Szűcs Judith: Itthon én vetkőztem először a színpadon

Szűcs Judith

– Leírhatom, mikor volt az a tehetségkutató műsor, amely ismertté tette?

– Ezerkilencszázhetvenkettő nyarán. Nem nyolcszáz, kilencszáz!

– Tudom, hogy fodrász volt, de honnan jött az éneklés?

– Zenetagozatos általánosba jártam, énekelni, zongorázni tanultam kiskorom óta. A fodrászsuliban is kórust alakítottunk Cs. Emődy Györgyi vezetésével. Tavasz 67 néven, majd elindultunk a Ki mit tud? kórus kategóriájában, és nyertünk. Így lettem kétszeres első díjas. Szólóban a Jézus Krisztus Szupersztárból énekeltem, Mária Magdolna dalával nyertem.

– Dupla győztesként azonnal sztár lett?

– Nem igazán. Készült néhány rádiófelvétel, pár kislemez, de az első nagylemezre öt évet kellett várnom. A hangos sikert az első kifejezetten nekem írt dal hozta meg. Ez volt a Táncolj még, Delhusa Gjon műve. Ez lett az első lemezem címadó dala is, ma is folyamatosan kéri a közönség. Gyakran hívnak retrodiszkókba fellépni, és látom, hogy a fiatalok is élvezik, ismerik a dalaimat.

– Miért ilyen népszerű a retró?

– Mert a diszkó, az ma is diszkó, a fiatalok ma is szeretnek táncolni, különösen jó számokra. Az első lemezem, a Táncolj még ’78-ban jelent meg, tizenhárom dallal, amit harmincból kellett kiválasztani. Aki élt és mozgott, írt nekem számot. Olyan nevek, mint a Frenreisz Karcsi, a bátyám, Szűcs Antal Gábor, gitáros, vagy Ihász Gábor. Azon a lemezen tizenhárom sláger van, egyik jobb, mint a másik. Mivel a rádiók ma legföljebb egy számot játszanak lemezenként, a mostani fiatalok számára vadonatújként hangzanak a régi dalok. Nemsokára ki is adok ezekből az „eltitkolt” slágerekből egy albumot, Szerelmeim címen.

– Régen se játszotta őket a rádió?

– Dehogynem. Ráadásul a lemez megjelenését követően forgattunk egy önálló show-műsort a tévében. Ezután öt évig minden megjelent lemezemhez „járt” egy új show.

– Fodrász, stylist?

– Semmi. Anyukám megvarrta a ruhát, a frizura, smink az én dolgom volt. Mivel nagyon vékony voltam, egyszer megcsináltuk, hogy csak egy csillogó sálat kötöttünk a mellemre. Tévéfelvétel is készült ebben a jelmezben, a lányom nevetett rajta: anya, észre se vetted, hogy gyakorlatilag meztelen vagy a színpadon? Tényleg nem vettem észre. Utólag hallottam, hogy itthon én voltam az első, aki táncolt a színpadon, és le mert vetkőzni.

– Menedzser?

– Milyen menedzser?! A Ki mit tud?-győzelem után még telefonom se volt. Szépen kisétáltam a sashalmi HÉV-megállóhoz, bedobtam a tantuszt, és hívtam a szervezőket: Halló, itt vagyok, szeretnék dolgozni. Színészekkel, nóta- és táncdalénekesekkel jártunk fellépni, és közben megtanultam, ellestem a szakmát. Aztán elkezdtek külföldi fesztiválokra küldözgetni, mindenhonnan el is hoztam egy díjat. Azóta is a magam menedzsere vagyok. Egyedül járom az országot, világot, egyedül kell megszerveznem az életem, nem bízhattam magam soha másra.

– Melyik volt a legnagyobb buli?

– Az önálló turnék – Szűcs Judith és zenekara. Mindig azt a bandát vittem, ahol a bátyám épp játszott. A Szovjetunióban például a Dinamit kísért, Vikidál Gyulástul. A legnagyobb közönség előtt Moszkvában játszottam. Nyolcezres stadionban csináltam öt előadást, egyedül a kis arany szoknyácskámban. Két dalt tudtam oroszul, a többit nem értették, mégis ötször megtelt rám a nézőtér. Az is elég nagy buli volt, amikor két Svájcban kiadott diszkó-válogatáslemezen együtt szerepeltem az ABBA-val, a Boney M-mel, Amanda Learrel.

– Playback?

– Abban az időben csak a tévében fordult elő, de ott kötelező volt. Másutt szóba se jött. Zenekarral jártuk a bulikat, de fel kellett lépni egy szál zongorával, vagy zongorával és dobbal is. Izgalmas ám énekelni, miközben egy ócska zongorán úgy kísér valaki, hogy egyik kezében a cigi, a másikkal meg írja a számlát.

– A maiaknak könnyebb?

– Sokkal nehezebb. Kevesebb alkalmuk van rutint szerezni, hiába van mögöttük annyi ember. Ma nagyon drága egy élő koncert, alig tudja megfizetni a közönség.

– Mitől népszerűek a húsz-harminc éves diszkószámok?

– Mert ezeknek van elejük, közepük, végük, szólnak valamiről, és gyönyörű szövegeket írtak hozzájuk. Van például egy dalom – Demjén írta szövegét –, egyetlen ismétlés sincs benne, olyan, mintha akkor születne meg. Gyönyörű! Ma már a pénzről szól minden. Olyan dalt ma senki se ír, hogy üres a zsebed, de szerelmes vagy, és ez milyen jó.

– Férfiak?

– Sose beszélek róluk nyilvánosan. Nem tartozik a közönségre.

– Sok volt?

– Hűséges típus vagyok, nagyon egyszerű kis életet éltem, sose viselkedtem úgy, mint a sztárok. Nem voltak balhék körülöttem, mindig azt hittem, hogy a színpadon kell felhívnom a figyelmet magamra.

– Milyen idős ma az átlagközönség?

– Teljesen vegyes, a tizenévesek ugyanúgy éneklik a Táncolj még-et, vagy az Eleonórát, mint az ötvenesek. Gondoljunk csak bele – három generáció nőtt fel a régi a számokon, a velem egyidős nők lányai már szültek.

– Szerencse?

– Hiszek az angyalokban, tehát abban, hogy valaki vigyáz ránk. Hiszek abban, hogy amit kérek, azt megkapom tőlük. Ha hiszel benne, tényleg működik. A kicsi dolgoktól a legnagyobbakig.

– Templomba is jár?

– Nem, de hívő vagyok. Ötvenhat éves koromra pontosan tudom, mennyire fontos, hogy higgy valamiben, egyebek mellett önmagadban is. Hogy harmóniában légy magaddal és a világgal. Különben nincs miből adnod. Nagyon fontosak a barátnők, barátok.

– Bulik?

– Nekem régen is a fellépések jelentették a bulikat. Utána siettem haza a lányomhoz, vagy lefeküdni, hogy készüljek a másnapi három előadásra.

– Mivel tartotta magát formában?

– Sokáig nem volt gondom az alakommal. Nagyon vékony voltam. Negyvenévesen, a válásom után kezdtem keményen edzeni – konditerem, súlyzózás. Mostanában hastáncolni járok a lányommal.

– Plasztikai beavatkozás?

– Ami ahhoz kell, hogy jól nézzek ki a színpadon.

– Illat?

– Mindig a kicsit vadabb, erotikusabb illatokat kedveltem, ráadásul olyat, amit itthon nem lehet kapni. A mostanira is Thaiföldön bukkantam rá. Már hat éve oda járok kikapcsolódni.

– Smink?

– Nagyon ragaszkodom a tárgyakhoz, színekhez. Mióta élek, fekete-barna-bézs vagyok. Semmi csillogó, ilyen szemhéjra nem kenünk akármit.

Az interjú második felét – vagyis a beszélgetést Dér Henivel – az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Amikor minden „NEM” » • Valóban léteznek ártalmas ételek? » • Egészség és finomság – fokhagymás receptek » • Anorexia testközelből – A 29 kilós lány igaz története » • Miért érdemes turkálóban vásárolni? » • Élet és halál premier plánban – Annie Leibovitz híres fotói »