 |
| “Gimnazista koromban a színpadról énekelt fontos dolgokat. Ilyesmivel mostanában is foglalkozik. Megkérdeztem, hogy mi egyebet csinált még. |
– Egy korábbi beszélgetésben azt mondtad, hogy mindig költőnek gondoltad magad, de hosszú ideig szövegeket írtál.
– Szerencsére nem emlékszem rá, miről beszélgettünk akkor, de kezd körvonalazódni egy kapaszkodó a vers körül. Nem azt mondom, hogy minden, de nagyon sok fontos fordulat az életemben vershez kötődik. Haladjunk visszafelé az időben! A legutolsó ilyen versem története például nagyon jelentős dolog számomra. Úgy kezdődött, hogy Tóth Krisztina – költő, író, a Nők Lapjának is szerzője – összehozott engem a Baltazár Színházzal. Akkor már kialakult köztünk egy valódi, és enyhén szakmai jellegű barátság -, elkezdtük mutogatni egymásnak az írásainkat.
– Mint Arany és Petőfi?
– Igen, sőt. Még esemesverseket is írtunk egymásnak folytatásokban. Viccesek voltak, de sajnos, elvesztek. Nyári levelezés volt, tudom, hogy szerepelt benne a libatöpörtyű, de másra nem emlékszem. Tehát Kriszta írt a Baltazár Színház számára is valamit, és hívott, hogy nézzem meg. Ez a társulat enyhe fokon szellemileg sérült emberekből áll, amit én most csak azért hangsúlyoznék, mert nem ehhez képest tartom jónak őket. Bármilyen mértékkel mérve is, az utóbbi évek egyik legjobb színházi élményét jelentik számomra. Szóval elmentem, és Kriszta összeismertetett Elek Dórával, aki a színház vezetője. Többször találkoztunk. Egyszer csak szilveszter lett, és én írtam nekik egy újévi versikét. Négysoros üdvözlő volt:
Nem tudhatja ép elme,
hol a világ értelme.
Akinél a fogyaték,
annál van a hagyaték.
Aki azt a verset írja,
amelyik már meg van írva.
Aki olykor váratlanul,
megölelget ártatlanul.
Ez már nyolc sor, a második fele később született. Miután összebarátkoztunk, jött az Erdős Balu, az egyik baltazáros színész, mondta, hogy neki is van egy zenekara, és nem lehetne-e együtt fellépni. Megírtuk ezt a dalt, énekeltek a koncerten, a lemezen is. A Dóra egyszer csak azt mondta, hogy szeretné, ha játszanék a következő darabjukban. Mágikus pillanat volt. Azonnal rávágtam, hogy nem vagyok színész.
– Bohócnak tanultál.
– De annak se vagyok jó. Ehhez eléggé értek, meg tudom mondani, miben vagyok jó – se énekes, se bohóc, se színész.
– Akkor mi?
– Költő, tudod, már mondtam. Dóra azt válaszolta, hogy egészen biztosan szeretné, ha játszanék. Az adta a végső lökést, amikor a baltazárosok is biztatni kezdtek: Péter, jó vagy, meg tudod csinálni. Persze, hogy az ember ilyenkor elbízza magát – bevállaltam. Ennek közel két éve, és azért mondtam az előbb, hogy mágikus pillanat volt a felkérés, mert olyasminek tartom, mint amikor Harry Potter hopponál. Egyszer csak átkerülsz egy teljesen más dimenzióba. Megérkezel a kilenc és háromnegyedik vágányra. Tehát miközben a világ egyre zűrösebb és elég idegen lett, egy másik világ termett körém, ahol tökéletesen érezhetem magam. Ez lett a hátterem, vagy a lelki munkahelyem. A „teátrum” szó eredeti értelmében, tehát egy olyan hely, ahonnan az Istent nézik. Ha kicsit visszább megyek az időben, az utolsó meglepő – mert kései, nagy – barátságot is vers hozta meg. Szakcsi Lakatos Bélára gondolok, akivel közösen csináltunk egy darabot – ő írta a zenét, és meg a szövegeket. Ez lett a Szentivánéji álom.
– Most megkérdezhetném, mi az, hogy barát?
– Az, aki oda megy, ha gáz van. Mint amikor másfél éve eltört kezem, lábam.
– Leestél a színpadról koncert közben.
– Igen, mert két nappal korábban egy másik koncerten még volt ott egy előszínpad, akkor meg nem. Jól leestem a végén, a zenekar még játszott, a Húsz év new wave című szám volt történetesen, amelynek az a szövege, hogy „nem fekszem le, mert nem keltem fel, nem alszom, nem ébredek, sose születtem, sohase éltem és még sohasem haltam meg”. Kiabáltak, hogy vissza, vissza, én meg bemondtam, hogy inkább egy mentőt kéne hívni. Jókat nevettek, de hála istennek ott állt az első sorban az Karcsi nevű orvostanhallgató barátom, aki annak a gyerekorvosnak a fia – dr. Mensch Henrik -, akinél hatból öt gyerekem született, és aki látta, hogy tényleg baj van. Tehát a kis Mensch bevitt a Péterfybe. Ez volt a baj, a baltazárosok pedig azt mondták, nem játsszák a darabot nélkülem, megvárják, amíg felgyógyulok. A Szakcsi pedig, meglehetősen elfoglalt ember létére, sokszor meglátogatott a párjával együtt, és hoztak nekem finom krumplis tésztát, meg mindent. Az odáig rendben, hogy sikerült a közös darabunk, de egy szervező félreértette a dolgot, és azt hitte, mi valamiféle duó vagyunk, ezért közös fellépéseket szervezett nekünk. Így aztán csináltunk a Jazzy Chanson Duo nevű formációt, amellyel Londonig jutottunk, és jókat játszottunk együtt. Végeredményben ez is a versből jött.
– Emlékszel életed első saját versére?
– Emlékszem, de nem jó. Úgy kezdődik, hogy „alszik a madár, csendes a határ”.
– Hány évesen tolult fel belőled?
– Három lehettem, ami ijesztő volt anyukám számra, mert a verset le is írtam. Nyomtatott nagybetűkkel előbb írtam, mint beszéltem. Ezt mondják, és emlékszem is.
– Írónak születtél?
– Amikor gyerekkoromban megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam: költő, festő, bádogos. A költőben biztos voltam – az nem akartam lenni, az ma is csak úgy jön. Van. Olyan, mint a szerelem – azt se lehet forszírozni, de nagyon jó, ha szerelmes az ember. A festő onnan jött, hogy pici voltam még, amikor anyukám férjhez ment a Csermák Tibor nevű nagyszerű rajzfilmeshez, aki nagyon jókat rajzolt és festett. Hamar meghalt, de ez a dolog erősen élt bennem kisgyerek koromban. Bádogos meg azért, mert rengeteg időt töltöttem a drótostót bácsival. A bérházunk udvaráról kiabált, és le lehetett vinni a lábost foltozni. Annyit ültem mellette a gangon, szerintem még ma is be tudnék foltozni egy lukas fazekat, ha kapnék flekket, szegecset, meg azt a kis kaptafaszerűséget. Abban következetes voltam, hogy időről időre írtam egy verset. Főleg, mert azt megmutathattam a nagymamámnak, később lányoknak, haveroknak. A verssel nagyon jól lehet kapcsolatot teremteni és tartani. Aki teheti, írjon verset, mutassa meg a szomszéd néninek. Anyukám nem volt költő, de irodalmár barátai akadtak a környezetében. Erki Editnek mutatta meg a verseimet.
– Hány éves voltál?
– Tizenpici. akkor már kivettek az intézetből, és egy jó iskolába kerültem.
– Miért voltál intézetben?
– Nem voltam nagyon rossz gyerek, de anyukámnak nehéz volt egyedül és egy időben ez lett a megoldás.
– Mennyi ideig tartott?
– Másfél évig, legalábbis úgy emlékszem. Aztán Müller Péter feleségül vette anyukámat, engem pedig örökbe fogadott.
– A vér szerint apád hova lett?
– Ez sokáig teljesen mindegy volt. Olyan mértékben tartom a Müller papámat az édesapámnak, hogy a vér szerinti történetnek nem volt súlya. Születésemkor Végh Péter néven anyakönyveztek. Végh György költő, műfordító volt akkor édesanyám férje, húszéves koromig róla hittem, hogy ő az apám. Akkor került elő a vér szerinti, de róla nem akarok sokat beszélni. Elég annyi, hogy ötvenhatban – én akkor ötéves voltam – disszidált. Nemzetközileg is elismert, híres író, újságíró lett belőle. Apaként soha nem létezett, és ma sem létezik számomra, csak már tudom ezt a történetet. Édesanyám nagyon bölcsen nem terhelt vele, a Végh Gyuri pedig volt olyan jó fej, hogy vállalta ezt a szerepet. Barátságból.
– Tehát te magadnak választottál apát.
– Szó szerint. Anyu nagyon szép lány, vagy asszony volt, rengetegen udvaroltak neki. Mindig megkérdezett, mit szólok a széptevőhöz, de én csak a Müller papánál mondtam, hogy szeretném, ha ő lenne az apám. Nagyon-nagyon közelinek éreztem magamhoz, és ez a mai napig tart. Fatális találkozás, ami sok szempontból több, mint egy normális apa-fiú viszony. Meglehetősen kancsal vagyok. Ő egyszer elmesélte, hogy azonnal megkedvelt, ahogy meglátott. „Hogyne szerettem volna egy olyan gyereket, aki az egyik szemével a földet figyelte, a másikkal meg az égre nézett” – mesélte később.
– A költőktől kalandoztunk az apákhoz.
– Szóval Erki Edit elvitt Weöres Sándorhoz. Ő volt a kedvenc költőm, és tényleg elolvasta a verseimet, ráadásul nagyon szépen beszélt róluk. Pártfogolt, ajánlóleveleket írt nekem – így jutottam el az Élet és Irodalom akkori versrovat-vezetőjéhez.
– Még mindig nem töltötted be a tizennyolcat.
– Weöres Sándornál tizenhárom éves koromban jártam először. Utána elküldött Vas Istvánhoz, aki összehozott Réz Pállal – így csöppentem az Európa könyvkiadós társaságba. A gimnázium vége felé elküldtek Kormos Istvánhoz. Ő akkor a Móra Kiadónál volt szerkesztő. Majdnem lett is egy verseskötetem. Dolgoztam rajta, csakhogy Kormos megbetegedett, a szerkesztést átadta egy kedves hölgynek, én meg visszaloptam a kéziratokat, és a nagy részüket megsemmisítettem. Kamaszválság lehetett.
– A gimnázium és kamaszválság vége, jön az egyetem.
– Bölcsészkarra jártam magyar-francia szakon, de mindenhová bementem, ami érdekesnek tűnt. Műfordítás, indológia, kicsit jártam tibeti szakra is. A párkapcsolatok szexológiáját Lux Elviránál hallgattam, a műfordítást Nemes Nagy Ágnes és Lator László tanította. Nappalin jártam a bölcsészkarra, közben dolgoztam a tévében, vetélkedőműsorokban.
– Rendező szakot is végeztél…
– De csak sokkal később. A bölcsészkarral párhuzamosan az artistaképzőbe jártam, bohóc szakra. Csak miután meglett a bölcsészdiplomám, jelentkeztem filmrendezőnek. Oda jártam négy évet, és közben a rádió szerkesztő-riporter suliját is elvégeztem.
– Közben hónapokig éltél cigányok között.
– Forgattam. Kétéves kutató munka volt, amiből két riport-dokumentumfilm és egy nagyjátékfilm készült. Az alaptörténet arról szólt, hogy egy pártrendelet alapján meg kellett szüntetni Magyarországon a cigánytelepeket. Ez Sajópetriben, ahol forgattunk, úgy történt, hogy a hagyományos cigánytelepet lerombolták, kijelöltek egy új területet, ahol egy viszonylag modern, félkomfortos lakásokból álló telepnek kellett volna épülnie. Egy házat fel is húztak, hogy legyen mit fényképezni. A cigányokkal persze aláíratták, hogy átvették a házaikat. Jó nagy botrány volt.
– Miért nem lettél rendező?
– Rendeztem én eleget. Csináltam két nagyjátékfilmet. Az egyiknek, amit Van-e élet a Földön? címmel forgattam, már a címét is betiltották, a felét meg kivágták a cenzorok. Így már nem akartam bemutatni. Aztán csináltam egy – akkor így mondták – kísérleti játékfilmet. Akkoriban meglehetősen szokatlan, misztikus hangvételű film volt, az Ex-kódex.
– Ezt se sokat játszották.
– Azonnal betiltották ezt is, illetve csak az akkori Híradó moziban mutatták be. Utána féllegálisan, a koncertek előtt levetítették néha. Egyébként nem is olyan régen leadták a Duna Tévén. Ezeken kívül úgy kétszáz-háromszáz órányi televíziós műsort, sorozatot csináltam, hol a Kontroll Csoporttal, hol Rubik Ernővel. Izgalmas dolgok voltak, de egy idő után úgy láttam, hogy nem lehet tovább dolgozni. Egyrészt, mert lecsuktak volna, másrészt minőség alatti figurák határozták meg a kultúrát, amiből elegem lett.
– Sokan ezeket az időket siratják ma is.
– Én nem siratom, hanem próbálom érzékelni, mi, merre mozdult a világban. Akkor hat évre eltűntem az országból.
– Hová?
– Többnyire Hollandiában voltam, de haza-haza jöttem.
– Miért nem mentél tovább – India, Amerika, Japán, mit tudom én?
– Érzelgős fickó vagyok, nemigen tudtam volna itt hagyni a szüleimet, gyerekeimet – akkor már kettő volt. Meg a barátok, a nyelv…
– A zenéről nem is beszéltél. Máig legendás zenekarokban énekeltél, írtál, alapítottál: URH, Kontroll Csoport, Sziámi-Sziámi.
– Előttünk az első hazai „földalatti” zenekar a Spions volt.
– Hogy viselte mindezt a hatalom?
– A Spions disszidált. Mi maradtunk, de egyre forróbb lett alattunk a lábunk alatt a talaj, el-elvittek a rendőrök. Szétment a kapcsolatom a második gyerekem anyjával, akivel együtt is zenéltünk, a zenekar is szétment, illetve átalakult, ekkor jött Hollandia.
– Ott mit csináltál?
– Sikerült beleszeretnem egy amszterdami lányba, ami engem mindig határozottan motivál. Közben írtam egy forgatókönyvet, a történet részben Hollandiában játszódott. A Latinovits kávéházban a filmgyárban panaszkodtam, hogy kéne egy holland producer, mire a barátom rámutatott egy férfira: Ott megy egy. A srácot úgy hívják, Bubo Damen. Bemutattak egymásnak, azóta is barátok vagyunk. Elolvasta a forgatókönyvet angolul, beleszeretett, és közölte, hogy megcsináljuk.
– Megcsináltátok?
– Nem.
– Miért?
– Ebből a történetből regényt kéne írni. Röviden: véletlenül létrehoztam egy fikciót, egy kitalált sztorit, amelyről kiderült, hogy megtörtént a valóságban. Véletlenül megírtam a holland náci mozgalom egyik, még élő prominensének a történetét.
– Körülötted elég sok a valószínűtlen esemény.
– Pedig igyekszem.
– Most a szellemekről nem kérdezlek, de azt tudom, hogy robbantottál bankot kaszinóban. Komoly szerencsejátékos lehetnél, csak elment tőle a kedved.
– Ez nem ilyen egyszerű, hogy elment a kedvem. Tényleg nem is egyszer megtörtént velem olyan, hogy váratlanul telibe találtam valamit szerencsejáték közben. Soha nem is szerettem volna tudni, hogy ez miért van és hogy működik. Azt tudom, hogy valahol onnan jön, ahonnan a versek, és ettől veszélyes játszani vele. A versek fontosabbak.
– A Mozgó Világban megjelent két versed. Az egyik címe: Nem szeretném, ha szeretnének. Ez igaz?
– Le tudjátok közölni az egész verset?
– Most biztos nem fér ide.
– Akkor hagyjuk. De szeretek kötekedni. Jó, ha az embert utálják és imádják egyszerre.
– Szeretsz feltűnni?
– Nem, inkább azt mondanám, hogy olyan vagyok, mint egy porcelán az elefántboltban. Valahogy mindig feltűnök.
– Ezt most véletlenül mondtad fordítva?
– Szerinted?
Még több az e heti Nők Lapjából:
