Gyerek a dobozban

Mónika: „Mi már csak így vállalnánk!”

Költözés kisgyerekkel. Dupla maraton negyven fokban, hegynek fel, túlsúlyos, edzetlen versenyzők számára – talán így tudnám szemléltetni mindazoknak, akiknek még nem volt benne részük. Így látom, pedig lassan egy éve fogtunk hozzá, ellenben még mindig nem értünk a végére!

A karácsony előtti héten érkeztünk meg az új lakásba – új építésű házba, új bútorokkal, kívánságunk szerint. Szóval minden együtt, hogy elégedettek legyünk. Na jó, majdnem minden. Mert amikor a szenteste előtti éjszaka még egy bevásárlóközpontban kerestünk kétségbeesetten tányérokat a férjemmel, hogy legalább anyáinknak meg tudjunk teríteni, azt hittem, ez a mélypont. Tévedtem. Húsvétkor az egyik hálószobában még mindig kicsomagolatlan könyves dobozok között bukdácsoltunk, úgyhogy rájöttem, mindig van lejjebb…

S amíg addig a karácsony előtti hétig eljutottunk! Régi lakásunkat jó áron, időben sikerült eladtuk, aminek a recessziótól sújtva illik örülni. Örültünk is. Ám mint utóbb kiderült, túlságosan is időben történt meg az adásvétel – új lakásunk még nem készült el, amikor a régit már el kellett hagynunk. Így egyszerre kétfelé csomagoltunk, dobozok, zacskók egy része az ideiglenes otthonunkba, másik része édesanyámhoz, aki befogadta betyárbútorunkat. S mindeközben az akkor még csupán kilenc hónapos Letícia? Mindvégig mellettünk volt. Ma már nem is értem, hogy az akkor még szigorú napirendünkbe hogyan fért bele ez a pluszfeladvánnyal nehezített összepakolás. Illetve tudom, sehogy. Így fordulhatott elő, hogy a megrendelt teherautó félig üresen indult el, egyszerűen nem voltunk készen. Hogy csecsemőnk megszokott környezetét ne dúljuk fel, egyetlen napot hagytunk a csomagolásra – ez azonban eltelt a könyvek szétválogatásával, mert nem bírtunk ellenállni a kísértésnek, s egy-egy régen látott darabba bele-beleolvastunk…

Kislányunk pedig segített: hol kicsempészte a már elcsomagolt ruhákat, hol egy üres dobozba csücsült bele komoly képpel. Szóval élvezte a rumli minden percét, különösen, amikor felbukkantak a hórukklegények, szájtátva követte őket (akkor még négykézláb), ahogyan ma is minden férfit, aki – akárcsak az édesapja – magasabb száznyolcvan centinél.

Leti valóban segített. Segített, hogy ne sajnáljuk magunkat, hogy nevessünk a legképtelenebb helyzeteken, s legfőképpen abban, hogy örüljünk mindennek, még a legváratlanabb helyről előkerülő fél pár cipőnek is…

Saci: „Tipli, anya, tipli!”

Az én drága Emberem meg leküldött minket a Balatonra. Egy nappal a várva várt hurcolkodás előtt… A költözködés logisztikája nála hobbiszámba megy, néhány huszárvágással megoldja a dolgot, ha kell – sőt, ha lehet –, egyedül. Egyik kezében a tévé, másikban a franciaágy. Akkor tizenöt hónapos Samum és én csak porszem voltunk a gépezetben – állítólag –, hát mennünk kellett. Samu még kirámolt egy-két emlékekkel zsúfolt dobozt búcsúzásképp, és magára rántotta a fikuszt. Hát így hagytam ott a régi otthont, a múltam a feje tetején, Samu meg az enyémen. Mégis, a szívem mélyén sima és boldog volt minden. Mert ott volt az a megdöbbentő és bivalyerős élmény, mikor először mutattuk meg gyerekünknek a leendő otthont. Ő belépett az ajtón, s eszeveszett örömtáncba kezdett a szobákon keresztül, ragyogott mindene.

Szóval, „meg lett mondva”: mire hazajövünk a Balatonról, Otthonra jövünk haza. Én csak a konyhára gondoltam, és a hős férjemre. Miként boldogulnak egymással: ő meg a derékszögű IKEA-konyha, a derékszögmentes lakásban. Óránkénti frissítésben jöttek a hírek, ki vezet éppen, a faliszekrények meg a vizesblokk, vagy ő. A „győzelem, minden haptákban” esemessel együtt megkaptuk a startengedélyt, Haza. A (gyönyörű) csatatéren, ami fontos – víz, villany, alapbútorok és egy csodás félkonyha –, megvolt. Nekem csak a mindent beterítő szögektől, csavaroktól rándult görcsbe a gyomrom, nem úgy, mint Samunak, aki ennél nagyobb gyönyörűséggel még nem találkozott. Szakszerű munkába kezdett velük. Minden lukba talált valami odaillőt. Fontos új szavakat is tanult, például azt, hogy „tipli”. A következő napok már gyengébb lábakon álltak. Apa visszament dolgozni, Samun pedig – kis fáziskéséssel – kitört a stressz… Szinte csak két dolgot csinált napokig: sírt, és kirámolta a szekrényekből, amit egy perccel azelőtt kidobozoltam. Volt, hogy ketten sírtunk, egyszerre. Aztán kisimult minden. Samu újra kedvére szerelt a már gyerekbiztosított lakásban, én pedig fejest ugrottam új hobbimba, a kényszeres suvickolásba, sőt, megsütöttem életem talán első olyan fogását, amelynek igazi neve van. Lasagne. Ezt teszi az első saját lakás, csoda-férjjel, csoda-gyerekkel…

Következő témánk két hét múlva: hogyan vészeljük át kicsivel és picivel a szezon betegségeit?