Aktuális

Láthatatlan társadalom: Mindenképpen át akarok jutni a falakon!

Amikor először láttam Juhász Tamást, kisgyerekként görkorcsolyázni tanult a Margitszigeten. Már akkor sem látott, csak fényeket, árnyékokat és színfoltokat. De mindent nagyon akart, amit egy vaknak – állítólag – nem lehet.

Tamás zenét szerez, szöveget ír, zenekara van. Muzsikus lesz, ha mégsem, akkor zenetörténész. A zene és a történelem azirány, annyi bizonyos
Tamás zenét szerez, szöveget ír,
zenekara van. Muzsikus lesz, ha
mégsem, akkor zenetörténész. A zene
és a történelem az irány, annyi bizonyos.

– Tomi? – szólok rá a térdére hajolva alvó fiúra a buszmegállóban.

Nem téveszthettem el Juhász Tamást – fehér botja, mint egy kitűzött jelzőkaró mellette ágaskodik. „Kicsit elaludtam”, szabadkozik. „Éjjel-nappal próbálunk most a zenekarommal”. Föláll, és magától értetődő természetességgel megfogja a vállamat: „Mehetünk!”

A hirtelen rám szakadt felelősség súlya alatt egyszeriben tele lesz ellenségekkel az addig veszélytelennek tűnő utca: tátongó útsebekkel, alattomos kiszögellésekkel, erőszakosan tülekedő emberekkel. Két zöld derékmagasságban végződő zöld karó közé úgy ékelődött be egy minibusz, a fél orrát előrenyomva, hogy alig marad hely mellette, egészen a Múzeumkert kerítéséig kell oldalaznunk. Vajon hány ütközéssel, botladozással jut át itt egy vak ember, ha nincs kísérője? Tamás a főpolgármestert emlegeti nem éppen dicsérően, aki a zöld karókkal, a vakok legfőbb ellenségeivel teletűzdeltette a várost.

A vállamra finoman nehezedő kéz a legkisebb megtorpanásra, irányváltoztatásra is érzékenyen reagál. Jól haladunk.

„Kisfiam, nem látsz a szemedtől?!”

– Tényleg, azt egy ideje nem vettem elő – mondja, amikor a görkorcsolyázásra emlékeztetem. – De múlt télen például korcsolyáztam a barátnőmmel, tehát nem felejtettem el. Biciklizni jobban szeretek, a házunk belső udvarában szoktam körözni, mert ott jobban látom a fény-árnyék, a beton és a fű közti különbséget, és ismerem a terepet. Nem jó, ha sokat kihagyok, tavasszal is megjártam, mert időközben megváltozott a világ: megnőttek a kiálló ágak. Anyám figyelmeztetett, szépen ki is kerülgettem, de egyszer annyira kis ívben kanyarodtam, hogy lerepültem a bicikliről. Gyerekkoromban sokszor lejártam, és olykor elütöttem a kisgyerekeket. Akkor jött a fölháborodott anyuka: „kisfiam, nem látsz a szemedtől?!” És akkor mondtam: „nem, hát pont attól nem!”. Nem nagyon tudtak erre szegények mit mondani, és még ők kértek bocsánatot.

Hasznos az önirónia, ha valaki irtózik attól, hogy „leszegényvakozzák”, de könnyen visszájára fordul, amikor valóban segítségre volna szükség. Érzékeny arányokat kellene tartani, és ez a balanszírozás Tamásnak nem ment könnyen. Sok-sok konfliktussal éli az életét, mert ő folyton ki akar menni a napvilágra, neki aztán ne mondja meg senki, mi való egy vaknak és mi nem, majd ő eldönti!

– Alapvetően nem vagyok különösebben visszahúzódó típus. Azokkal pedig, akik bántanak, eléggé agresszív tudok lenni.

– Miért bántottak, a vakságod miatt?

– Az oviban igen. Később ez már inkább a szokásos fiúrivalizálással volt magyarázható, amelyben az én vakságomat nyilván ki lehetett használni.

Ovi után jártam két évet a Vakodába (Vakok Állami Intézete – a szerk.), és kicsit félve mentem vissza az integrált oktatásba, de azzal biztattak, hogy ebben a korban már benőtt a gyerekek feje lágya. Az első egy-két évben nem is volt különösebb konfliktusom. A családom önállóságra nevelt: nem akartak mindent a fenekem alá tolni, azt szerették volna, hogy én küzdjek ki magamnak mindent, amit csak tudok.

Mi az oka annak, hogy csak két évet jártál a Vakodába? Könnyebb lett volna az életed, ha nyolcadik végéig maradsz, nem?

– A Vakodában nyilván jobban tudták, mire van szükségem, hogyan kell engem kezelni, de sokszor több segítséget akartak adni, mint amire szükségem volt. Úgy kerültem ki onnan, hogy egy alapítványi iskola egyik tanára ismerte anyámat, és szólt, hogy jó lenne, ha odamennék. A Vakodában viszont azt mondták, hasznos lenne, ha még egy évet ott járnék. Végül így is történt. Egyértelmű, hogy mindenkinek integrációba kell kerülnie, hiszen a vakok iskolája csak nyolc osztályból áll. Egyébként is jobb a kihívásokkal minél korábban szembesülni.

Biciklizni kell, mert biciklizni jó. Akkor is, ha néha összetöri magát az ember. Az mindig benne van a pakliban.ű
Biciklizni kell, mert biciklizni jó. Akkor is, ha néha összetöri
magát az ember. Az mindig benne van a pakliban.

 

Az első egy-két év még viszonylag konfliktusmentes volt az integrációban. De aztán kiderült, hogy nem én leszek az a szerencsétlen flótás, akit mindenki bánt és megaláz, mert nem tűröm el. Elrejtették a tornacipőmet, kidobták a szemétbe, és jól szórakoztak azon, hogy nem találom. Nem állítom, hogy néha nem érdemeltem meg a bántást, de nem esett jól.

Tamás 11 éves kora óta gitározik. Látva, hogy otthon Beatlesre pengette a teniszütőt, amikor nagyobb lett, a szülei fogadtak mellé oktatót. Zenekara van, saját szerzeményekből épp összejött egy cédére való anyag. Történelem szakra jár az ELTÉ-re, esténként az msn-en lóg, csajozik, kocsmákba, moziba jár – úgy él, akár a többi huszonéves.

A genetikai hiba, meg a bónuszajándék

Azért a mozin fennakadok. Hogy is van ez? De elmagyarázza: egyrészt a dolby sorround technika csodákra képes, másrészt az ember elsősorban csajozni jár moziba, harmadrészt van fantázia is a világon.

– Vannak egyébként látásemlékeim. Egy-kétéves koromban még jól láttam, aztán fokozatosan romlott, és hivatalosan hatéves koromban mondták ki, hogy vak vagyok. Egymillió gyerekből egynél fordul elő ez a genetikai hiba: a szivárványhártya hiánya. Ehhez kaptam még bónuszajándékként a zöld hályogot. Lettek volna jobb ötleteim, például a lottó főnyereménynek jobban örültem volna. Nem emlékszem, hogyan tudtam meg, hogy vak vagyok, hiszen annyira természetes volt az állapotom. Akkor tudatosult, amikor az óvodából bejártunk a gyengén látók iskolájába felkészítésre és vizsgálatokra. Nem szokott a vakságom elkeseríteni. Nyilván egyszerűbb lenne az életem, ha látnék, de húszéves koromra, annyira megszoktam, hogy ha most jönne egy lehetőség, hogy lássak, nem is biztos, hogy akarnék. Megvannak a vakságnak a hátrányai és az előnyei is.

– Az előnyei?

– Persze, például ingyen utazom a BKV-n. És néha kapóra jön, ha az egyetemen szimpatikusabb vagyok valamelyik tanárnak, mint a többiek. Az egyetem már nagyon más világ, mert az ELTE látott már vakot, ellentétben a két liberálisságáról híres iskolával, ahová előtte jártam. Bár annyiból sokat köszönhetek nekik, hogy ha ők nincsenek, nem tanulom meg ilyen jól menedzselni magam. A kiközösítésemnek nem a vakságom, hanem a gondolkodásmódom és a jellemem volt az oka. A tanárokkal is voltak gondjaim. A magyar oktatási rendszerben a pedagógusokat nem képezik ki arra, hogyan kell fogyatékosokat integrálni. A Vakoda többször fölajánlotta, hogy kiküld utazó tanárt a suliba, ahová általánosba jártam. De az osztályfőnököm azt mondta, köszöni szépen, nem kell.

– Mit jelent az „utazó tanár”?

– A Vakodában tanít, és vannak még patronált külső diákjai, akikhez akkor jár ki, ha az iskola vagy a diák kéri. Olyankor beül néhány órára, megnézi, mi lehet a probléma, és tanácsokat ad. Ez voltaképpen a Vakodán belül kiépült integrációs központ szolgáltatása.

A fogyatékos gyerek lassítja az iskolai munkát

Az integráció annak könnyebb, aki nem az első fecske...Tamás korán akart szembenézni azzal, milyen vakon a látó társadalomban élni
Az integráció annak könnyebb, aki nem
az első fecske…Tamás korán akart
szembenézni azzal, milyen vakon a
látó társadalomban élni

Rögös az integráció útja, de Tamás egészen jól halad. Azzal nehéz mit kezdeni, amikor kimondatlan, föl nem vállalt előítéletekbe ütközik az ember.

– Például abban a gimnáziumban, ahová jártam, kivették az alapító okiratból azt a fél mondatot, hogy az iskola hivatalosan képes integrált oktatásra. Az egész arra ment ki, hogy míg az állami emelt normatívát rám kellett volna költeni, a tandíjam beolvadt volna a nagy közösbe. A hivatalos indoklás persze nem ez volt, hanem, hogy összeférhetetlen vagyok. Informálisan pedig eljutott hozzánk, hogy a szülők azt mondták, nem szeretnék olyan iskolába járatni a gyereküket, amelyben az oktatás azért halad lassabban, mert van egy fogyatékos gyerek az osztályban. Ez azért szép, mert ha az emelt kvótát arra költenék, amire szánja az állam, akkor a fogyatékos nem lassítaná az oktatást. Ráadásul a külön foglalkozás nem az órán történik, hanem tanítási időn kívül.

Csajozni apám tanított

– A beilleszkedési problémáidat kivel beszéled meg?

– Legtöbbször magamban intézem el, de persze a szüleim is sokat segítettek. Apámmal csak néhány éve van szorosabb kapcsolatom, amíg kicsik voltunk, nem nagyon tudott mit kezdeni velem és a nővéremmel, aztán meg már nem élt velünk. Úgyhogy inkább anyám foglalkozott velem. De aztán találtunk közös témákat: a történelmet és a csajozást. Amikor elkezdtek bennem dolgozni a hormonok, szükségem lett egy nőügyekben tapasztalt apukára. Sokat lehetett tanulni tőle ezen a téren is. Három komolyabb szerelmem volt, és egyik barátnőmnek sem volt gondja a vakságommal, teljesen természetesen kezelték.

– Mit tudsz te adni egy lánynak, aki választhatna látót is?

– Sok olyasmit tudok, amit a velem egykorú fiúk nem tudnak, de ez nem a vakság, hanem a neveltetésem miatt van. Anyám eléggé feminista gondolkodású nőszemély, és apám is nagyon oda tud figyelni a nőkre. Nálunk sem a párkapcsolat, sem a szexualitás nem volt tabu téma. Ebben nőttem föl, így engem sokszor jobban tud érdekelni a másik, mint ami velem történik. Nagyon naivan tudok szeretni, amikor szerelmes vagyok.

– Tudod magadról, hogy jóképű vagy?

– A lányoktól nem, de anyám szokta mondani. Eleinte borzasztó gátlásos voltam, de apám elmagyarázta, hogyan kell bánni a nőkkel. A látóknak sok olyan eszközük van, amivel jól lehet élni: nagyon fontosak a pillantások. Ez az eszközöm ugyan nincs meg, viszont tudom, hogyan lehet velük beszélgetni. És örököltem valamennyi humort – mindenkit meg tudok lepni azzal, hogy a vakságot poénra veszem.

– Van azért, amivel bele lehet gyalogolni a lelkedbe?

– Persze, de az nem a vakság. Mivel már nagyon régóta vagyok látó közegben, annyi formájával találkoztam már a kigúnyolásnak, hogy nem tudnak újat mondani. Már ismerem a módszereket, sőt, fel is használom, amikor például én kerülök konfliktusba vak társaimmal.

– Azt hinném, hogy a látók szándékosan nem gonoszkodnak.

– Csak ha konfliktus van. Jó taktika például, hogy miközben vita van, beszélsz, és közben észrevétlenül a másik mögé kerülsz. És amikor előrelendül, hogy elkapjon, akkor te már a háta mögött vagy, helyzeti előnyben. Ezt én is használom a vakok ellen.

– A fogyatékos szó téged nem bánt?

– Nem. Az jobban bánt, hogy mi van a másik oldalon. „Nem fogyatékos?” – az olyan béna. „Ép?” Kikérem magamnak, mert én is ép vagyok. „Egészséges?” Én is az vagyok, hiszen a fogyatékosság nem betegség, hanem állapot. Én vak vagyok, és óhatatlanul falakba ütközöm. De mindenképpen át akarok jutni a falakon.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése