Virág csupa meglepetés. Belép a könyvesboltba – ő ajánlotta ezt a helyszínt -, erre én nyugodtan lenézek újra a bestsellerekre. Nem őt várom. Nem is tudom, kit, talán egy kihívó, festett szőke dívát, esetleg egy feketét, mindenesetre nem ezt a szolid, őzike tekintetű nőt. Ő rám csörög, én újra felnézek, és rájövök, hogy mégiscsak ő lehet az. A prostituált.
„Soha nem fogsz kelleni senkinek!”
 |
|
“Ez a kép volt fenn rólam az interneten. |
Már nem űzi az ipart, biztosít, amikor leülünk a sarokban teázni. Évekkel ezelőtt abbahagyta, most a három hónapos kisbabáját gondozza otthon. De sokat köszönhet azoknak a „sötét” esztendőknek. Mindenekelőtt a férjét, aki a kliense volt. Ha nem jelentkezik annak idején arra az erotikus újsághirdetésre, soha nem ismerik meg egymást…
– Mindenki azt hiszi, egy ilyen lépést kizárólag kétségbeesésében tesz meg az ember – vág bele kertelés nélkül a történetébe. – Engem azonban más motivált. Nem voltam ugyan könnyű helyzetben, hisz az első férjem elhagyott, két kisgyermeket neveltem egyedül, és néhány hónappal azelőtt megszűnt a munkahelyem is – titkárnő voltam egy cégnél -, mégse mondanám, hogy a pénzhiány volt az ok. Inkább valami számomra is meglepő kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam, ki vagyok, mit érek nőként, fogok-e vajon még kelleni valakinek. A normál életemben ezt nem sikerült kiderítenem. Szükségem volt egy álarcra. Talán azért, mert tele voltam frusztrációval. Nem hittem magamban. Csoda? Hiszen már az apámtól se kaptam szeretetet. Ivott, édesanyám egyedül nevelt minket. Sok nőiességet nem láttam tőle, éjt nappallá téve dolgozott, és egy életen át férfi nélkül maradt. Aztán jött az első házasságom. Tizenöt évesen, szinte gyerekfejjel ismertük meg egymást a férjemmel. Honnan tudhattuk volna még, kire van szükségünk valójában? Ennek ellenére az első tíz évben nem éreztem, hogy bármi baj lenne köztünk, de aztán Robi beleszeretett egy másik nőbe. Szörnyű igazságtalanságnak éreztem, volt ajtócsapkodás, veszekedés, minden. Végül elváltunk. Az utolsó mondatával még elátkozott: „Soha nem fogsz kelleni senkinek!”
– Lehet, hogy egy kicsit bosszút is akartál állni a férfiakon? – vetem közbe.
– Lehet – bólint, de nem szomorúan, inkább, mint aki tudja, mi mindent vitt végbe ahhoz, hogy most ilyen kiegyensúlyozottan, magabiztosan üljön velem szemben.
„Semmi durvaság, stricik?”
– Hetekig őrlődtem – folytatja az elbeszélést -, aztán mégiscsak elmentem a hirdetésben megadott címre. Öt lány állt a panellakás előszobájában, kettő közülük afféle lenőtt hajú, lecsúszott, szerintem be lehettek lőve. A másik kettő teljesen átlagos külsejű, már nem túlságosan fiatal nő, mint én, az ötödik pedig egy jól öltözött, fiatal lány. Vele később jó barátságba kerültünk, öt hónap múlva béreltünk maguknak egy saját garzont. Az az első lakás szörnyen elhanyagolt volt, amikor megláttam, majdnem sarkon fordultam. És akkor kilépett az egyik szobából a madám. Korrektnek látszott. Semmi nem kötelező, bárki, bármikor kiszállhat, a lényeg, hogy minden vendég után tegyük le a bevétel felét… Meglepődtem. Semmi durvaság, stricik? Lehet, hogy nem is kell félnem! És belevágtam. Hamarosan havi két-háromszázezret kerestem, kifizettem, amit kellett, jól megéltünk a gyerekekkel.
– Semmi kiképzés, legalább egy gyorstalpaló?
– Semmi. Ma már persze tudom, hogy a szex is tudomány, a technikáit igenis el kell sajátítani. Én ügyesnek bizonyultam, talán mert annyira akartam, hogy egyre jobb legyek. Olvastam, figyeltem, és gyorsan tanultam. Lassan sikerült elfogadnom magam úgy, ahogy voltam. Kicsit husikásan, közel sem bombázóként, mégis bájosan. Ez az, amit ma már egy nőiességet oktató tanfolyamon tanítok is. Nagyon élvezem, ahogy az ott ülő lányok, asszonyok lassan levetkőzik az előítéleteiket, és felfogják, hogy az örömszerzés technikájára igenis minden nőnek szüksége van. A saját érdekében. A férfiakat ugyanis elsősorban nem az érdekli, hogy mi, nők, mennyire hasonlítunk a plakátnőkre, hanem az, hogy ismerjük-e a testünket, és élvezzük-e a szexet. A legnagyobb elismerést az jelenti számukra, ha boldoggá tudnak tenni minket. Többek közt ezt tanítom, és a nők a végén megköszönik nekem.
– A Virág ugyebár „művésznév”?
– Az. Pontosan azért választottam, mert jelképesnek éreztem. Azt reméltem a munkámtól, hogy levetkőzöm a gátlásaimat, és felszabadulok a nőiességemet tekintve. Azaz virágba borulok. Így is történt. De addig még hosszú út vezetett.
„Szerelem volt első látásra!”
– A gyerekeid tudtak erről a másik, Virág nevű nőről?
– Nem. A mai napig nem beszélek nekik róla. Majd ha felnőnek. Eleinte nehezemre esett hazudni nekik, hiszen alapvetően őszinte ember vagyok. De mit tehettem volna? Ez volt az én titkos életem. Délután hazamentem, frissen, megfürödve, és attól kezdve a családomnak éltem. Senki nem gondolta volna rólam, mit csinálok, nem jártam kihívó, szexis cuccokban, a klienseimet is fehér ingblúzban és szürke, térdig érő szoknyában fogadtam. Nem vagyok cicababa típus, és eleinte úgy is tekintettem az egészet, mint bármilyen más munkahelyet. Meg kell felelni maximálisan, és aztán vége. De ahogy telt-múlt az idő, élvezni kezdtem a szeretkezéseket. Ehhez persze nagyon meg kellett válogatnom a vendégeimet. Kezdettől figyeltem rá, hogy aki hozzám jön, az valami többet kapjon. Valami intimebbet, bensőségesebbet. Az interneten is ebben a szellemben hirdettem. Rájöttem, hogy a hozzám járó férfiak többsége azért keres kurvát, mert az intimitás iránti vágya kielégítetlen. Volt, akit egy órán át csak simogattam, mert éreztem, hogy most erre van szüksége. Főleg értelmiségiek kerestek fel, azok közül is a családapák. Általában nem egy órát maradtak, hanem többet. Az aktus előtt soha nem sajnáltam az időt a beszélgetésre. Ettől megkönnyebbültek. Emlékszem, egyszer egy fiatal férfi, egy-két nappal a látogatása után azzal hívott fel, hogy elküldte a barátnőjét, és új életet kezd. Én elvesztettem ugyan egy vendéget, mégis nagyon örültem annak, hogy sikerült fordítania a sorsán. Olyan kliensem is akadt, aki évekig járt hozzám. Házasságban élt ugyan, de a felesége nem igényelte a szexet. Ők tudták, miért maradnak együtt, a férfi mindenesetre az én szolgálataimra szorult. Arra nagyon vigyáztam, hogy a három lépés távolságot mindenkivel betartsam. Nem akartam senki érzelmeivel felelőtlenül játszani. De aki nem ezt a meleg, bensőséges hangot kereste, azt azonnal elküldtem.
– Szóval senki nem tudhatta, hogy mit csinálsz?
– Dehogynem. A barátaim, az ismerőseim, sőt, a testvérem, a rokonok is tudták, mivel foglalkozom. Képtelenség lett volna örökké bujkálni. Idegeneknek viszont lehetőleg nem kötöttem az orrára. A baj nem is a külvilággal volt. Az én lelkem nem nyughatott. Ne érts félre, nem az bántott, hogy nem tudok megfelelni a társadalmi elvárásoknak, hisz nem is akartam! Vagy az, hogy tabukat sértek. Az soha nem érdekelt. Az zavart egyre jobban, hogy nem tudtam, ki vagyok valójában. Az a látszólag visszafogott, frusztrált, egyedül élő nő, akit az emberek naponta láttak munkába indulni, vagy az a buja, kitárulkozó hetéra, aki gátlástalanul hentereg a férfiakkal, és még élvezi is? Nem értettem. Egy év elteltével pszichológushoz fordultam, segítsen megfejteni a titkot. A terápia jót tett, feltárta az okokat, amelyeket neked már elmeséltem, és lassan közelíteni kezdtem önmagamhoz. A kétféle női szerep végre összeért bennem. Ez lett belőle, amit látsz. Egy idő után kezdtem kihúzni magam, és nyíltan felvállalni, amit csinálok.
– És a szerelem, hogyan talált rád?
– Hihetetlen történet, a mai napig alig hiszem el, hogy megesett velem! Egy szép, napfényes délelőttön vártam a vendégemet. Kíváncsi voltam rá, mert még soha nem láttam, de a hangja rokonszenvesnek tűnt a telefonban. Ajtót nyitottam, és mint akibe belecsapott a villám, egy pár másodpercig csak álltam. Szerelem volt első látásra. Negyvenes, sármos férfi, aki, mint kiderült, szeret mindenfajta veszélyt az életben. Bolondul például a motorokért – meg értem. Gyönyörűt szeretkeztünk! Másra se tudtam gondolni a következő hetekben. Nemsokára újra jelentkezett. Ettől kezdve privátban találkoztunk, és én egyre ritkábban, egyre kelletlenebbül jártam a munkahelyemre. Mintha az előző három évet elfújta volna a szél! Egyszer csak nem bírtam tovább, és kétségbeesetten felhívtam telefonon: „Nem tudok többé lefeküdni mással!” „Mióta várok erre a vallomásra!” – sóhajtott boldogan. Csak nem akarta helyettem meghozni a döntést. Tavaly tavasszal tartottuk az esküvőnket. A kislányunkat Virágnak neveztük el.
Még több ez e heti Nők Lapjából:
