Segítség, az apám megnyomorítja az életem! – Soma Mamagésa válaszol

Kedves Soma!

Ha tehetem, mindig elolvasom a hozzád írt segítségkérő leveleket, hátha nekem is tudnál segíteni. Ám még senki nem írt ilyesmiről… Ma megint sírva jöttem haza a szülői házból. Talán ha sikerülne megértenem a lelki mozgatórugókat, könnyebben el tudnám viselni, de így nagyon nehéz.

40 éves nő vagyok, szerető férjjel és egy kislánnyal. Az átlagot tekintve jó anyagi körülmények között élünk, köszönhetően a páromnak. Ami mégis megnyomorítja az életem, az az édesapámnak a felém irányuló rosszindulata. Minden életszakaszomra megvolt a kifogása. Amíg nem mentem férjhez, azt mondta: „Te olyan hülye vagy, nem fogsz kelleni senkinek.” Meg is lett az eredménye! Olyan kapcsolatokba mentem bele, amelyek – visszatekintve is – méltatlanok voltak.  Viszonylag későn, 34 évesen házasodtam meg, de remek ember a párom…

Ám amikor kocsit kaptam, és meg kellett tanulnom vezetni, apám azt mondta, sosem sikerül. Rák jegyű lévén víz jegyű a horoszkópom, mégsem tudtam eddig úszni, féltem a víztől. Most eldöntöttem: megtanulok úszni, hiszen vágyom rá, és sohasem késő. De jött a szemrehányás: „Te úgysem fogsz megtanulni úszni vagy síelni” – és még sorolhatnám. Ha az anyagi helyzetünk kerül szóba, azt mondja: „Várjál csak, lakhatsz te még sátorban is.”

Nem értem! Szülőként sem. Számomra elfogadhatatlan ez a hozzáállás. A hasonló problémákkal küszködőknek azt szokták mondani, tartson távolságot az olyan embertől, aki lehúzza, aki rossz hatással van rá. Ha egy szülőről van szó, hogyan tehetné ezt az ember? Tudom, sokan rossz viszonyban vannak a szüleikkel, nem beszélnek egymással, de én erre képtelen lennék.

Nem tudom a megoldást. Régen harcoltam – az aszcendensem Skorpió. Iszonyú szélsőséges indulataim voltak. Most már, hogy öregszem, higgadtabb vagyok, nem szólok, de még mindig fáj a bántás, a kicsinyes rosszindulat. Nem értem, miért ilyen. Amiben tudjuk, segítjük őket. Arra gondoltam, talán irigy, de el is szégyellem magam miatta. Már arra is gondoltam, hogy el kellene mennem családfelállításra. Apámat a nagyszülei nevelték, mert az anyjának nem kellett – és lehet, hogy a válasz a múltban keresendő. Az anyám soha nem szól. Egyszer megkérdeztem, miért nem véd meg. Azt válaszolta, megérdemlem, mert mindig visszabeszélek. Amikor apám részegen lelkileg terrorizált minket, én voltam az egyetlen, aki a pártjára állt, pedig van egy fiútestvérem is, aki inkább elmenekült otthonról.

Nem tudom, a leírtak alapján mennyire elemezhető számodra ez a helyzet, de nagyon várom a válaszod, és előre is köszönöm. Elnézést a tegezésért, de így könnyebb volt írnom.

További sok sikert kívánok!

Üdvözlettel:
Kati

Kedves Kati!

„Számomra elfogadhatatlan ez a hozzáállás, és megnyomorítja az életem.” Az a helyzet, Kati, hogy te magad nyomorítod meg az életed azzal, hogy elvárásokat támasztasz a szüleiddel szemben. Ez elég tipikus problémagyártás. Az emberek tetemes többsége keseríti, teszi tönkre az életét azzal, hogy kitalálja, a környezetében levő embereknek hogyan kellene viselkedniük, hozzá viszonyulniuk – attól teszik függővé az életüket, hogy a másik ember megváltozik-e, vagy sem. Elképesztő! Tudomásul kell venni: senkinek sem feladata, hogy a másik háza előtt söpörjön, mindenki a maga portáját tegye rendbe. Csak ha az illető segítséget kér, akkor lesz más a kérdés.

Te kitaláltad magadnak azt, hogy akkor fogod magad jól érezni a bőrödben, ha az apukád megváltozik: megtanul szeretni, és azt kifejezni. Ha ez nem történik meg – erre is van esély –, akkor még hány éven át akarsz emiatt siránkozni? Öt, tíz, húsz? Akár egy életen át? Ahelyett, hogy örülnél a jelenben annak a sok nagyszerű dolognak, amit kaptál! Hányan vágynak szerető társra, gyerekre, meleg otthonra, egészséges testre? Te a hiányra figyelsz… Lemásoltad az apádat. Mind a ketten regresszióban vagytok, ott ragadtatok a múlt sérülésében. Többek között erre szoktam azt mondani, hogy az „alvó gyermekember” létállapota, a tudatosság teljes hiánya. Amikor az ember felnőttként (életkor szerint, nem spirituálisan) is tudattalanul viszi a másolt mintákat, még akkor is, ha azok lehúzzák, és fájdalmat okoznak.

Úgy tűnik, az apád egy életen át nem tudta feldolgozni azt a sérülést – mondjuk, az egyik legdurvább alapsérülés –, hogy nem kellett az anyjának. Amennyiben a nagyszülei nevelték, az apjának sem… Ki tudja, a nagyszülőktől mennyi szeretetet kapott? Mivel a szüleitől biztosan nem kapott szeretetet, ő sem nagyon tud(ott) adni. Azok, amiket írtál róla, nem a szeretet megnyilvánulásai, hanem a saját sérült kisfiúlelkéé. Nem volt elég jó anyunak és apunak – te pedig nem lettél elég jó neki.

Ráadásul azzal, hogy 40 évesen még mindig az ő visszajelzését, biztatását várod, valójában őt magát nem fogadod el. Nem fogadod el azt, hogy egy, a múlt sérülésében rekedt „gyermeklélek”, aki – mivel híján van a tudatosságnak – képtelen a jelenben lenni. Ami azt jelenti, hogy feldolgozta a múltja fájdalmait, így képes nyitottan annak örülni, ami van. Keserű ember lehet, aki felé nem sok szeretet áramolhat, mivel maga sem igen ad. (Írod, hogy a fia, azaz a testvéred elmenekült otthonról.) Az egyetlen, amit te tehetsz, ami mindkettőtöknek segítene: elfogadod olyannak, amilyen. Egy sértett és sérült kisfiúnak, aki időskoráig nem tudott túllépni azon, hogy az anyja nem szerette. Te pedig ezt másoltad: egy sértett, sérült kislány vagy, aki azon kesereg, hogy az apukája nem úgy szereti, ahogyan ő szeretné.

Kedves Kati, hát ÉBRESZTŐ!!! El fognak menni a drága éveid! Felnő a kislányod, aki azt látja: anya őszülő fejjel is azt várja, hogy az apukája drukkoljon neki. Épp a múlt hét végén voltam egy családállításon, ahol egy 56 éves, kórosan elhízott nőről kiderült, hogy szeretetéhségében hizlalta magát 110 kilósra. Még mindig azt várja, hogy az anyukája elismerje, megdicsérje őt. Nagyon türelmes volt vele a terapeuta, vagy fél órán át hagyta zokogni. A te apád nem tudott bizakodó lenni, biztatni, dicsérni – ez van, ennyire volt képes. Neked mint a „kicsinek” nem feladatod, hogy megmondd vagy elvárd, hogyan kellene az apádnak viselkednie, vagy szeretnie téged. Tőle kaptad az életedet, ezért tiszteld őt. A te dolgod az, mit kezdesz ezzel az élettel: a VAN helyett meddig fókuszálsz még a NINCS-re?

Szomorú, amit a szüleidről írsz. „Az anyám soha nem szól.” Akkor sem, „amikor apám részegen lelkileg terrorizált minket”. Ennyire volt képes, neki is megvolt a maga forgatókönyve. (Próbálná az én gyerekeimet bárki terrorizálni, ott vágnám miszlikbe…) A családállítás egyik alapköve a hierarchia. A szülő a nagy, a gyerek a kicsi, akárhány éves is. A kicsi nem mondhatja meg a nagynak, hogy és mint kell(ene) tennie vagy nem tennie a dolgokat. Akkor szerepcsere történik, és aki nem a helyén van (rengetegen vannak így), annak nincs is esélye a harmóniára.

Amondó vagyok, Kati, felejtsd el a szüleid iránti elvárások gyártását, fogadd el azt, ami van. Nézd apádat, a szüleidet egy kicsit kívülről, és elfogadó szereteteddel vigyél egy kis fényt az önmaguk által megkeserített életükbe. Még alszanak – abból a generációból igen sokan –, de te ébredj föl, és élvezd azt a sok-sok mindent, amit a jelen ad. Az elengedéshez-feldolgozáshoz kérhetsz külső segítséget is, de csinálhatsz magadnak is szertartást, illetve ajánlom Katie Byron Négy kérdés című könyvét.

Nem kis „tanulóleckét” kaptál, de ha ezt megoldod, új világ nyílik számodra, amely tele van ÉLETTEL.

Minden jót!

Soma Mamagésa