– Miért csak most vágott bele?
– Egy nagy elhatározásra volt szükségem – no meg egy megértő férjre. Mindig is a divat volt a szenvedélyem, az építészetet Samuel kedvéért választottam. Miután megvalósítottuk az ő álmát, az enyémre is sor kerülhetett.
– Hogy kell befutni New Yorkban?
– Nincs rá recept, de talán tanulságos, ha elmondom a saját történetem. Nyitottam egy kis boltot, ahol saját kreációimat kezdtem bemutatni. A legjobb barátom, aki ma már az asszisztensem is, annyira beleszeretett a darabokba, hogy elkezdte őket fűnek-fának ajánlani. Az áttörés akkor következett be, amikor egy híres cég, az Ötödik sugárúton található Saks munkatársai ellátogattak hozzám, hogy megnézzék a munkámat. Nem vettek ugyan semmit, de megnéztek. Aztán ismét. És megint. Összesen hétszer jártak nálam, és ugyan sosem vettek semmit, a szakma felfigyelt az érdeklődésükre.
– Mi volt a következő állomás?
– A New York-i Fashion Week (divathét – a szerk). Ha itt valakinek bemutatják a kollekcióját, azt jelenti, már jegyzik a szakmában. Egy hét alatt körülbelül két-háromszáz tervező mutatkozhat be, de mivel több ezren tolonganak a helyekért, hatalmas elismerés és fegyvertény, ha valaki be is jut. Rettenetesen izgultam az első bemutatóm előtt. Azonban végül ez lett karrierem csúcspontja. Felállva ünnepeltek a végén.
– Azt hittem, bemutatókon ez természetes.
– Egyáltalán nem az. Ezeken a bemutatókon elsősorban a szakma van jelen – konkurens tervezők, újságírók, kritikusok, a leggazdagabb vásárlók -, éppen ezért nincs irgalom. Ha a tervező csöndes, udvarias tapsot kap – elbukott. Ha közepes tapssal méltatják, egy-két kurjantással fűszerezve – ez a vállalható sikert jelenti. Végül, nagyritkán előfordul, hogy tombol a tömeg, és valakit állva ünnepelnek. Sosem fogom elfelejteni az érzést.
 |
| “Olyan nőknek tervezek ruhát, akik nem szégyellik, sőt, élvezik, ha minden szem rájuk szegeződik!” – Kati Stern |
– Egy divattörténész szerint száz éve a divat sokkal gyorsabban változott, mint most. Akkoriban, ha egy nőnek volt pénze öltözködni, minden szezonban le kellett cserélnie a ruhatárát. Ma nem irányzatok, hanem tervezők uralják a piacot, saját egyéni stílusukkal így a vásárlók ki tudják választani, melyik tervező munkájával szeretnénk azonosulni.
– A divat ma is gyorsan változik, de vigyázni kell, mennyit újítunk évről évre. Az emberek várják is az újat, de ragaszkodnak is a magszokotthoz. Szeretnék néha teljesen mást csinálni, mint addig, de muszáj visszafognom magam, hiszen a kollekciómon látszódnia kell, hogy én követtem el. Ott kell lennie rajta a kézjegyemnek.
– Önnek mi a kézjegye?
– Olyan nőknek készítek ruhát, akiket nem hoz zavarba, ha minden szem rájuk szegeződik, amikor besétálnak valahová, sőt, kifejezetten élvezik ezt. Szeretem a nagy kivágásokat, a nőies vonalakat, miközben figyelek arra, hogy a ruha véletlenül se legyen közönséges. Hanem elegáns, kívánatos, finom.
– Úgy tudom, Velencében él.
– Egy tizennegyedik századi épületben, egy kis utcában a Szent Márk tér mögött. Csodálatos gótikus ablakaink vannak, és ezt az utcát szerencsére a turisták nagy része elkerüli. New Yorkban dolgozom: a legjobb hely arra, hogy maximális sebességen pörögjön az ember. Hogy egy kis stúdióban, cigarettával a szájban és egy kihűlt kávéval az asztalon, napestig görnyedjen a földre terített ruhák felett. Velence inkább a nyugalom és szabadság szigete. De ne higgye, hogy egész nap otthon ülök, és bámulok ki a gótikus ablakomon! Sajnos, örökmozgó vagyok.
– És Budapest? Úgy hallottam, tervezi, hogy lakást vásárol itt is.
– Igen, szeretnék egy kis garzont. Azt utóbbi két évben háromszor is jártam itt, és mély nyomot hagyott bennem a város. A válság ellenére én a fejlődést is látom – elég csak megnézni, mennyit változott a Váci utca az elmúlt évben. Azon gondolkodom, kellene itt is nyitni egy boltot. Komoly érzelmek fűznek ehhez a városhoz. Ide kötnek a gyökereim.
– Budapest tehát a harmadik otthona lesz.
– Lassan nehéz lesz követni, hogy mire is gondolok, amikor azt mondom: megyek haza.
– Az elmúlt napokban körül tudott itt nézni. Hogyan öltöznek a magyar nők?
– Ami kritikám van, az nemcsak a magyarokra jellemző, hanem a nyugati világra, általában. Mostanában divat alulöltözködni, még akkor is, ha az adott szituáció megengedné az eleganciát. Semmi bajom a kék farmerrel, de néha nem volna jobb egy kicsit kitűnni, szexinek, elegánsnak lenni?
– Persze. Ám az olyan – amúgy csodálatos – ruhák, mint a Venexiana, a legtöbbünknek megfizethetetlenek.
– Nem kell ahhoz „haute couture” ruha, hogy elegánsak legyünk. Elég egy-egy apróság, valami feltűnő, hivalkodó, de nem közönséges semmiség, amivel feldobjuk az összehatást. Azt ajánlom mindenkinek, merjen hallgatni a megérzéseire, hiszen a legtöbben tudjuk legbelül, mi áll nekünk jól. Menjünk el a boltba, válasszuk ki, ami tetszik, majd kérdezzünk meg három arra járót, hogy mi a véleménye! Ha ketten rábólintanak, már nem nyúltunk félre.
|
Kati Stern
Budapesten született Stern Kati néven, valamikor a huszadik században – ennyit volt hajlandó elárulni egy cinkos mosoly kíséretében. A család a hatvanas években döntött úgy, hogy elhagyja az országot. New Yorkban kezdtek új életet, de Katival szülei mindvégig csakis magyarul beszéltek. Kati divattervezőnek tanult, ám későbbi férje, az építészmérnök Samuel Obstfeld rábeszélte, hogy nyergeljen át a belsőépítészetre. A házaspár az elkövetkező évtizedekben sikeres is lett ezen a területen. Három gyermekük született, két fiú és egy lány. Mindhárman beszélnek magyarul, sőt, a férj is sokat ért. Kati öt évvel ezelőtt döntött úgy, hogy visszatér a divathoz. Venexiana néven ruhákat kezdett tervezni, és villámkarriert futott be New Yorkban. Tavaly már olyan szupersztárok viselték ruháit a vörös szőnyegen, mint Julia Roberts, és már most kapott felkéréseket az idei Oscar-gálára. Ruhái a jelenleg készülő Szex és New York 2. című filmben is feltűnnek majd. Ebből a kollekcióból néhányat nemrég Budapestre is elhozott, egy fotózás erejéig. |
Még több az e heti Nők Lapjából:
