Onyutha Judit: Újra képernyőn leszek!

– Amíg nem mondtad, hogy Kenyában voltatok, azt hittem, Ugandában jártál „családlátogatáson”.

– Két pici gyerekkel veszélyes volna Ugandába utazni. Anyukám ott él, már többször megcsípték fertőzött szúnyogok, és sokat küszködött a maláriás lázzal. Nem mertem volna odavinni a gyerekeimet. Kenya szomszédos Ugandával, néhány falu hasonlít is az ugandaiakra, és a klíma is ugyanolyan, viszont sokkal veszélytelenebb és „turistabarátabb” ország. Már negyedszer mentünk vissza.

– Örökölték a gyerekek a „déli véredet” is?

– Nem vagyok én olyan temperamentumos! – neveti el magát. – A bőrük barna, de azért kentem őket naptejjel. Csokibarnák lettek. Hozzám hasonlóan imádják a meleget, a napfényt, és most már autentikus afrikai élményben is részük lehetett: a mombasai szálloda egyik dolgozója meghívott minket a családjához. Ablaktalan vályogházban laknak, a földön körülültünk egy gyékényt, és ott ettünk. A gyerekeim keresték az asztalt… Elmeséltem nekik, hogy ez majdnem olyan, mintha a nagyszüleimnél lennénk, egy piciny, ugandai faluban.

– Voltak hasonló élményeid gyerekkorodban?

– Tíz évet éltünk Uganda fővárosában. Kampala már eléggé városias, de a szomszédaink őrizték a hagyományokat, és sokszor áthívtak minket is szertartásos étkezésekre. Mostanában apukám többet van vidéken, mert ő viseli a nagyszüleim gondját. Ugandában nagyon tisztelik az időseket, nagyapám kilencvenéves, nagymamám nyolcvannyolc. Utoljára tíz éve találkoztam velük, bár beszélgetni nemigen tudtunk, mert ők nem beszélnek angolul, én pedig nem értem a törzsi nyelvet. Kunyhóban laknak, nincs áram, víz a faluban. A földön, gyékényen alszanak. Apukám ingázik Kampala és a nagyszüleim faluja között: ő a nyolc testvér közül a legidősebb, és helyi hagyományok szerint a legidősebb gyerek ápolja a szüleit. Apukám a faluban amolyan önkormányzati tisztviselő is.

– Mi az anyanyelved, milyen nyelven álmodsz, olvasol?

– Az anyanyelvem természetesen a magyar, de mivel az általános iskolát Ugandában végeztem, angolul tanultam meg írni és olvasni. Az ugandai években általában angolul álmodtam, angolul gondolkoztam. Ugandából Németországba költöztünk három évre, ott megtanultam németül, és amikor hazajöttünk Magyarországra, rádöbbentem, hogy nem tudok magyarul írni és olvasni. Így érkeztem a gimnáziumba. Kemény évek voltak, amíg megtanultam a nyelvtant. Ma is jobban olvasok németül és angolul, mint magyarul, de ma már magyarul álmodom.

– Elmesélted egyszer, hogy édesapád Magyarországon járt egyetemre, és így találkozott édesanyáddal. Aztán kiköltöztetek, majd a szüleid különváltak. Anyukád miért maradt Ugandában?

– Szereti a klímát, és üzleti vállalkozást is működtet. Apuval nagyon jó barátságban maradtak. Egy ideig a bátyám is Kampalában élt a családjával, de nemrég Londonba költözött, és anyukám is mérlegeli, ne menjen-e utánuk. Rengeteget szenvedett már a maláriától, és rosszul van a maláriaellenes gyógyszerektől. Időnként hazajön, az antikváriumokban vásárol egy csomó könyvet, megtölti magát hazai ízekkel, aztán visszautazik a melegbe…

– Miért nem készítesz filmet a „kinti” családodról, az ottani életről?

– Gondolod, hogy érdekelné az embereket?

– A te szemeden keresztül biztosan, hiszen félig „bent” vagy, félig „kint”. És az is közel állna a televíziózáshoz…

– Majd még gondolkozom rajta – mosolyog. – Szerencsére újra tévés vagyok: januártól az Ózon tévén jelentkezem újra az időjárási hírekkel. Ez egy környezettudatos csatorna, ahol félóránként lesz időjárás-jelentés. Három hónapot töltöttem televíziózás nélkül, de nem aggódtam, részint azért sem, mert már az első napokban jelentkezett nálam ez a csatorna, másrészt annyira gyorsan eltelt ez a néhány hét. Jött az utazásunk, aztán részt vettem egy UNICEF-kampányban, és máris a karácsonyi készületek kellős közepén találtam magam. Ráadásul sok mindent egyedül kellett megoldanom, hiszen a férjem a munkája miatt keveset van itthon.

– Még mindig a Malévnél dolgozik?

– Nem, már a Wizzairnél első tiszt. Bukaresti a bázisa, vagyis onnan indul a járataival, és oda is tér vissza, ezért hat napot kint tölt egyfolytában, s utána következik három-négy nap pihenő.

– Visszatért a randikorszak?

Judit válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Takarékos receptek ünnepek után » • Te miből mesélsz? » • Szépségek a szekrényajtón – Régi idők poszterlányai »  • Tipikus női hibák álláskeresésnél » • Celeb, szingli, böszmeség » • A láz fontos jelzés! »