Ízelítőül négy levélrészlet (finomítás nélkül):
1. „Egyetértek Anonimmal, én sem akarok gyereket. Felesleges nyűg. Az ember élhetne boldogan, kettesben a párjával, és akkor jön az a zavaró tényező. A munkáról, a karrierről nem is beszélve… Semmi szeretnivaló nincs a gyerekekben, csak undorodni lehet tőlük. Megmondom őszintén: ha Anonimnak nem lenne párja, és nekem se lenne kedvesem, habozás nélkül felajánlanám neki a szerelmemet, mert én olyan nőt keresek, aki utálja a kölyköket. Nem ő a selejtes, hanem azok, akik gyerekre vágynak.”
Egy férfiolvasójuk
2. „Kedves Ildikó, szeretem a válaszait, de most nem tetszett a megbocsátó hangneme… Hallott már ön a gyermektelenségi adóról? Okos dolog volt. Elérték vele, hogy nagyon sokan szüljenek. Aki nem hiszi, nézze meg az 1949 és 1956 közötti statisztikákat, és vesse össze a mai adatokkal! Az utóbbi években is voltak hasonló kezdeményezések, de egy kormány sem volt elég bátor. Én azt mondom: aki egészségügyi okok miatt gyermektelen, az ne legyen adóköteles, de aki csak önző, az fizessen!”
Egy olvasó, aki egykor fizetett gyermektelenségi adót
3. „Boldog házasságban élek, sok a barátom, rengeteget utazom, imádom a munkámat, színes és tartalmas az életem, de nem akarok szülni. Soha nem akartam. És nagyon elegem van azokból a gyerekes ismerősökből, akik szerint azért van két kutyám meg egy macskám, mert ők pótolják számomra a gyereket. Nem igaz. Azért vannak állataim, mert szeretem az állatokat. Amúgy senkinek sincs köze ahhoz, hogy szülök vagy sem… Csak azért tesznek rám megjegyzéseket, mert halálosan irigylik, hogy szabad vagyok, és bejárhatom a világot.”
Diana, túl a harminchaton
4. „Kedves Ildikó, örülök, hogy nem győzködte a levélíróját. Aki nem élte át, és nem is kíváncsi arra a csodára, amit egy gyerek jelent, annak úgy kell… Én sikeres vagyok a munkámban, jó a házasságom, de még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor három hónappal ezelőtt, egy nehéz szülés után kézbe kaptam a kisfiamat. Soha! Biztos vagyok abban, hogy a gyerek életem legjobb döntése volt, bárhogy alakul később a sorsom…”
Egy debreceni közgazdász-anyuka
Arany pillanatok
– Elolvastuk a levelek jó részét, és nekem feltűnt, hogy majd’ minden levélíród egy ember döntéseként beszél a gyerekvállalásról, miközben normális esetben az egy pár (leendő anya és apa) döntése – mondja Baktay Zelka. – Azaz már az indulás pillanatában egy emberre – a nőre – nehezedik a felelősség, miközben az a jó, ha a családot a „párkapcsolati boltív” tartja. Férj-feleség, férfi-nő, anya-apa. Ha a két pillér nem egyformán erős, és a súly – a felelősség, a gondoskodás – nem oszlik meg arányosan, akkor az építmény megroggyan.
– És sok anya szinte légüres térbe kerül a kisgyermekével! – folyatja Baktay Miklós. – A férj reggel elmegy, késő este megjön, hajtja a pénzt, közben az anya megállás nélkül robotol otthon. Jó lenne végre őszintén beszélni arról, hogy egy-két pici gyerekkel otthon lenni, nem csak gyönyörűség. Hanem kőkemény, gyakran monoton munka. Nekünk is van két kicsi gyerekünk, és többször előfordult, hogy egyedül voltam velük otthon. Hát… Megállás nélkül dolgoztam, mégsem tudtam úrrá lenni az általuk teremtett rendetlenség meg a háztartás felett. Terapeutaként is ezerszer tapasztaltuk: ha egy pár nem készül fel arra, hogy a gyerek érkezése óriási életformaváltással jár, akkor az édesanya számára elviselhetetlen robottá válhat az otthonlét. Ha közben azt is érzi, hogy az eddigi élete megszakadt – a munkahelyén már nem számolnak vele, a gyerektelen kortársai sorra elhúznak mellette -, akkor rosszkedvű lesz. Amit a férje nehezen visel el. És előáll(hat) az a tipikus helyzet, hogy férfi kezd kikacsintgatni a kapcsolatból…
– Ha a harmincnégy éves levélíróm csupa ilyen példát látott maga körül (és jót nem…), akkor logikus a döntése: köszöni, ebből ő nem kér…
– Amennyiben azt akarnánk sugallni, hogy csak a gyerekesek lehetnek boldogok, akkor nem mondanánk igazat, hiszen ez azt jelentené, hogy nekünk is végünk lenne, amikor a gyerekeink kirepülnek – mondja Miklós. – Ám, ha nem hívnánk fel a figyelmet arra, hogy a gyerekkel kapcsolatos rengeteg teendő-gond ellenére csodálatosak a vele (velük) töltött „arany pillanatok”, akkor is csak a felét mondanánk el az igazságnak. Azok az arany pillanatok, amikor nagyon jó együtt. Amikor átvillan rajtunk, hogy csoda a gyerekünk léte. Megérinthet ez egy közös vacsorán, egy családi kiránduláson, de akkor is, amikor zuhogó esőben ballagsz (nem sietsz!) a fiaddal-lányoddal az iskola felé. Minden szülő ismeri ezt a semmihez sem hasonlítható érzést…
– Ám nem kell megijednünk attól az érzéstől sem, amikor megőrjít a saját gyerekünk – veszi át a szót Zelka. – Ez is természetes, nem érdemes letagadni… Sőt, akkor is lehetünk jó szülők, ha néha irigykedve gondolunk arra, hogy milyen kényelmes élete van, mondjuk, egy gyerektelen kolléganőnek.
A szülői minta
– Most szakítsuk meg egy pillanatra a beszélgetést egy levélrészlettel! Huszonhat éves írója nem foglalt állást, inkább a félelmeinek adott hangot. „Nekem tetszenek a kisbabák az utcán, de nem vágyom arra, hogy anyuka legyek. Mert láttam, hogyan élt anyu mellettünk. Tanult velünk, különórákra cipelt minket, szülői értekezletekre rohant, főzött, takarított, olyan volt, mint egy szolga, a napi nyolcórás munkája mellett. Kell ez nekem?”
– E levél pontosan tükrözi, hogy nagyon nehéz a mai huszonéveseknek, harmincasoknak – jelenti ki Zelka. – A többségük azt szűrte le a gyerekkori élményeiből, hogy a szülő (elsősorban az anya) szolga. Cseléd. Nem lehet saját élete, legfeljebb rengeteg munkája és kötelessége. Logikusan alakult ki bennük: felnőni ugyan jó – függetlenség, önállóság -, de a sok áldozattal járó szülői szerepet nagyon meg kell fontolni.
– A gyereket középpontba állító családmodell az utóbbi ötven évre jellemző – veszi át a szót Miklós. – Korábban (évezredeken át) a gyerek része volt a nagycsaládnak. Nemcsak szülők, nagyszülők, de rengeteg rokon is körülvette. És neki alkalmazkodnia(!) kellett a családi közösséghez! Nem ő volt a központ. Persze a nagy családi közösségeknek és ennek az egészséges légkörnek már híre-hamva sem volt a hetvenes-nyolcvanas években, amikor világra jöttek azok, akik ma szülőkorúak. Amúgy már az ő szüleik is kevesebb gyerekre vállalkoztak, mint a korábbi generációk (ezen csak a gyes 1967-es bevezetése lódított egy kicsit – a szerk.). A mai ötvenesek-hatvanasok általában egyet (kettőt?) kívántak felnevelni, neki akartak mindent megadni.
Megoldások
– Sok csalódástól kímélik meg magukat azok, akik alaposan felkészülnek az utód érkezésére, például jó előre felmérik a családjaikat és a baráti körüket – állítja Zelka. – Van-e a közelükben gyerekszerető-segítőkész nagymama, nagypapa, rokon vagy barát? Ha akad, akkor van remény arra, hogy ne csak szülők legyenek, hanem megmaradjanak egymást szerető szülőpárnak, férfinak és nőnek. Ha nincs segítség, akkor bizony áldozni kell arra, hogy találjanak (gondos válogatás után) egy olyan bébiszittert, segítőt, aki hadra fogható. Azt is tudatosan lehet (szerintünk: kell!) kialakítani, hogy a háztartás ne kösse le az anya minden szabad percét. Veszünk egy mosogatógépet… Drága? De mennyivel drágább az az idő, amit a gyerekeinknek háttal, mosogatással töltünk!
– Nem titok, hogy mi a jövedelmünk jelentős részét arra költjük, hogy legyen egy házvezetőnőnk-mindenesünk – folytatja Miklós. – Ő teszi lehetővé, hogy elmélyülten dolgozhassunk, könyveket írjunk.
– Lepasszoljátok a gyerekeket, gondolják most sokan.
– Ne legyünk álszentek! A gondoskodásnak vannak üresjáratai is. Ha például nekem kell elvinnem a gyereket az iskolából egy különórára – megszakítom a munkámat, rohanok, feszült vagyok -, vezetem az autót, ha a fiam hozzám szól, nem tudok érdemben válaszolni… Ez mindkettőnknek rossz! Tehát megfizetek valakit, aki ezt elvégzi helyettem, és este vacsora közben nyugodtan-békésen beszélgetek a gyerekeimmel.
– Akinek nincs pénze?
– Az szervez – vágják rá egyszerre. – Barátokat, barátnőket, anyut, aput, dédit… Mert a szülőnek is kell néha az egyedüllét, kell, hogy megmaradjon a munkája, hivatása, és nagyon fontos, hogy anya és apa időnként kettesben legyen. Egyszóval rengeteg örömet találhatunk a gyerekeinkben, de arra nagyon kell vigyáznunk, hogy a szeretetünk ne jelentsen fenntartás nélküli szolgálatot!
Várom hozzászólásaitokat az i.vkulcsar@sanomabp.hu címen!
További cikkek az e heti Nők Lapjából:
