Lőrincz L. László: A magyar Dan Brown

st1\:*{behavior:url(#ieooui) }

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:”Normál táblázat”; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:””; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:”Times New Roman”; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;}

V. A.: Tudja még, hogy mondják óperzsául a sivatagi ugróbolhát?

L. L.: Á, nem, ilyeneket már nem tudok.

V. A.: Olvastam egy interjút, melyben dicsekedett, hogy már gyerekként is tudta.

L. L.: Tudja, mikor voltam gyerek? 55 éve. Azóta elfelej­tettem. Ráadásul perzsául meg törökül végül nem tanultam meg, csak akartam.

V. A.: De mongolul igen. Nem lehet könnyű nyelv. Jó nyelv­érzéke van?

L. L.: Nincs, minden nyelvért megküzdöttem. Fiatalon persze könnyebben tanultam, például oroszul. Ugyanis gyerekként nyáron részt vettem Szentkirályszabadján egy orosz katonai reptér építésében. Akkor még Ausztria szovjet megszállás alatt állt, így egy óriási csempészhálózat alakult ki a reptér építői meg a Bécsben állomásozó szovjet katonák és köztem. Keresztapa voltam 14 évesen! Az volt a szerencsénk, hogy minden gép nálunk landolt, az is, amelyik Bécsből indult, és az is, amelyik oda jött. Az egyiken nyugati, a másikon keleti áruk voltak. Hihetetlen csencselés zajlott, és én iszonyú gazdag lettem a kakaó- és kölnibizniszből.
Párhuzamosan pedig jól megtanultam oroszul, egy-két hét alatt már én lettem a tolmács. Úgyhogy nekem szolgálati biciklim volt, ami azt jelentette, hogy kirendeltek mellém egy szovjet katonát, és ő szállított engem a vázon.

V. A.: A mongolt máshogy tanulta felnőtt fejjel: kocsmákban… Aztán gyűjtött mongol meséket is. Van valami tipikus a mongol mesékben, úgy, ahogy például a magyarban a legkisebb fiú szerencséje, aki elindul világot járni?

L. L.: Persze. De vissza kell mennünk a régi időkig, amikor az egész birodalom a kínai nagy faltól az Alföldig tartott. Ennek a hatalmas pusztai zónának nemcsak a tárgyi kultúrája hasonló, de a szellemi is. Ezért szokták azt mondani magyar tudósok, hogy valójában a kereszténység előtti magyar kultúra is fenn­maradt, csak nem a mi nyelvünkön, hanem mondjuk burjátul. Például a mongoloknál ugyanúgy létezik a Fehérlófia meséje.

V. A.: De miért éppen a mongol mesék? A mágikus világ vagy a mesék szeretete?

L. L.: Nekem eredetileg a hősénekek tetszettek. Ahogy lovagok sárkányokkal küzdenek, és körbeveszik őket mitikus szörnyek. És hát az éneklés kultúrája is csodálatos. A holdfényes jurta előtt ül a mesélő, körötte emberek, csöndben hallgatják. Egy-egy történet mindig több napig tartott, vagy akár egy hónapig is.

V. A.: Mint ma a szappanoperák?

L. L.: Pontosan. Minden este a legizgalmasabb résznél hagyták abba az énekesek. Egyébként nagyon szigorú szabályok voltak. Például csak éjszaka lehetett énekelni, amikor a Fiastyúk fent volt az égen, csak télen, és csak profik énekelhettek.

V. A.: Az nem lehet véletlen, hogy énekekkel és mesékkel kezdett el foglalkozni, végül maga is történeket írt. Nem arról van szó, hogy maradt önben valami gyermeki?

L. L.: Nem tudom, elképzelhető. A törté­netek mindig nagyon izgattak. Ha én abban a korban születtem volna, biztos, hogy éne­kes lettem volna.

V. A.: Jó, hogy mondja. Van egy regénye, amely az időutazással foglalkozik. Ha utazhatna, hova menne? Mikor élne?

L. L.: Érdekes módon nem a mongol jurták korában. Engem nagyon izgat Róma, vagy a birodalom bukása után létező vagy nem létező Arthur király, a lovagkor. De mondok mást is. A nagy felfedezések, a gyarmatosítás kora is érdekel.

V. A.: Nem mindegy, hogy gyarmatosított vagy gyarma­tosító lenne…

L. L.: Világos, hogy gyarmatosító… De ne gondoljon a rab­szolgatartásra vagy a hatalomra. Inkább csak figyelnék.

V. A.: Gondolom, irodalmi élmények miatt lett kíváncsi pont ezekre az időszakokra, lehet tudni, hogy sokat olvasott. De hogyan fér össze Karl May és Franz Kafka? Hogy lehetnek ők a kedvencei?

L. L.: Nem egy időben olvastam őket. Nekem az a nagy szerencsém, hogy kiolvastam a világirodalmat.

V. A.: Ez egy kis túlzásnak hangzik.

L. L.: Amikor gyerek voltam, nem volt tévé meg rádió. Úgyhogy olvastam. Beiratkoztam a kaposvári könyvtárba, és akkortájt, ’49-ben volt egy nagy selejtezés a könyvtár­ban, kidobálták a szovjet ideológia szempontjából megkér­dőjelezhető műveket. De a klasszikusok bent maradtak. Zola, Balzac… én meg őket kezdtem olvasni. Meg Cervan­testől a Don Quijotét.

V. A.: Ebbe a sorba még mindig nem illik Kafka.

L. L.: Azért én nem csak kalandokat olvastam, szerintem Kafka befér a fantasztikus kategóriába, talán még a sci-fibe is. Valaki rovarrá változik… gondoljon bele. Vagy A perben az irracionális megértése.

V. A.: És Umberto Ecóval hogy áll? Ha akarom, párhuzamot tudok vonni önök között. Tudósként irodalmat írnak, még ha más típusút is.

L. L.: A rózsa nevét ismerem, de valahogy nem áll hozzám igazán közel.

V. A.: Meglep. Akkor mondok másik példát. Dan Brown, a nagy bestsellerszerző.

L. L.: Nem savanyú a szőlő, de lássuk be, óriási szerencséje van, hogy angolszász világba született, és úgy is ír. Ha ő len­gyel vagy cseh lenne, akkor a kutya sem ismerné. A Da Vinci-kódban a világ legérdekesebb témáját boncolgatta. Ráadásul akkora hisztit keltett, hogy ez maga volt az ingyenreklám. Olyan, mint a lottóötös. De hozzá kell tennem, hogy Dan Brown előtte is írt már könyveket, és azokat senki nem olvasta. Csak most, utólag. Szóval panaszkodhat mindenki, aki magyar, mert mi be vagyunk zárva egy fura és kicsi nyelv és kultúra határai közé. Mindenki, aki kelet-európai. Magyarországot a világon senki nem ismeri. Ha azt mondom Mexikóban, hogy Bartók Béla, fogalmuk sincs, miről beszélek.

Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában!