Akadnak, akik sikert sikerre halmoznak a munkájukban, tudják, hogyan domborítsák ki erősségeiket, és könnyedén érvényesülnek a pályájukon. Mások céltalanul és valódi elhivatottság nélkül váltogatják állásaikat, és sosem éreznek szemernyi elégedettséget sem, holott látszólag semmi okuk nem volna a kesergésre.
Egy német pszichológus, Bertold Ulsamer, aki elméletét almafaktornak nevezte el, arra a következtetésre jutott, hogy szakmai elakadásaink esetében nem árt utazást tenni a múltba, hiszen nemcsak azt fedezhetjük fel, kinek a sorsát másoljuk tudattalanul, hanem az is kiderülhet, mely felmenőnk szolgálhat inspiráló példaképként az új kihívásokhoz.
Nem várt örökség
Szakmai sikerünk olyan faktorok együttállásából jön létre, mint a tehetség, az öröm, a szenvedély vagy a szorgalom. A kitartás azonban önmagában nem elég. Itt van például Bill Gates, akinek már tinédzserként lehetősége volt arra, hogy számítógépet használjon. Érezhető tehát a család hatása: ha a gyermekek szenvedélyesen űzött tevékenységei támogatásra találnak, nagyobb az esély rá, hogy felnőttként kibontakoztatják képességeiket. Ám a családi kötődések olykor jobban befolyásolnak minket, mint szeretnénk. Az almafaktor ugyanis több mint egy genetikai bevésődés: a mély összekötöttségnek köszönhetően a gyerek a szüleihez hasonlóan kezd viselkedni anélkül, hogy tudatában lenne ennek.
Ha az anya elégedetten nyilatkozott a munkájáról, nagyobb az esély, hogy a lánya is pozitív hozzáállással fordul a hivatása felé. És ennek a másik véglete is igaz: a szakmailag frusztrált ősök láthatatlan karokkal árnyékolhatják be gyermekük későbbi törekvéseit. Mint ahogy a munkahelyi rossz közérzet hátterében állhat az a tudattalan bűntudat is, amelyet a szakmájukban kevésbé sikeres szülők kudarcai miatt érzünk.
Hogyan érik meg az alma?
Különösen az elsőszülötteknél érvényesülhet a szülői hatás, a kisebb testvér többnyire nagyobb teret kap a kísérletezésre. Még fokozottabb a helyzet, ha a szülők azt várják a gyerektől, hogy az ő helyüket vegye át mondjuk a generációk óta jól működő családi vállalkozásban. Ezzel nincs is gond, ha ez a gyermek erősségeinek megfelelő.
Komplikáltabb a helyzet, ha a szülő a soha be nem teljesedett vágyai megvalósítását várja a gyerektől. Ulsamer említést tesz például egy doktornőről, aki elhatalmasodó szakmai elégedetlensége miatt kereste fel. Hamar kiderült, hogy édesanyja be nem teljesített vágyát éli, anyukájának ugyanis nem volt lehetősége orvoslást tanulni. A doktornő már az egyetem idején komoly tanulási nehézségekkel küzdött, de fogát összeszorítva hajtott tovább, mert nem akart a szüleinek csalódást okozni. A szakmája iránti elkötelezettsége azonban nem volt őszinte, és ez néhány év múltán vissza is ütött.
A következőkben néhány olyan esetet fogunk sorra venni, amelyek arról tesznek majd bizonyságot, hogy az „almafa” árnyékában élünk.
Letört szárnyak
Aki örömét leli a munkájában, mindent elkövet, hogy tevékenységét sikerre vigye. Akinek azonban mindig rosszul megy a szekér, nem árt önmagába néznie, mert könnyen lehet, hogy bár az egyik lábával nyomná a gázt, a másikkal fékez.
Példa: Hiába a kitűnő diploma, a kezdeti sikerek és a pozitív jóslatok, karrierünk mégis évek óta stagnál, s ettől korlátozva érezzük magunkat.
Az alma-faktor: Ebben az esetben elképzelhető, hogy a családunk iránti lojalitásunk gátolja a továbblépésünket. Talán mert árulónak hinnénk magunkat, ha túllépnénk az addigi kereteken, vagyis többre vinnénk, mint a szüleink. Az irántuk érzett hűség kétirányú: egyfelől a mélyben feszülő családi szerződés arra késztethet minket, hogy az ő álmukat vigyük sikerre, másfelől a rejtett hűség azonban nem engedi, hogy sikeresebbek legyünk náluk.
Megoldás: Gondoljunk csak a tinédzserkorunkra, amikor egy kritikusan szürke szemüvegen keresztül vizsgáltuk a szüleinket, és merőben mások akartunk lenni, mint ők. Ekkor hangzanak el az efféle mondatok is: „Nem akarok olyan lenni, mint te!” Ulsamer szerint minél inkább ágálunk az ellen, hogy a szüleinkhez hasonlóak legyünk, annál nagyobb lesz a hasonlóság. Van, aki felfedezi ezt az egyezést, mások előtt rejtve marad. A későbbi, szüleink iránti végtelen lojalitás egy nagyon mély szeretetből ered. Ez egy archaisztikus szeretet, amelynél minden törekvés az „odatartozást” szolgálja, hiszen az immár felnőtt gyermek még mindig úgy gondolja, ha hasonlóan érez és viselkedik, azzal a családhoz tartozását erősíti.
Ulsamer azt javasolja, érezzünk hálát és elismerést a szüleink iránt, még akkor is, ha semmi különlegeset nem vittek véghez, mint ahogy az is fontos, hogy ne gyermeki szemmel, hanem felnőttként vizsgáljuk őket, és igyekezzünk minél többet megtudni az ő gyerekkorukról. A megértés felszabadít!
Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában!
