Ha valamikor valakinek az az ötlete támadna, hogy mentőkutyásokról készítene játékfilmet, biztosan jól járna, ha kölcsönvehetné a fenti jelenetet Eged Zsófi életéből. Egyrészt, mert igaz, másrészt nagyszerűen példázza, miért mondjuk néha emberekről, hogy erre született. Zsófi néhány hete érkezett haza a földrengés sújtotta Indonéziából, ahol kutyájával, Morrisszal dolgoztak.
Kilencéves kora óta ismerem, mindkettőnk szülei Teheránban dolgoztak, együtt gyerekeskedtünk. Akkorra ugyan már letett eredeti elképzeléséről, és nem kutyaként akarta leélni az életét, de a szobája továbbra is sokat sejtetett: a falakat újságokból kivágott kuvaszok, rotweilerek, német juhászok és dán dogok képeivel tapétázta be, ahelyett, hogy – miként az osztálytársai – Axl Rose-t vagy Johnny Deppet nézte volna esténként, lefekvés előtt. Azt hiszem, akkoriban már nemcsak bátyja, Marci, de még én, „Marci haverja az iskolából” is sejtettük, ez a lány nem fogja csak úgy kinőni a négylábúak iránti rajongását.
Amikor Zsófi megkapta élete első kutyáját, mindenki számára egyértelművé vált, hogy az eddig „dilinek” és „mániának” aposztrofált érzés igazából elhivatottság. A fiatal nővé érett lány nemcsak szerette az ebeket, de egyre jobban értett is hozzájuk. Letette a kutyakiképző vizsgát, és ma már másoknak segít a kutyanevelésben. Emellett önkéntes mentőkutyás. És világbajnok.
– Hú, ez olyan bulvárosan felfújt. Különben is, nem én vagyok világbajnok, hanem a csapatunk! Ez nagyon fontos! – igazít helyre mindjárt a legelején, miközben arról beszélek, hogyan szeretném a cikkben jellemezni. Pedig azt hittem, ha én nem is, az előtte levő tiramisu csak enyhíti majd a szigorúságát… – Ti újságírók mindig tévútra viszitek az embereket. Az olvasóitok azt hiszik, magányos hősök vagyunk a kutyáinkkal, akik nekilódulnak, és mindenkit megmentenek…
– Miért, nem?
– Dehogy, a történet ennél sokkal földhözragadtabb. Mi, kutyamentők, a kutyáinkat arra képezzük, hogy felismerjék az emberszagot. Akkor hívnak minket, amikor emberek tűnnek el. „Eltűnnek”, vagy romok alá szorulnak. Ilyenkor összegyűlik a csapat, kijelöljük az átfésülendő területet, csatárláncba állunk, és az ebekkel az egészet átkutatjuk töviről hegyire. Van úgy, hogy a négylábúak találják meg, akit keresünk, van úgy, hogy mi. De nem is az a lényeges, hogy éppen melyik kutya vagy melyik önkéntes lel rá az erdőben eltűnt kislányra vagy a földrengés által betemetett öregemberre, az kizárólag a véletlen műve. Ezért fontos, hogy később az egész csapat arassa le a babérokat.
– Legutóbb Indonéziában jártatok…
– Ez volt az első külföldi bevetésem. Régi vágyam vált vele valóra. Igazából, amikor hét és fél évvel ezelőtt belekezdtem a mentőkutyázásba, ez motivált. Segíteni ott, ahol katasztrófa történt. Életet kutatni a romok alatt… Emlékszel, mennyi szörnyűség volt Iránban, amikor együtt gyerekeskedtünk? Árvíz, földrengés, háború…
– Halványan. Rám nem volt nagy hatással. Inkább gitároztunk, a bátyád meg én…
– Hát, engem jobban megérintett…
– Indonéziában találtatok túlélőket? – kérdezem vagy fél perc csönd után.
– Nem. Sajnos nem.
– Ez csalódás?
– Annyira nem. – Ismét fél perc csönd. – Elvégeztük a ránk bízott feladatot, sikeresen átkutattuk a területet. Segítettünk, és ez a lényeg.
– És most hogyan tovább? Hiszen teljesült a célod.
– Újra meg újra szeretném átélni! Jaj, ez most olyan rosszul hangzik, mintha azt akarnám mondani, hogy bárcsak újra lenne földrengés, de hidd el, nem erről van szó, mert, tudod, földrengés mindig van, a lényeg, hogy mehessünk segíteni! Érted?!
– Persze. Addig meg maradnak az erdőkutatások és a világbajnokságok. Tényleg, lehet ezt sportként kezeli?
– Van, aki így tesz, de bevallom, én nem. Na jó, azért az, hogy tizenhárom ország közül idén a mi csapatunk lett a legjobb… az jó érzés… – végre mosolyog, kár, hogy épp most nyeli le az utolsó falat tiramisut. Már nem is csodálkozom, amikor felugrik, elnézést kér, ad egy puszit, és otthagy a pláza közepén. Tudom, hogy kutyázni megy. Kislányként is mindig ezt csinálta.
