2010. Január 13.

A fotó, amelyen igazán én vagyok

Talán nincs is annál személyesebb dolog a világon, mint amikor valaki összegyűjti a fényt, amely az adott pillanatban verődik vissza rólunk. Nem véletlen, hogy az indiánok hite szerint, aki lefényképez minket, az a lelkünket is magával viszi. Vajon milyen eszközökkel lehet elérni, hogy egy fotón valóban azt lássuk viszont, amilyennek önmagunkat gondoljuk? Mi kell hozzá, hogy olyan kép szülessen rólunk, amely valóban megmutatja, kik vagyunk?

Árvai Magdolna és Oravecz Éva Csilla

Mit jelent egyáltalán egy őszinte fotó a Photoshop korában, amikor csak néhány kattintás kell hozzá, hogy eltűnjenek arcunkról a ráncok, kisimuljon a bőrünk és leolvadjon rólunk a súlyfelesleg? Egy kanadai modell, Coco Rocha mondta egy nyilatkozatában: „Tudja, amikor az emberek ránéznek a fotómra, talán azt mondják: bár ilyen testem lenne! És nem tudják, hogy én gyakran ugyanezt mondom, amikor a saját fotóimat nézem: bár ilyen testem lenne!” A sztárok még a nyaralási fotóikat is retusáltatják, de a felelősséget ilyenkor ők is azokra a névtelen fotós szakemberekre hárítják, akik a kurzorukat mozgatják a testrészeik felett.

Valójában viszont amióta emberábrázolás létezik, ez a műfaj azóta szubjektív és elfogult. Ha végiggondoljuk az emberi történelmet, inkább az lenne meglepő, ha nem manipulálnánk a fotóinkat. Nézzük csak meg a társkereső oldalakon közzétett képeket, és hasonlítsuk össze őket élőben az adott személlyel! Többnyire a tíz évvel és húsz kilóval korábbi önmaguk lenyomatát küldik be a delikvensek, azzal a szent belső meggyőződéssel, hogy ma is így festenek. A fotókon mindannyian a lehető legszebb arcunkat szeretnénk viszontlátni, sőt még ha lehet, azon túl is mennénk. A fotó, amelyet a legjobban szeretünk, leginkább az ideális énünkhöz közelít.

De miközben a szépség mára átalakult a konstruktőrök bajnokságává, és már magunk sem hisszük, amit a képeken látunk, mégis születnek olyan őszinte fotók, amelyeken tapinthatónak érezzük a képen szereplő személyiségét, és ő maga is úgy érzi, hogy a kép azt mutatja, ki is ő valójában.

„A természetes az igazi”

Tóth Éva

Burger Barna nem használ lámpákat, csak derítőlapokkal tereli a fényt. Tóth Éva már a helyén ül, de szó sem esik egyelőre a fotózásról, biciklikről beszélgetünk. Éva még szokja a helyzetet, Barna pedig közben elkezdi a munkát. Messziről indul, s onnan megy egyre közelebb a gépével. Később azt mondja, nem mászhat bele azonnal alanya intimszférájába, pedig jó képeket csak akkor lehet csinálni, ha a szó legszorosabb értelmében közel kerül. Nem instruál különösebben, nem avatkozik be, inkább megfigyel. Fél óra sem telik el, már készen vagyunk. Mivel Éva egy kozmetikai cég vezetője, szolid sminkjét a munkahelyén készítették el, és a fotózáshoz nem kértünk fodrászt sem.

Tóth Éva: – Általában nem szeretem, ha fényképeznek, mert nagyon nem tetszem magamnak azokon a képeken, amelyeket például a cégünk rendezvényein készítenek rólam. Alig győzök elugrálni a fotósok elől. Barna azonban valami módon el tudja kapni azokat a pillanataimat, amikor én is meg vagyok elégedve a látvánnyal. Ráérez arra, milyen vagyok, és meglátja bennem azt, amit én is szeretek magamban. Ha ezeket a képeket nézem, úgy érzem: ilyennek gondolom magam, és ezzel boldog is vagyok.

Burger Barna: – Az a legfontosabb, hogy fotósként rá tudsz-e a hangolódni a másikra és meg tudod-e találni, mi benne a szép. Ha öt percet kapsz, akkor ennyi idő alatt kell megmutatni, milyennek látod őt. Számomra talán úgy a legkönnyebb valakit fotózni, ha nem velem törődik, hanem el van közben foglalva valamivel, mondjuk interjút ad. Az ellesett pillanatokat igazibbnak érzem. Bárkiről lehet jó képet csinálni fél óra alatt is, de igazán jó fotók csak valódi kapcsolatból születnek. Igazi kép az, amikor hosszabb időn át együtt vagy valakivel, és elkapod azt a pillanatát, amelyet a legigazabbnak érzel. Én ebben hiszek.

„El kell hitetni, hogy nincs közöttünk a gép”

Falus Kriszta

Falus Kriszta készíti a Nők Lapja címlapfotóinak jó részét. Most a sminkestől és a fodrásztól is azt kéri, fogják vissza magukat. Se a haj, se a smink ne legyen hangsúlyos. Krisztát leginkább kapcsolatteremtő képessége, kedvessége és szakmai precizitása emeli ki a fotósok sorából. „Velem legyél, rám nézz!” – mondja most Túri Dórinak, aki szerkesztőségi asszisztensként dolgozik a Sanomában. Kriszta rengeteg praktikus instrukciót ad, és közben mindent megtesz a jó hangulatért, a háttérben például a Francia csók című film zenéje szól. „Képzeld azt, hogy egy sziklán állva napozol – segít Dórinak ellazulni. – Igen, ez nagyon szép, most megvan! Annyira beszél a szemed!”

Túri Dóri: – Kimondottan jólesik, ha fotóznak, talán mert a színpadon nőttem fel. Tizennégy éven át balettoztam, és hozzászoktam a rivaldafényhez. Krisztában az a legjobb, hogy folyamatosan magyarázza, mit és miért kell úgy csinálni. Nagyon jó volt vele dolgozni, gyorsan egymásra hangolódtunk, jól éreztem magam vele. Érdekes, hogy azokat a képeket érzem leginkább magaménak, amelyeken kicsit zárkózottnak tűnök. A bújós képek mutatják meg leginkább, hogy valójában milyen vagyok. Kriszta meglátta, hogy nem tudok a kezemmel mit kezdeni, és onnantól kezdett működni a fotózás, hogy felhozta a kezemet az arcomhoz.

Falus Kriszta: – Amikor nézzük a régi, barnított képeket, olyan érzésünk támad, mintha az illetőnek az egész élete az arcára lenne írva. Azért van így, mert ezek az emberek talán egyszer mentek el életükben fotográfushoz, és mindenüket oda akarták adni annak az egy képnek. Én is azért szeretek civileket fotózni, mert érzem, ahogy odaadja a lelkét nekem. Amikor kimegy a stúdióból, egészen másként néz ki, mint amikor bejött. Megváltozik, átalakul és ragyog. De sosem lehet előre tudni, mindez meg fog-e történni. Minden fotózás előtt izgulok, vajon meg tudjuk-e mutatni az adott személyben rejlő szépséget. El kell érni azt a bizalmi szintet, amikor meg tudja mutatni, milyen valójában. Elengedi magát, és olyan nyugalom és harmónia árad belőle, mintha észre sem venné, hogy ott van köztünk a gép.

„Az agyával a lelkemet fotózza”

Baumgartner Krisztina

Sárosi Zoltánt az egyszerűség, szerénység, tapintat, emberség és finomság jellemzi. Hihetetlen erői vannak: őszinteség, játékosság, ősderű és kisfiús rácsodálkozás a világra. Ezekkel képes a legkeményebb arc meglágyítására, ezzel varázsol mosolyt egy arcra, könnyet a kiszáradt szembe. Lámpái, derítői, asszisztensei, mesés műterme: mind megvannak, de nélküle ezek tárgyak, eszközök csupán. Baumgartner Krisztina tizenhat éves tanuló, és még sohasem fényképezte profi fotós.

Baumgartner Krisztina: – Nem tudtam, milyen lesz a fotózás, görcsöltem is miatta rendesen. De Zoli közvetlensége oldotta bennem a feszültséget. Meglepett a finom közeledés, a dicséret és a magyarázatok. Nem sokat beszélt, de amit mondott, az mind a lelkemnek szólt. Amikor megmutatta az első sorozat képeit, gyönyörűnek láttam magam, de éreztem, ő még elégedetlen. Azt kérte, nézzek a távolba, mintha valami szépet csodálnék, mert ettől majd él a tekintetem, más lesz a szemem, eltűnik belőle a hidegség. Megtettem, és a különbség leírhatatlan. A fotóin a tekintetem valóban él. Ám ahhoz, hogy mesélő szemem legyen a merev képen, kellett Zoli, aki szerintem előbb az agyával az ember lelkét fotózza, a gépét csak ezután kattintja el.

Sárosi Zoltán: – Zavar, ha magamról kérdeznek, mert az én feladatom mások bemutatása, szavak nélkül. Amit adni tudok a képeimmel, azt hosszú tanulás előzte meg. De nem különféle iskolák padjaiban eltöltött órák eredménye mindez, hanem a sok ráfordított idő, amikor az emberekkel foglalkozhattam, s ezt a megrendelőim tették lehetővé azzal, hogy szerették, amit csináltam. Nincs titkom. A képeimmel régen a valóságot próbáltam megragadni, ma már reklám-, portré- és divatfotós vagyok. Ezeken a képeken pedig több kell legyen, mint a kézzelfogható valóság. Az alanyommal teremtett békés, szép világot kell láttatnom, melynek határait ma már, azt hiszem, kezdem érezni.

Ez is én lennék?

Félek a sminktől. Eltakarja az arcomat. Ha a tükörbe nézek, egy idegen nőt látok. Ám a portréhoz kell egy pici. Leheletnyi. Ami aztán vagy ront, vagy javít, egyiket sem szeretném. Ezért félek a portrétól. Mégis győzött a kíváncsiságom: vajon egy híres fotós mit lát meg bennem? Mit tud majd kihozni belőlem? Hiszen nem vagyok se szép, se fiatal. Rábíztam magam. Vártam, hogy szól: most repül a kismadár, csííz, jöhet a kötelező mosoly. Ehelyett azt kérte, lazítsak. Tegyek úgy, mintha ott sem lenne. Meséljek valami hülyeséget. Ettől rögtön megélénkültem. Mindenféléről dumáltunk, ő meg szorgalmasan kattintgatott. Hű, ennyi filmet még soha nem pazaroltak rám. Ettől nevetnem kellett. „Nem unsz még?” – kérdeztem, és lejjebb csúsztattam a szemüvegem, hogy jobban tudjak olvasni az arcáról. Ebben a pillanatban találkozott a tekintetünk. Az övében érdeklődést láttam, az enyém meg lett örökítve. És ez a lényeg. A tekintet. Azt a legnehezebb elkapni úgy, hogy a portré kifejezzen valamit abból, ami gyakorlatilag láthatatlan. Sárosi Zoltánnak sikerült. Úgy tudott személytelenné válni fotózás közben, hogy emberileg éreztem közel magamhoz. Talán imponálni is akartam neki egy kicsit, s ez is átjött a képeken. Ugyanazt éreztem, mint tizenöt éve, amikor Falus Kriszta csinált rólam fekete-fehér portrét. Örömöt, felszabadultságot. Azt az örök női kíváncsiságot, hogy talán, még az én koromban is adhat valamit magamból egy arckép. Szépítés nélkül. Ezért vagyok hálás Krisztának és Sárosi Zolinak, valamint az összes fotósnak, akikkel összehozott a jó sorsom. Mindig olyannak fotóztak, amilyen voltam, vagyok, vagyis lettem.