mások elképzelésének?
Nos, kezdj el magaddal mélyen és őszintén elbeszélgetni, hiszen minden kérdésedre ott van a válasz belül. Csendesülj el időnként, igyekezz kizárni mindenféle hatást, félelmet, rábeszélést, meggyőzést, és merd, tudd meghallani, amire a válasz lelked mélyén már most ott van! Próbálj türelmet gyakorolni magaddal szemben is, hiszen nem véletlenül mondják a bölcsek, hogy az úton két nagy ellenség van: a türelmetlenség és a félelem. Az igaz választ csakis ezek nélkül kaphatod meg. Ennek az elérésében sok minden segíthet, hogy neked mire van szükséged, csakis te tudhatod (meditáció, jóga, a természetben való egyedüllét, kineziológiai oldás, családállítás). Ha egy életen át más mondja meg neked, hogy mit kell csinálni, sosem leszel felnőtt ember, legfeljebb nagykorú.
Minden jót:
Soma Mamagésa
