Hol járunk álmainkban?

De vajon az álmodás több-e, mint a képzelet játéka? Álmunkban tényleg más világokban járunk, kilépünk térből és időből, ezért akár a jövőt is látni tudjuk? Ezt a jelenséget ma már a tudomány is vizsgálja, és kijelenthetjük, hogy az álmok sokszor tényleg nem hazudnak.

Az álmok valóságosságában már az őskorban is hittek, úgy tartották, hogy ilyenkor a lélek kiszáll a testből, meglátogatva távoli vidékeket vagy akár a szellemvilágot is, ahol halottakkal találkozik. A hit, miszerint az ember alvás közben látnoki megérzésekre tehet szert, már a Bibliából is jól ismert. Elég József hét szűk esztendőt megjósló álmára gondolnunk. Minden vallásban és mitológiában találkozhatunk történetekkel, ahol az istenek egy próféta vagy egy kiválasztott álmain keresztül üzentek, de a történelem nagyjai közt is számtalan olyanról tudunk, aki döntéseit a jósló álmai alapján hozta meg. Ugyanígy fennmaradtak olyan leírások, amelyekben az álmodó a testét elhagyva a valóság más helyein találta magát, olyan dolgokat látva és tapasztalva, amelyeket később igazolni lehetett.

Mindezekre a mai orvostudomány és a pszichológia általában csak rálegyint, mondván, hogy az álom állapotában csak a fantáziánk vagy az emlékeink vetítenek elénk valósnak látszó képeket és történeteket. Ez persze részint igaz is, azt viszont kevesebben tudják, hogy az előbbiekben említett csodáknak komoly alapja lehet. Lassan százötven éve ugyanis, hogy a médiumok vizsgálatával létrejött a parapszichológia különös tudománya, ami napjainkra a megérzésekkel kapcsolatosan már sok bizonyított ténnyel rendelkezik. Többek között arról is, hogy bizonyos esetekben a tudatunk függetleníteni tudja magát a testtől, ezt a hagyományokból is ismert jelenséget testelhagyásnak nevezik. De ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, miért nem tapasztaljuk meg ezt többen? Mi kell ahhoz, hogy ezek a képességek jobban feltűnjenek? A válaszhoz egy kicsit jobban meg kell ismerkednünk a paraképességekkel és azok működésével.

Minden a médiumok vizsgálatával kezdődött. Az 1800-as évek közepén ugyanis olyan spiritiszta szeánszok jöttek divatba, ahol arra fogékony emberek – médiumok – a túlvilágról közvetítettek az élőknek üzeneteket. Ezekre a furcsaságokra már a kor tudósai is felfigyeltek, igaz, az elsődleges cél a túlvilági létezés valóságosságának eldöntése volt. Ugyan a vizsgálatok a halál utáni létet nem tudták bizonyítani, azt viszont igen, hogy a médiumok képesek az elhunyt rokonainak gondolataiban olvasni. Így alakult ki a telepátia kutatása.

A 20. század elején már laboratóriumokban végeztek olyan megfi gyeléseket, melyek világossá tették, hogy az emberek egymás gondolatait valamilyen szinten érzékelni tudják, még akkor is, ha egymástól földrésznyi távolság választja el őket. Arra is hamarosan fény derült, hogy nemcsak a térbeli távolság, de az idő sem jelent akadályt. Így alakult ki az érzékszerveken túli észlelések három nagy csoportja: a telepátia, a távérzékelés és a minden fi zikai tapasztalatnak ellentmondó jövőérzékelés kategóriája.

Ezek a képességek mindenkiben működnek, viszont szinte semmit sem tudunk róluk, az éber tudatállapotunk gátjainak köszönhetően. Tudatunk ugyanis több rétegből épül fel, ebből pedig a nappali csak az egyik – a felszínes állapot -, mélyebb szintet a tudatalatti és tudattalan rejtélyes birodalma jelent. Pedig éppen ezek azok a tudatszintek, ahol a paraképességek működnek, és amiért nem tapasztaljuk őket, annak oka az éber valóság ingerözöne. Olyan ez, mintha egy halk suttogást kéne meghallanunk egy nagyváros forgalmának a zajában, így sejthető, hogy észrevételükhöz egyfajta belső csend szükséges.

Itt lép a képbe az alvás és az álom. A parakutatásban már régóta tudják, hogy a félálomhoz hasonló elcsendesülések nagyon is alkalmasak a különleges észleletek tettenéréséhez, ezért a kísérletek zömét megelőzik a különféle re- laxációs gyakorlatok. Ugyanígy az álom állapota is kitűnő terepe a megérzések megfogalmazódásának, hiszen ilyenkor logikus gátlások nincsenek jelen, a tudatunk a megszokottnál jóval szabadabb. Lássuk hát – most már kicsit másképp – a csodaszámba menő álmokat!

A jósló álmok egy híres és sokat vizsgált esete egy angliai bányászfalucska tömegszerencsétlenségéhez kötődik. 1966. október 21-én Aberfanra mintegy félmillió tonna szénhulladék csúszott, száznegyven ember – zömében gyermek – életét követelve. A tragédiát megelőző napokban többen láttak rémálmokat – mintegy hatvan ember beszámolóját vizsgálták meg utólag -, köztük egy gyermek előző nap például azt álmodta, hogy amikor elment az iskolába, az nem volt sehol, mert a helyén valami nagy feketeség gomolygott. A kislány, sokakkal együtt, másnap az iskolára zúduló szén alatt lelte a halálát.

Sok más, ehhez hasonló tömeges előérzetről tudunk, rengetegen álmodtak meg ipari baleseteket, repülőszerencsétlenségeket, földrengéseket vagy akár a New York-i ikertornyok ledőlését. Ezekben az esetekben nyilvánvalóan a jövőbe látnak bele az álmodók, ami meglepő módon már sok életet is megmentett. A balesetes repülőkön vagy vonatokon az utólagos felmérések szerint több az előzetes jegyvisszamondás, mint azokon a járatokon, amelyek épségben megérkeznek. Bármilyen furcsa tehát, de a jövő bizonyos szinten megváltoztatható. Ha például az ember azt álmodja, hogy a másnapi vidéki útján autóbalesetet szenved, akkor azzal, hogy nem indul útnak, átírhatja a saját jövőjét.

A pszi-képességek számlájára írható az is, amikor álmunkban más emberek gondolatait érzékeljük. Az ilyen álomtalálkozásoknak olykor a nappali valóságban is tapasztalható következményei vannak. Hogy az álomtelepátia mennyire valós képesség, azt bizonyítandó, ismerjünk most meg egy híressé vált kísérletsorozatot.

A brooklyni Maimonides Intézetben az 1960-70-es években az álom közbeni szemmozgásokat figyelték meg. Amikor a kísérlet alanya elaludt, és az álom kezdetekor a szemei mozogni kezdtek, egy színes fotót szuggeráltak neki, majd még mindig az álomszakasz alatt felébresztették. A kísérletek zömében az álomba beleszövődött a kép tartalma, bizonyítva azt, hogy ilyenkor erre a tudatunk fogékonyabb. Ehhez hasonló vizsgálatokat az álombéli jövőérzékeléssel is folytattak, itt az álom végén véletlenszerűen kiválasztott kép tartalma jelent meg előzetesen az álmodó tudatában, sok esetben szinte filmszerű pontossággal jelenítve meg a később látottakat. Egy híres esetben egy tehetséges fiatalemberrel, Malcolm Bessenttel végeztek ilyen típusú kísérletet, amiben egy másnap kiválasztott képet kellett előzetesen megálmodnia. A választás Van Gogh A St. Rémy kolostor kórházának folyosója című képre esett, Bessent pedig a képről szinte minden lényeges dolgot az álmába beleszőtt.

Ha azonban az álmok ilyen varázslatos dolgokra képesek, akkor miért nem emlékszünk mégsem ezekre a különös jelekre? Ennek a fő oka, hogy az álmok ébredés után gyorsan felejtésbe merülnek, és ha emlékszünk is rá, csak az utolsó álmot tudjuk felidézni. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy a kellemetlen előérzeteket ösztönösen elhárítsuk, vagy az álmok tartalmát a szánk íze szerint félremagyarázzuk. Ezzel pedig sok értékes jelzéstől fosztjuk meg magunkat, hiszen mint láthattuk, az álmok sokszor tényleg nem hazudnak. A beteljesülő megérzések mellett azonban van az álmoknak egy másik dimenziója is, ahol mintha valóban más világokba utaznánk, ha nem éppen pont a másvilágra.

Az álom és a halál hasonlóságát szintén ősidők óta feltételezi az ember, az álmot egyes kultúrákban kis halálnak is hívják. Sokan hiszik azt, hogy ilyenkor – akárcsak a halálban – a lélek elhagyja a testet, a különbség épp csak annyi, hogy az ébredés előtt abba visszatér. Ezek az „utazások” jelenthetik az alapját azoknak az álomélményeknek, amikor például elhunyt családtagjainkkal, ismerőseinkkel találkozunk, akik ebben a világban rendületlenül „élnek” tovább, sőt a spirituális felfogások szerint onnan segítenek és fi gyelnek minket. Nézzük meg most ezekben az esetekben is, hogy lehet-e mindezeket tudományosan is bizonyítani.

Az 1970-es években az amerikai R. A. Moody fi gyelt fel arra, hogy a klinikai halál állapotából visszatért emberek nagyon hasonló és egyben nagyon misztikus tapasztalatokról számoltak be. Ezt a jelenséget nevezte el halál közeli élménynek. Erről az azt átélők nagyjából a következőket mondták: amikor – például egy operáció alatt – az életműködésük leállt, egyszerre csak a testükön kívül találták magukat, kívülről látva az újraélesztésük részleteit.

Ezt követően rájöttek, hogy képesek áthatolni a falakon, hallották az emberek gondolatait, sőt oda kerültek – akár térben hatalmas távolságokra -, ahova gondolták magukat. Szintén jellemző élmény, hogy ilyenkor találkoznak a már elhunyt szeretteikkel és ismerőseikkel, majd az újraélesztés után újra a testükben ébrednek fel.

Ilyen esetekből az eltelt évtizedekben több ezret gyűjtöttek össze, a halálról és a túlvilágról alkotott nézeteinket tehát már csak ezek alapján is újra kell értékeljük. Az elmondottak ugyanis azt sejtetik, hogy a tudatunk csak kölcsönhatásban áll a testünkkel, így attól az álom szakaszaiban is képes lehet függetlenedni. A tudatnak ez az ismeretlen dimenziója valóban találkozó helye lehet élőnek és holtnak.

De mi van a visszatérő, különös álmokkal? Azokkal, amelyekben főképpen ismeretlen helyszínek, például házak, szobák vagy utcarészletek bukkannak fel? Vagy amikor mindig ugyanazzal a személlyel találkozunk, olyan valakivel, akit a valóságban sohasem láttunk? Ezekről úgy tartják, hogy a reinkarnációs, előző életbeli emlékek elevenednek fel, és az álomban újra és újra visszatérnek.

Spontán testelhagyás is történhet álomban, ilyenkor valaki például nem tudja, hogy ébren van-e vagy álmodik, mert látja a hálószoba belsejét és magát az ágyban fekve, ami a halál közeli élmények testen kívüli élményeivel vág egybe. Kérdés lehet, hogy vajon ezeket a különös állapotokat előidézhetjük-e az álmodás alatt szándékosan is, illetve az, hogy az álmok – különös tekintettel a megérzéseinkre – tudatosan mennyire irányíthatók.

Az álmok programozása nem új jelenség, ösztönösen sok kreatív művész és tudós is élt már vele. Nagy írók „rendelték meg” esténként regényük folytatását, ami végül is az álmukban kerekedett történetté, feltalálók pedig a megoldásra koncentrálva aludtak el, hogy aztán az álomban felmerülő ötleteket reggel lejegyezzék. Ennek legérdekesebb példáját Edison esetében láthatjuk, az álombéli feltalálásra – a rá jellemző zsenialitással – külön módszert dolgozott ki. Egy kényelmes karosszékben elterpeszkedve kezeiben egy-egy vasgolyót fogott, amelyek alá bádogvödröket tett, majd egy aktuális technikai problémán tűnődve elszenderedett. Amikor álomba merült, elernyedt kezeiből a golyók csörömpölve a vödrökbe estek, így felébredve már a megoldás is kész volt.

Akarva-akaratlanul mindnyájan programozunk, hiszen jobbára azzal álmodunk, ami a leginkább foglalkoztat bennünket. Erre épül a tudatos álom alapvető módszere is, ami nem más, mint hogy éber állapotban feltesszük a kérdést, hogy vajon ébren vagyunk-e vagy éppen álmodunk. Kellő gyakorlás után ez a kérdés álmunkban is felmerül, így anélkül, hogy felébrednénk, az álmodás folyamata tudatossá válik, amit így irányítani is tudunk. Ez pedig valóban a korlátlan lehetőségek dimenziója, hiszen gyakorlatilag minden elképzelhetőt megtapasztalhatunk.

Szolidabb változata az álmok kamatoztatásának a rendszeres álomnapló vezetése, amelyben kellő önismerettel szintén sok, az életünk harmonikusabb vezetéséhez alkalmas adalékra bukkanhatunk. A legfőbb azonban, hogy merjünk „nagyot” álmodni, és tudjunk bízni az álombéli megérzéseinkben. Ez nem azt jelenti, hogy minden álomtartalmat valósnak kellene tekintenünk – hiszen sok álmunkban éppen a szorongásaink és a félelmeink testesülnek meg -, pusztán azt, hogy megtaláljuk közöttük a szimbolikus üzeneteket, amit a javunkra fordíthatunk. Ne felejtsük el azt sem, hogy az álmok nem mindig emberi nyelven szólnak hozzánk, így a lényegük szavakkal sokszor áthozhatatlan, de ami reggel zavarosnak és összefüggéstelennek tűnik, az egy másik állapotában a tudatnak értelmes lehet. Végül pedig az álmok kötetlen világa megtaníthat az ébrenlét állapotát is másképp élni, beleértve paraképességeink több bizalommal történő használatát, amihez sokszor nem kell más, csak egy kis csend a zajban, amivel láthatóvá tehetjük a láthatatlant.