Képes vagy változtatni? – A Münchhausen-effektus

„Nem kell engem sajnálni”

Szabó András 13 éves, vak énekes

Szabó András tizenhárom éves. Ösztönös tehetségű énekes. Bemutatkozó albuma platinalemez, időtlen slágerek elevenednek meg lebilincselő hangján. A lemez címe Dalokban élnek a fények, s ez mintha utalna Andris sajátos, személyes viszonyára, amely őt a hangok világához fűzi. Andris ugyanis vak. Csornán figyelt fel rá az Omega zenekar alapítója, Benkő László, a Ki mit tud? helyi fordulóján, amelyet a fiú fölényesen megnyert. Budapesten, az új lemezt bemutató koncertje előtt találkoztunk vele és szüleivel.

– Gondoltuk, ha már így szeret énekelni, legalább legyen sikerélménye. Ezért nevezte be az anyja – kezdi a fiú édesapja, Szabó Róbert. – Nem reméltünk ilyen eredményeket. Most meg nem győzzük cipelni szerte az országban, úgy imádják. Szerencsére nem hagyja magát elkapatni. Eléggé korlátozottak egy világtalan gyerek lehetőségei, reménykedünk, hogy így több út nyílhat meg előtte.

– Nem izgulok fellépés előtt – mondja Andris. – Illetve csak addig tart, amíg fel nem megyek a színpadra, ott erős és magabiztos leszek. Amikor Benkő László először hallgatott meg, nagyon izgultam. Úgy tett, mintha nem volna bent a stúdióban, de én éreztem, hogy a közelben van, és engem hallgat. Egyszer csak megálltam az egyik dal után, és rákérdeztem: „Laci bácsi megjött már?”

– Abszolút hallása van – szól közbe az édesanyja, Szabó Róbertné. – Kiskorában is úgy volt, hogy hallott egy dallamot, és már dúdolta is. Andris folyton szórakoztat bennünket valamivel, ha nem énekel, akkor mesél, csak úgy dőlnek belőle a népmesék. Hangoskönyveket szoktam venni neki, azokat sokszor hallgatja. Tavaly megnyert egy országos mesemondó versenyt, úgyhogy az új cédéjén már mesét is mond.

– Magamtól soha nem mertem volna jelentkezni egyetlen tehetségkutatóra sem, anyukám beszélt rá. Addig csak otthon énekelgettem. Annyi szép kazettám van, főként tánc- meg popzenék. Máté Péter, Ihász Gábor, Omega, de szinte minden zenét szeretek. Az iskolában néhányan azzal szekálnak, hogy csak azért lettem sikeres, mert vak vagyok, és mert az emberek sajnálnak. Nem kell engem sajnálni! A szüleim szeretnek, jól érzem magam. Zenei gimnáziumba szeretnék menni. Nagy álmom a basszusgitár, de Laci bácsi azt mondja, előbb billentyűs hangszeren kellene megtanulnom, amin megszólalnak a harmóniák. De aztán jöhet a basszusgitár!

Soha nem akarom abbahagyni a zenélést. A zenében élek, enélkül üres lenne a világ. A nagybátyám tanított énekelni, és ma is inkább a felnőttekkel érzem jól magam. Játszom ugyan néha a gyerekekkel, fogócskázunk, meg ilyenek; szoktak kiabálni, hogy tudjam, merre vannak, de azért számomra a zenehallgatásnál és az éneklésnél nincs szebb dolog. Folyton motoszkál a fejemben egy-egy dallam, mostanában próbálkozom zeneszerzéssel is. Hallottam, hogy Mozart már négyévesen írt egy szimfóniát. Talán még én sem késtem le semmiről.

Felépült végre a házunk!

Csizmarik Éva ápolónő

Építkezés válság idején? Ki kellene húzni egy évet fedél nélkül, mert az albérletre szánt pénzt épp a válság viszi el? Nincs egyéb, mint bérelni egy lakókocsit, és tizenkét hónapon át, víz, fűtés és mindenféle egyéb komfort nélkül, gumicsizmában taposni a sarat, míg végre áll a ház. Ki csinálná ezt végig zokszó nélkül? Csizmarik Éva és párja a példa, hogy akadnak ilyenek. Lapzártakor talán már be is költöztek az új házukba. Számukra ez jelenti a sikert.

– Tudod, hogy kell mikrohullámú sütőben rántottát készíteni? Én azt is megtanultam! – kezd bele a történetükbe Csizmarik Éva. – Budapest belvárosában laktunk, de a ház felújításra szorult volna, két kutyánk is van, úgyhogy inkább az építkezés mellett döntöttünk, és vettünk egy telket Pátyon. A gyerekeim már kirepültek, néhány éve az új párommal élek, gondoltam, miért ne kezdhetnénk valahol máshol elölről? El is adtuk a lakásunkat, csak aztán kezdett el főni a fejünk, hogy akkor most hol lakjunk, amíg felépül a házunk? Az albérlet arcátlanul drága volt, aztán felmerült, hogy talán konténerben kihúzhatnánk, de nem kaptunk engedélyt a felállítására. Maradt a lakókocsi. Takaros, szó se róla, csak télen iszonyú hideg van benne – kivéve, ha ónos eső esik, mert az ráfagy, és akkor odabent felmelegszik a levegő –, folyton a kutyákkal melengettem magam az ágyban. A víz nincs bevezetve, a telken lévő betonpincébe jártunk le mosdani. Hát, azt nem kívánom senkinek, a gumicsizmában fürdést. Akadtak kétségbeesett pillanatok, amikor azt éreztem, nem bírom tovább, de összeszorítottam a fogam, és tovább csináltam. Én voltam az építésfelelős, a párom meg bejárt a városba dolgozni. Eleinte féltem, hogy a munkások meg a kivitelező egy nőt nem fognak elfogadni, nem hallgatnak majd rám. Nem így lett. Rájöttem, hogy csakis magunkat hibáztathatjuk, ha alárendelt helyzetbe kerülünk a férfiakkal szemben. Én inkább megküzdöttem. Ott kellett lennie időben az építőanyagnak, mindent megszerveztem, megtanultam még alkudni is. Így lassan sikerült kivívnom a munkások elismerését. Szerencsére jó szakembereket fogtam ki, kiváló kivitelezőt, tervezőt. Együtt bográcsoztunk, beszélgettünk, szinte csapattá kovácsolódtunk, mire befejeződött az építkezés. Utólag nem adnám semmiért ezt a megpróbáló esztendőt. Karácsonykor meghívom az egész nagy családot, hogy együtt élvezzék velünk a munkánk gyümölcsét!

Végre nőnek érzem magam!

Faragó Melinda asztrológus

A csillagjós is ember. Faragó Melinda asztrológus hiába értett a csillagok nyelvén, s mondta meg magabiztosan másnak, hogy mit kellene tennie, önmaga elkövette az összes tipikus hibát, amit csak nőként egy házasságban el lehet. Kezdjük az elején! Férjhez ment, szült két gyönyörű gyermeket, nevelgette őket pontosan, szépen. Nem is hibádzott semmi, ha csak az nem, hogy közben teljesen elfelejtkezett a mellette élő férfiról és a saját boldogságáról is. Felelős ember lévén, önként magára vállalt minden otthoni gondot, a férj mehetett vadászni, ő nagyvonalúan búcsút intett, és beletemetkezett a munkába. Hiába mondták a barátnői: „Melinda, azt már tudjuk, hogy nagyon okos vagy, de mikor fogsz érezni is?” Egy katasztrófának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy felébredjen a tetszhalott állapotból. A baj egy telefonhívás képében köszöntött rá. Felvette a férje mobilját – különben nem volt szokása –, és egy női hang szólt bele. Melinda lázasan elkezdett esemesek után nyomozni. Meg is találta a bizonyítékot: a férjének van valakije.

Kiborulással kezdődött, aztán, ahogy lenni szokott, folytatódott a házasság megmentésére tett kísérletekkel. Egyik sem lett sikeres, a férj végül elköltözött. Melinda terápiára járt, próbálta magát a hajánál fogva kiráncigálni a gödörből, mígnem egy kliense azt mondta neki: „Szerintem magának jót tenne egy-két randevú. Sokat kell tanulnia még nőként.” Az asszony szót fogadott, és regisztrálta magát néhány internetes társkereső oldalon. Sorra jöttek a felajánlkozások, csupa hízelgő, elismerő bók. Melinda önbizalma izmosodni kezdett. A randevúk nagyjából úgy zajlottak – mondja utólag, nevetve –, mint a Kilenc és fél randi című filmben. Nyílt lapokkal játszott, a férfiaknak ez tetszett is, és Melinda egyre magabiztosabb lett. Nagy felismerések voltak ezek! Volt szerető, ágyas, szerelmes az önkívületig, majd iszonyúan csalódott. Megismerte a szégyenérzetet, a bujaságot és a felhőkig repítő szenvedélyt. Ám a valódi, mély emberi kapcsolatot csak akkor találta meg, amikor valóban nyitottá vált rá. Ma már tudja, hogy a fájdalmat nem lehet megspórolni. „Amíg nem fáj, addig nem is élsz!” – mondogatja magának. És kijelenti, nem bánt meg semmit, sőt! Soha nem érezte még magát ilyen jól a bőrében, mint most. Negyvenhat évesen érzi magát végre igazi nőnek. Szeretik, és viszontszeret. „Egyetlen dolgunk van – írja Szenvedélyek forró ketrece című könyvében, amelyben felismeréseit gyűjtötte össze –, jól érezni magunkat egy férfi oldalán. Ez az egyetlen módja, hogy boldoggá tegyük.”

A siker íze Fejős Éva Sikeres emberért nem kellett a szomszédba mennünk, történetesen akad egy karnyújtásnyira is. Fejős Éva kolléganőnket másfél évvel ezelőtt kapta szárnyára a siker, és repíti immár ötödik regénye és a százezredik eladott példány felé. A bestsellerlisták vezetőjét legutóbbi, Eper reggelire című, most megjelenő kötete kapcsán faggattuk. – Mindig érdekelt, milyen, ha valaki a könyvesbolt ajtajában a saját regényeiből rakott gúlába ütközik? – Furcsa. Amikor még friss a könyv, be sem merek menni a könyvesboltokba, múltkor egy ismerősömet kértem meg, hogy vegyen meg nekem valamit. Nem a köteteim zavarnak, vagy a plakátok, hanem attól tartok, hogy az olvasók felismernek. – Olvasótalálkozókra azért jársz? – Nincs rá túl sok időm. Nem mondom, hogy nem hízeleg, ha az emberek gratulálnak, és egyre többen veszik meg a könyveimet, de ilyenkor engem már nem az a regény izgat, amelyik éppen megjelent, hanem a másik, amelyik ott készülődik bennem. Számomra ugyanis nem az jelenti a sikert, hogy olvassák a könyveimet, hanem az, amikor írom. – Hova rohansz? Nem is érsz rá kiélvezni a sikert. Két év alatt négy regényed jelent meg! – Ebben igazad van, folyton futok, visz a lábam előre. Magam se hittem, hogy az írás szenvedéllyé válhat, de be kell látnom, hogy már függő vagyok. Most például akadt egy szabad hétvégém, kijött az Eper reggelire, elégedetten lóbálhattam volna a lábamat, de éreztem, hogy nem megy: mi a csuda hiányozhat már megint, hiszen most olyan jó lehetne minden? Hát az írás hiányzott, úgyhogy el is kezdtem a következő regényemet. – Hogy kezdődik az ilyesmi? – Úgy indul, hogy először kitalálom az alaphelyzetet – aztán a történet már „önmagát írja”. Az első könyvemnél, a Bangkok, tranzitnál például adott volt a helyszín, a város. Sokat jártam ott, és mindig jól éreztem magam. Tudtam, hogy Thaiföldön mindenkivel történik valami, spirituálisan vagy másképp, már csak a karaktereket kellett kitalálnom. Először novellafüzérnek indult, csak később kerekedett regény belőle. A Hotel Balit már eleve annak szántam, szerintem jobban is sikerült, a visszajelzések szerint az olvasók is azt szerették a legjobban. Talán azért is, mert van benne egy erős szerelmi szál, és a szereplők is közelebb álltak hozzám. – Ennek a folytatása az Eper reggelire? – Igen. Az olvasók nyomására kezdtem el folytatni a történetet, de persze közben beleszerettem. El sem tudod képzelni, milyen az, amikor már az utolsó harmadánál vagy a könyvnek, nem tudsz se enni, se aludni, amíg meg nem tudod, aznap éjjel hogyan bonyolódnak a szálak. Fülig vagy endorfinnal, ahhoz tudnám hasonlítani, mikor egy film a legizgalmasabb részéhez ér. Egy kicsit olyan, mintha nem is te lennél: regényt írsz! – Nagy álmodozó vagy te, Évi! – Nem is tagadom. Néha eszembe jut az a nyolcéves kislány, aki a fürdőkádban interjút adott a frissen megjelent regényéről a hollywoodi riportereknek. Az is én voltam, ez is. – Csak az hibádzik, hogy én nem a lehetőségek hazájából érkeztem. – Sebaj. Én már tudom, hogy lehetetlenek itt sincsenek. Amit az ember nagyon szeretne, azt eléri.  – Kinek-minek köszönöd a sikert? – Magamnak, a szeretteimnek, az olvasóknak. Valaki, egy szakmabeli azt mondta, az a „titkom”, hogy nem érdekelnek az elvárások. Belülről, a lelkemből írok, a saját szórakoztatásomra. Annak persze örülök, ha később az olvasók is velem játszanak, együtt szárnyalnak velem, az általam teremtett fantáziavilágba. – Akkor az újságírásnak lassan befellegzik… – Eszem ágában sincs itt hagyni a Nők Lapját. Kell, hogy valami a valósághoz kössön, különben végképp elrepülnék!